körülöttemavilág

Különleges alkalom: jótékonysági árverés a Diótörés Alapítvány javára az Abigail Galériában 2013. április 23-án 18.00 órakor a Millenium Centerben (Bp. 1052, Váci utca 19-21.).

Különleges alkalom: remek festők, kiváló grafikusok nívós művei hívogató kikiáltási árakon az Abigail Galéria kamara-árverésén.

Különleges alkalom: egy kellemes társasági eseményen szert tehetünk egy kis remekműre, s egyben támogathatunk egy elképesztő munkát végző, szinte semmilyen állami szubvenciót nem élvező alapítványt.

Mi is az a Diótörés Alapítvány? Kiemelten közhasznú szervezet, amely 1997. óta főképp volt állami gondozott, hajléktalan fiatalok problémáinak megoldásával foglalkozik - hihetetlenül sokrétűen, perspektívában gondolkodva, a pszichológiai segítségnyújtástól a lakhatási problémák megoldásán keresztül a kommunikáció javításán át az oktatásig.
Azonnali gyorssegély, krízis-szállás, továbbtanulási tréning, művészetterápia, előtakarékosság, közös ünnepek - és még sorolhatnám végetérhetetlenül. Azt a réteget célozzák meg, akik előtt ott az élet, akik megmenthetőek, akik a családi körülményeik és egy gyenge lábakon álló szociális rendszer áldozatai. Akik - ha nagy szavakat használnék - a társadalom számára hasznos tagok lehetnének. Akik - ha egyszerű emberi oldalról közelítem - boldogok lehetnének.  Csak kis segítségre van szükségük. Amihez egyre kevesebb támogatást kapnak.

Az Abigail Galéria korábban is bizonyította, hogy az üzlet mellett mennyire fontosnak tartja a kulturális és szociális küldetéseket - támogatta itthon ismeretlen külföldi művészek megjelenését, árverésen indította művészeti alapítványi iskolában tanuló mélyszegény gyermekek műveit.

A galéria tulajdonosa, az én barátnőm (és erre nagyon büszke vagyok) Hajdú Katalin most is felvállalt egy missziót. Nagyon drukkolok, hogy az árverés sikeres legyen. Hogy a Diótörés segítséget kapjon, mert igazán megérdemli. Hogy annak az újságírónak ne legyen igaza, aki azt mondta, nem érdemes jótékonysági árverésről írni. Hogy minél többen vásároljanak, mert önmagában befektetésnek is megéri ilyen jó képeket ilyen kedvező áron venni. Hogy legyen egy szép és sikeres esténk, ahol mindenkinek oka lesz az örömre.

Igen, kvalitásos festők kvalitásos művei. Kedvenc  festőnőm, a tragikus sorsú Nagy Éva. Képei felkavaróak, expresszívek. Bécsben igen magas árakat ér el. Fa/Vihar című olaj/vászon képe 80.000,- forintról indul.

Vannak remek grafikák, nyomatok  már 8.000,- forintos induló áron is, de talán  a két legszebb Ilosvai Varga István Női aktja (tus/papír, 55.000,-) és Gross Bettelheim Jolán Orosz templomtornyok című rézkarca (50.000,-)

Doór Ferenc 1957-ben készült tájképe (Nagymaros, olaj/vászon, 120.000,-) Szőnyi István - Bernáth Aurél iskolát sejtet. Finom fogalmazás, expresszív kékek és megnyugtató barnák...

Az árverés legmagasabbról induló tétele Ziffer Sándor 1946-os, Lányaim zöld korsóval című képe (olaj/vászon, 950.000,-) - kedves kép, ahol a zöld korsón, az almán, a fehér blúzon felcsillan Ziffer korábbi vadsága.

• 
• De az igazi kedvencem mégis Böhm Lipót Poldi Construction című képe (olaj/farost, 70.000,-). Tőle jobban kedveli a piac a csendéleteket, pedig geometrikus absztraktban fantasztikusakat alkotott
• Ez a képe sokszorosát éri a kikiáltási árnak. Bár személy szerint én remélem, hogy nem tornázzák fel az árát....És természetesen a galéria mindenkit szívesen lát nem csak az árverésen, de a képkiállításon is. Ha valaki nem vesz semmit, csak gyönyörködni szeretne, azt is lehet. És persze támogatni a Diótörés Alapítványt, annyival, amennyi jut erre a szép feladatra. Az Abigail Galéria mindenkit szeretettel vár az eseményre és addig is a kiállításra!

Újabb tavaszi nap - remélhetőleg ez már az igazi, visszavonhatatlan tavasz! -, újabb séta. Talán húsz, de lehet hogy harminc éve voltam utoljára a Citadellán sétálni. Persze esküvőkön, rendezvényeken megfordultam itt, de csak úgy, nézelődni, sétálni, élvezni a kilátást, a parkot.... Hát, azt talán még soha.

Rengeteg a külföldi, olasz diákok, jólnevelt japán csoport, hangos német, buszos turisták. Magyarok sokkal kevesebben - ami végül is nekünk nem olyan nagy baj....

Körbesétáljuk a Szabadság-szobrot. Gyönyörű a kilátás, tiszta az idő. Látjuk a Népstadiont - ja, bocsánat, Puskás Ferenc Stadion, nem áll rá a tollam... -, a Bazilikát, és sok más templomot. A Keleti pályaudvart, az egyetemeket, lakótelepeket, és persze a hidakat.  Még a Megyeri híd elegánsan karcsú sziluettjét is. 

A Szabadság-szobor. Mekkora? Mikor, ki alkotta? Mi a története? Naná, hogy sehol semmi külföldiül az emlékműről, de magyarul se, semmi, de semmi.... Csak annyi, azok emlékére, akik a hazáért életüket áldozták. Elő az okostelefont, kiböngésszük a Wikipédiából a fontos sarokszámokat: Kisfaludi Stróbl Zsigmond alkotta 1947-ben. Pálmaágat tartó nőalak - amelyet eredetileg több kisebb szobor, valamint egy  PPSH-41 géppisztolyt tartó szovjet katona vett körbe -, lánynevén Felszabadulási emlékmű, amely 14 méter, a talapzatával együtt több, mint 40 méter magas. A kísérő  szobrok többségét - igen helyesen - a rendszerváltás után eltávolították, de nagyon nem szeretném, ha Budapest emblematikus jelképét valami szent, király, nádor, kormányzó, vagy akárki poros és fennkölt bárki szobrát tennék a helyére, ahogy mostanság divat....

A Citadelláról magáról sem találunk semmi érdemi tudnivalót. Újra elő a Wikipédia: 1854-ben az a Haynau építtette, aki a szabadságharc leverésében főszerepet játszott. Olasz eredetű nevének jelentése fellegvár, amely normális esetben a várost védi a betolakodóktól. 

Mi persze ebben is kivételesek vagyunk - ez a fellegvár nem azért épült, hogy Budát védje, éppen ellenkezőleg, a város lakosainak megfélemlítése volt a cél. Végül a kiegyezés (1867) után elvesztette harcászati jelentőségét, de a katonaság csak 1899-ben vonult ki  falai közül. Ekkor a lelkes budapesti polgárok elkezdték lebontani-megrongálni a gyűlölt építményt, de (szerencsére) sem elegendő energia, sem elegendő pénz nem akadt a teljes lerombolásra. A II. Világháború végén használták utoljára harcászati célra, 1944-45-ben légvédelmi bázis volt, valamint a kazamatáiban lőszerraktárak és orvosi szobák, sebesültkórház kaptak helyt. A 60-as évektől válik idegenforgalmi célponttá, a mai napig töretlen lendülettel látogatják külföldi buszos turisták, szerelmespárok, fotóművészek....

Nyáron Calais-ben jártam, érdekes, ott lépten-nyomon francia és angol nyelvű táblácskák kísérték utunkat a régi erőd romjainál, teljesen ingyen és bérmentve, kedvünkre, az arra tévedő látogatók kedvére téve....

A Citadellát persze meg lehet nézni belülről is, 1 200,- forintért egy felnőttnek. Szabadtéri képes mesedélután Gellért püspök életéről és szörnyű haláláról, kazamata-bunker bemutatás fotókiállítással és a hagyományosan eredményes magyar-német összefogást illusztráló panoptikummal, de van külön kiállítás a magyar szentekről is. Ez utóbbit kihagytuk, a csinos horogkeresztes zászlók és SS egyenruhás katonák látványa a magyar királyi hadsereg katonáinak rajongó tekintetétől kísérve nálam kiverte a biztosítékot, szentekre ezután már nem vágytam... Az egész panoptikum mintha tisztelgés lenne a hős német SS hadosztályok előtt.

A fotó felirata: Elgyötört arcú szemüveges német hadifogoly. Nyilván. Sajnáljuk is. Lenne még erről a kiállításról jó pár gondolatom, de ez egy csodás tavaszi délután volt, nem rontom el. Aki akarja, nézze meg, láthat igazán szép, megható képeket Budapestről az ostrom előtt-után-közben, és néhány valódi korabeli fegyvert is.

Vissza a friss levegőre! A Gellért-hegy parkjai gyönyörűek, szépen karban tartottak, van játszótér, nem túl drága, kulturált gyorsbüfé, elegánsabb étterem, nem túl sok és nem  csak giccset árusító ajándék bódécska.
 

De ami a fő, van jó levegő, gyönyörű kilátás páratlanul szép fővárosunkra és végre van, itt van a tavasz!!!

Olympus Has Fallen - Olümposz elesett. Már megint egy unalmas filmcím fordítás, ki tudja miért nem volt jó az eredeti? Talán attól félt a filmforgalmazó, hogy a magyar átlagnéző jobb esetben riadtan menekül egy antik utalástól, rosszabb esetben azt sem tudja mi az?! Esetleg nem voltak biztosak benne, hogy kell írni a címet magyarul? Remek, lett helyette egy unalmas, megmagyarázó, tucat-filmcím.

S bár ez lenne a filmmel a legnagyobb probléma....

Terrorizmus kontra Fehér Ház - hát ebben a témában éppen elég filmet láthattunk már (nekem kedvencem volt a nagy sikerű 24 óra sorozat). Lassan magunk is kitervelhetnénk egy jó kis támadást, pláne ha ezt a filmet megnézzük.

Vegyünk egy nagy harci repülőt, irányítsuk az Amerikai Egyesült Államok szíve, Washington ellen. Ne aggódjunk, a fáradtan szundikáló, alulfizetett közalkalmazottak úgysem veszik észre a behatolást, csak közvetlenül a cél előtt. Takarékossági okokból (nyilván!) csak két vadászgépet küldenek az illegális behatoló ellen, akik aztán nem is boldogulnak a feladattal. Végül azért lövessük és zuhantassuk le a gépet véletlenül pont a célhoz közel, majd adjuk meg a jelt turistának álcázott csapatainknak a támadásra. Bízzunk benne, hogy a Fehér Ház védői semmilyen valódi felkészítésen nem estek át, de még csak józan paraszti eszük sincs, viszont imádnak látványosan lövöldözve lekaszabolódni.

( És igen, gondolkodás nélkül ki is rohannak a védett várból, és nem, nem próbálnak meg fedezékből védekezni!) Közben juttassuk be diplomáciai úton a világ legkeresettebb terroristáját az elnök közelébe (ááááá semmi, nyomozás, ellenőrzés, arcfelismerő program, szűrés....), s imígyen két fronton támadva ejtsük túszul az elnököt, a védelmi minisztert, a vezérkari főnököt és az alelnököt a saját atombiztos bunkerében. 

Kínozzuk meg rettenetesen előbb az idős vezérkari főnököt (pl. tartsunk kést a torkához), majd a védelmi miniszterasszonyt (három nagy pofon, két rúgás, pár csepp vér a száj sarkában), mert az elnök ezt úgysem bírja nézni, könnyes szemmel szólítja fel őket az ország, s talán a világ legjobban őrzött, atomtámadás elhárító-indító kódjainak átadására. Mert a harmadik kód nála van, s ő majd úgyis ellenáll! Persze mi tudjuk, hogy butaságokat beszél az elnök, mert végül az ő kódjára nem lesz szükség, anélkül is el tudunk indítani egy tömegpusztító programot....

Kérdés, ha ilyen jól megy minden, min bukhatunk el, mit kell kiküszöbölni? Elsősorban sose hagyjuk, hogy valahol külső pályán unatkozzon egy korábbi ász, aki ugrásra készen várja, hogy újra bizonyíthasson. Ha egy belső embert ráveszünk az árulásra, az velejéig romlott legyen, az utolsó pillanatban ne árassza el a lelkiismeret-furdalás rózsaszín köde. Olyan terrorista vezért neveljünk ki, akit pár mácsós beszólás nem borít ki annyira, hogy rögvest egy kakasviadal szereplőjének érezze magát.

De ami a legfontosabb! Végre ketyeg a bomba indításának visszaszámlálója, másodpercek vannak csak hátra....Minden igyekezetünk ellenére magányos hős talpon maradt, cselekvő-, sőt, kommunikáció-képes. Szerencsére a lemondó kód igen komplikált, magányos hős nem is tudja bepötyögni, elakad....már a célnál vagyunk....és akkor vége, elcsúszunk egy egészen vékony kis banánhéjon.... Ne hagyjuk, soha ne hagyjuk, hogy a védelmi központban legyen egy afro-amerikai (!), nőnemű (!) egyed, aki sikoltva elárulja magányos hősnek, melyik gomb a kettőskereszt!!!!!!! 

Antoine Fuqua filmje lehetne jó is.... Feszesek és látványosak az akciójelenetek, főképp a robbantások, épületomlások. Rengeteg a húzó név, Gerard Butler, Aaron Eckhart, Angela Bassett, Ashley Judd (5 perc), Morgan Freeman (10 perc). És akit nem zavarnak a logikai bakik, csak a látványra, az effektekre hajt, az bátran nézze meg!

De a címet, azt akkor sem tudom megbocsájtani....

Egyre jobban szeretem a fotókat. A minőségi, valódi, fotóművész által készített fotókat. Ez is csak olyan, mint a többi művészet, ha sokat lát az ember, előbb-utóbb észreveszi a különbséget az olcsó, hatásvadász poénok, önmagukért való  vizuális nagy durranások és a megtervezett, mondanivalóval bíró hatások.

Helmut Newton fotói nyilván sokakat vonzanak, egyszerűen már ösztön szinten is. Ki ne nézne szívesen szép női testeket profi módon fotózva? Még mi nők is értékeljük az esztétikus látványt, hát még hímnemű embertársaink....

De hol válik szét az akt- és divatfotózásban a szex (esetenként szoft pornó) mint cél, illetve a meztelen emberi test használata, mint eszköz, egy gondolat kifejezésében? Mitől lesz valaki világhírű, mások pedig ugyanolyan szép nőket fotózva nem?

Nem vagyok birtokában a bölcsek kövének, pláne nem egy ilyen mértékben szubjektív műfajban. Csak gondolataim vannak a dologról.

A portré, mint műfaj. - Milyen érdekes, az előző blog-bejegyzésem pont erről szólt... - Híres, és kevésbé híres dekoratív, szép nők, férfiak, de főleg nők.

Kim Basinger, amerikai filmszínésznő. Az egyik legszebb. Legszexisebb. Szinte smink nélkül. Mezítláb, gyönyörű, finom csipkeruhában egy végtelenbe vesző, dupla kerítésre simulva. A test, a láb vonalai teljes párhuzamban a drótkerítés perspektívába vesző éleivel. Félelem. Fájdalom. Aki nem ismeri bővebben az élete történetét, az is el tudja képzelni, miről szól a kép.

Charlotte Rampling, brit filmszínésznő. Klasszikusan szép járomcsont, kiemeli a fény-árnyék hatást. Fekete-szürke falsíkok, találkozásuk valahol az aranymetszés szerinti függőleges közelében. A kisablak világos fény-trapézára felel a szabályos, szinte világító arc. Mesteri kompozíció.

Divatvilág és a test, mint eszköz. Egyben vágyak tárgya. Mikor melyik. Egyik leghíresebb fotó-kettőse:

Manökenek a kifutón, egy tervező kreációiban. Majd ugyanezek a manökenek ugyanabban a pózban, ugyanabban a testtartásban, ruha nélkül. Mit mond nekünk az emberi test a maga pőreségében, és mit beburkolva? Biztonságról, szépségről, eleganciáról, vagy éppen kiszolgáltatottságról? Mennyiben nézzük másképp férfi, vagy női szemmel? Vajon irigylésre méltóak-e ezek a gyönyörű nők? És ha igen, ruhában, vagy anélkül azok? Kérdések - a mi dolgunk a gyönyörködés, és ha van energiánk, akkor egy kis gondolkodás, válasz keresés.

Egy ikonikus Newton-fotó 1975-ből és egy nem kevésbé híres Martin Munkácsi kép 1938-ból.

(Nem kevés világhírűvé vált magyar származású fotóművészeink egyike). Nyilván érzékelhető melyik kép kié, de érdekes a kifejezésmód hasonlósága és eltérése.

Közös európai iskola (H. Newton német, Berlinben indult a karrierje, M. Munkácsi útja Magyarországról először Berlinbe vezetett, onnan Amerikába).

Műtermi fotó. Tükör, kép a képben funkció, barokkos eszközök - ahogyan azt például Velazquez több képén látjuk (itt: Vénusz tükörrel). Elgondolkodtató, vajon Newton ennyire tudatosan használta a különböző korok képi jellegzetességeit, eszközeit, vagy ösztönösen volt ilyen jó....?

Helmut Newton fokozza a hatást, komoly fejtörés összerakni, hol áll végül is az aki elkattintja a képet.

Végül pedig a "hagyományos" divatfotózás. Nem tudom feltűnt-e, eddig Newton-tól csak fekete-fehér képeket tettem fel. Egyszerűen azért, mert ő maga is ezt kedvelte inkább, színes fotói többsége a megrendelésre készült divatfotó. De a biztos stílusérzék, az adott irányzathoz való képi igazodás sosem hiányzik nála.

Valószínűleg a női divathoz mit sem értő férfiemberek is azonnal tudnák, melyik egy olasz dizájner munkája és melyik a Chanel divatház kreációja. És akkor is tudnák, csupán a képi világtól magától, ha a modelleket egy egyforma zsákba bújtatnánk.

Helmut Newton nem próbálta meg tagadni, hogy a szépség gyönyörködteti, a női szépség különösen. Történetei, mondanivalója ekörül forog, erről szól. De lássuk be, ezzel embertársaink nagy része így van. És ő ezt olyan zseniális módon tette, hogy én megbocsájtom neki egyoldalú nézőpontját.

P.S.Hogy valami negatívumot is írjak azért.... Nem tudom kinek a hibája, de rengeteg olyan portré szerepel a kiállításon, amit az átlag magyar néző nem tud beazonosítani. Például Charlotte Rampling-nek itthon néztem én is utána. Esetleg oda lehetett volna annyit írni, mégis ki az a képen, színész, modell, barátnő, akármi... A kiállítás koncepciója nehezen követhető, főképp az első nagy teremben össze-vissza bolyong az ember, útmutatás nélkül. És azt végképp nem értem, hogy ha már elhozták a fent mutatott négy meztelen modell fotóját, a párja, a felöltözött, az miért nincs itt?!  Ettől függetlenül ajánlom, ezen a kiállításon tényleg mindenki megtalálhatja a számára izgalmasat.

"Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre, most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, a mint én is megismertettem." (Pál apostol levele a korinthusbeliekhez.)

ARCOK TEGNAP ÉS MA - Centenáriumi kiállítás Ernst Lajos mecénás, műgyűjtő, múzeumalapító emlékére, akinek a gyűjteménye nagy mértékben portrékra épült. 

Több, mint negyven nagy nevű hazai és külföldi alkotó festményein, fotóin, videóin, installációin keresztül nyerhetünk bepillantást az elmúlt több, mint negyven év portré-ábrázolásainak változásába, a portré, mint műfaj értelmezésébe.

Pál apostol mondata rávilágít a magunk és egymás megismerésének problémájára. Hogyan is látjuk tehát magunkat?

Tükör által, megfordítva, az anyag tökéletlenségéből fakadóan homályosan, elvesző, vagy éppen torzított részletekkel. Hogyan látjuk egymást? Látjuk-e a lényeget?Vagy egymás látása is csak tökéletlen, homályos kép? Segít-e a művészet, magunk és egymás ábrázolása, a látottak-tapasztaltak elmondása, a téma körbejárása abban, hogy színről-színre megismerjük, lássuk és láttassuk magunkat és egymást?

Megérthetjük-e a lényeget? És mennyiben eszköz ehhez a vizualitás, a konceptuális művészet?

Miben különbözött a 70-es évek identitás-keresése a jelenlegi társadalmi-egyéni válságok megfogalmazásában?

Mi az, ami kortól független problematika, és mi az, ami esetleg elvesztette jelentőségét az évek során? Mi az, aminek torz tükröződésére hiába mutat rá művészek hosszú sora, nem kerülünk közelebb a lényeg meglátásához, konzekvenciák levonásához.

Nem vidám kiállítás. Talán még csak nem is szép. Mélyen hat, néha gyomorszájon vág, néha morbid, olykor félelmetes. Idő kell hozzá. Befogadni a képeket, végignézni és értelmezni a videókat, installációkat. 

De mindenképpen érdemes. És aki fokozná a témában való elmélyedést, nézze meg Ingmar Bergman Tükör által homályosan című 1961-es, fekete-fehér lélektani drámáját. De ezt már tényleg csak ínyenceknek....

A kiállítás még a héten, április 7-ig nyitva.

Március, Operaház, Bánk bán.... Kikerülhetetlen, tradicionális, és mi tagadás, hosszú évek óta unalmas. Poros, didaktikus, kopott. Mennyire untam már az 1848-as ruhába bújtatott XIII. századi magyar nemes urakat, a 70-es évek fehér gömb lámpásait... El is kerültem az utóbbi években. Most mégis bekerült az egyik bérletbe. Üsse kő, megnézzük, hátha változott valami. Elvittem rá egy éppen érettségiző kislánykát, jól jöhet neki színpadon látni a darabot, még ha nem is az eredeti Katona József drámát. 

És jött a meglepetés! 2010. óta Káel Csaba (az operafilmen alapuló)  rendezésében, az eredeti Erkel-féle zenei változat látható az Operaházban. Ha nem is éppen egy modern, napjainkra adaptált, izgalmas rendezést látunk, de legalább nem akar nagyot durrantani. Hagyományos, szép jelmezek, minimalista, jelzésértékű, elegáns díszletek. 

Kifejezetten szép, színekkel hangsúlyozott színpadképek. Visszafogott rendezői attitűd, Káel Csaba hagyja természetesen játszani énekeseit.

(Halk megjegyzés: A Tisza-jelenetnél csak a Tisza nem látszik. Melinda átkel fiával a karjában egy óriási fa lombján, és eltűnik. Aki nem ismeri az operát, annak fogalma sincs róla, tulajdonképpen hová ment, és mi történt vele....) Viszont szép jelenet Gertrudis halála. Semmi művér, vörös tócsa, ügyetlen haldoklás.Finom összeomlás, halványpiros, majd egyre erősödő vörös fény borítja be a királynő alakját. Szép és elegáns.

Az énekesek, akik mellesleg jól is énekelnek. Szokás szerint Bánk bán - Kiss B. Attila - 

jelentőset javul a Hazám, hazám (nem kiemelkedően jó, de nem is rossz) előadása után. - Kíváncsi vagyok, mikor lesz már valaki, akit nem nyom agyon Simándi József (az Önök kértéknek köszönhetően az ország apraja-nagyja által kívülről fújt) híres áriája, Kertesi Ingrid hangja még mindig szép, Wiedemann Bernadett orgánuma, hangerőssége, színészi kvalitása pedig kiemelkedő. 

Egyszóval, kellemes meglepetés volt -illetve lehetett volna. Mert felháborodásom jelentősen csökkentette az amúgy meglévő pillanatnyi élvezeti értékeket.

Már az is éppen elég baj, hogy a második felvonás közepéig gyakorlatilag teljesen érthetetlen volt a szöveg. Nem tudom, hogy a zenekar volt túl hangos, vagy a női énekesek nem tudnak érthetően magyarul énekelni, de ez komoly probléma.

Főleg annak, aki most látta először. Legegyszerűbb lenne feliratozni - bár elég vicces, a magyar operát magyarul feliratozni....

De sajnos lenne rá lehetőség. Mert egészen elképesztő módon valaki úgy gondolja ott az Operaházban, hogy ez az Erkel Bánk bán annyira nemzeti kincs, hogy egyrészt mindenki tudja kívülről a szöveget, tehát nem baj, ha nem érti, másrészt a külföldiek finoman szólva is le vannak ejtve. Se angol feliratozás, se angol tartalom-ismertetés a programfüzetben. De még egy kis, pár soros angol összefoglaló szöveg sem, mondjuk a szereposztás hátoldalán. Semmi.

A páholyunkban aznap este pont egy külföldi fiatalember ült. Az első felvonás végén bátortalanul kérdezte meg  - angolul - Bánkra mutatva: Ő a király? Ekkor szembesültem a problémával. Szegény fickó, itt ül egy kisebb vagyonért, és egy teljesen ismeretlen történetet próbál megfejteni látványlapon. Ami ráadásul nem egy szimpla szerelmi dráma. Nehezemre is esett úgy elmagyarázni nagy vonalakban a lényeget, hogy ne bonyolódjak bele teljesen a magyar történelem viharos századaiba....

Az a valaki odafent vajon tudja, hogy az opera látogatóinak jelentős része, a drágább jegyek vevőinek legalább a fele külföldi?! Azt hittem az újévi koncert hasonló szarvashibája csak a véletlen műve volt (lsd. a januári első bejegyzésem), de úgy látszik, ez már koncepció. Kár érte.

Elég sokára jutottunk el Kathryn Bigelow filmjére. Már tudtuk, hogy bár jelölték Oscar-ra, több kategóriában is, csak a legjobb hangvágás díját hozta el. Golden Globe-ot kapott viszont a főszereplőnő, Jessica Chastain.

Szerettem Bigelow első igazi nagy dobását, az Oscar-díjas Bombák földjént. Talán kicsit tartottam is tőle, hogy túl magasra került az a léc, ráadásul maga a téma még érzékenyebb. Dokumentált események láncolata, amelyekről  bőven tudosított a világsajtó, meseszövésnek nem hagyott túl nagy teret. Háborús dráma, női főszereplővel, női rendezővel. 

Olyan film, amit azért nehéz elemezni, magyarázni, mert szinte minden pontján lenyűgözően hiteles, érzékeny, kerüli az olcsó felhajtást, a fölösleges látványelemeket, mégsem hagyja elkalandozni a gondolatainkat, totálisan leköt.  Két és fél órán keresztül.

Sokat gondolkoztam rajta, vajon attól ennyire jó, hogy női kéz irányított női főszereplőt, vagy ez csak nő-sovinizmus.... Meggyőződésem, hogy meghatározó az a nézőpont, ahogy egy nő közelít meg egy problémát. Nem jobb, vagy rosszabb, de más, mint egy férfié. És ez a film igenis ettől zseniális. 

Háborús film, ahol szinte nem lőnek. Ez a modern harcászat - kínzás, kihallgatások, lehallgatások, adatgyűjtés, elemzés, logikai következtetések, döntéshozatal indirekt bizonyítékok alapján. Robbantások, halál, éjjellátó szemüvegek, speciális helikopterek, nők, gyerekek, öregemberek, halál. Megszállottság itt és ott. A cél szentesíti az eszközt?

Nőt tenni meg főszereplőnek,önmagában nagy ötlet, de Jessica Chastain  igazi telitalálat. Ahány film, annyi új arc, új karakter, és mindegyikben remekel. A Segítség Marilyn Monroe-s butácska szőkéjétől a Fékezhetetlen drámai hősnőjén át Maya elkötelezett, határozott, magabiztos, de nem önhitt CIA-nyomozójáig minden szerepében hiteles, valóságos, hús-vér figura.

Megkockáztatom, egy új Meryl Streep. 

Annak ajánlom, aki nem lövöldözésre, akcióra vágyik e téma kapcsán, de képes vizuálisan befogadni a kihallgatások, kínzások, robbantások - abszolút a megfelelő mértékben adagolt - képeit. Akit érdekelnek a miértek és hogyanok, Aki szeretné Jessica Chastain kibontakozó karrierjének egyik fontos mérföldkövét látni. Aki kíváncsi egy női rendező, Kathryn Bigelow gondolataira egy olyannyira férfias témában, mint a terrotizmus, háború. 

Aki látja, és megérti: a két egymásnak feszülő világ talán éppen abban különbözik leginkább egymástól, milyen szerepet oszt a benne élő nőknek. 

Felvetődhet a kérdés, mit is kerestünk Amszterdamban pont most, tél végén? Nem kevesen keresnek új, élhetőbb helyet a világban kis hazánkból. Egy jó barát Amszterdamban kapott  állást, őt látogattuk meg. Három hónapja ismerkedik a várossal, annak hátrányaival is: például hetekig nem talált megfelelő lakhatást. Nem mintha nem lenne kiadó szoba, lakás Amszterdamban, csak éppen elképesztő árakon.
Egy több szobás lakásban EGY szoba havi bérleti díja megközelíti a 700 EUR-t, egy kis garzon ennek a duplája. És a bérleti díj többszörösét kell igazolni, mint havi fizetés.

Az élet nem olcsó, és a fizetések itt sem csillagászatiak. Cserében viszont az ember a pénzéért mindenhol minőséget kap. Igyekeztünk minél több fajta vendéglátást kipróbálni, thai éttermet, olasz drink-bárt,

éttermet és pizzériát, ír pub-ot, nemzetiség-mentes szendvics-bárt, egyvalamit nem próbáltunk: a holland konyhát. A rossz nyelvek szerint olyan nincs is, de ha mégis, azt nem érdemes kipróbálni...

Az árak nagyjából mindenhol egyformák, egy közepes színvonalú helyen, egy pohár borral, kávéval együtt, nem degeszre tömve magunkat 15-20 EUR/fő áron igen jót ehetünk. A kiszolgálás mindenhol kedves, gyors, az ételek finomak. És amúgy is, mindenhol, mindenki kedves, előzékeny. Hozzá vannak szokva a turistákhoz, nem kis részben belőlük élnek.

Itt vannak például a múzeumok. Amiből pillanatnyilag sajnos nagyon sok felújítás miatt zárva, például a Van Gogh Múzeum. Május elején nyit újra, addig szétszórva látható pár kép a gyűjteményből - mi úgy döntöttünk, jövünk még, majd akkor nézzük meg. A Rijksmuseum is csak részlegesen tart nyitva, de azért Rembrandt Éjjeli őrjárata látható. 

A festmény lenyűgöző, talán furcsa, de komolyan meghatódtam. Rembrandt leghíresebb műve és én, mindössze egy méterre egymástól.... 1640 táján készült, de olyan élő ma is, mintha bármelyik pillanatban leléphetnének a vászonról az önkéntes polgárőr muskétások. A címe eredetileg F.B. Cocq kapitány milíciája volt - akik éjszaka sosem őrjáratoztak. A cím tehát komoly tévedés, na de akkor miért? A XVIII. századra a lakkréteg elszíneződése, és a rárakódott por miatt teljesen besötétedett a festmény, a nézőkben azt az érzetet keltve, éjszaka van.... Csak a kép tisztítása és restaurálása után derült ki, éppen ellenkezőleg, süt a nap! Ettől függetlenül a cím annyira emblematikussá vált, hogy képtelenség lett volna megváltoztatni.

Van még számos gyönyörű Vermeer-kép - aki nem ismeri a műveit, valószínűleg az is megérzi, melyik az ő műve, és miért ő lett világhírű, nem pedig a másik - szégyellem, a nevét se jegyeztem meg - kismester. A Rijksmuseum tartogatott más kellemes meglepetést is. Itthon, a Szépművészeti Múzeumban sorozatosan közelharcot kell vívnom a biztonsági őrrel, hogy bevihessem a táskámat, nem, nem lépi túl a megengedett méretet, és ígérem majd nem lóbálom és nem a vállamon viszem.... A Magyar Nemzeti Galériában épp a héten volt szerencsém tapasztalni, milyen szörnyen rossz a képek neon-megvilágítása, szinte élvezhetetlenné téve a festményeket. Sehol egy ismertető szöveg, még a legfontosabb alkotásokról sem, s nemhogy angolul, de magyarul se. A teremőr néni pedig rögtön megtalált, amikor egy sms-t akartam elküldeni, hogy itt telefonnal is tilos fotózni. - Nem fotózom, üzenetet küldök!  Azt sem szeretjük, ha használják itt a telefont....- jött a válasz. - Tilos? - Vállrándítás. - Akkor használom.  (Amúgy mellékesen megjegyzem, nincs olyan kiadvány a MNG ajándékboltjában, amiben benne lenne az összes kiállított kép, vagy legalább egy értő válogatás. Nem lehetne akkor engedélyezni a fotózást, akár fizetés ellenében, mint oly  sok múzeumban?)

Miért van az, hogy minálunk a teremőr is, biztonsági őr is úgy érzi, főszerepet osztottak rá? Hogy észre kell vétetnie magát? A Rijksmuseumban átvilágítják a táskákat, de attól fogva nincs vele több gond. Lehet fotózni, a teremőrök csak akkor szólnak, ha a nézők esetleg egymást zavarják a műélvezetben. Ott mindenki tisztában van vele, a főszerep a festményeké. Van is minden kép mellett ismertető szöveg, természetesen angolul is.... A legutolsó terem a Beatrix-terem, ahol többek közt egy nagy fotó-tabló látható, tíz férfi, tíz nő képe vegyesen, valahol egy közülük a királynő.... Ilyen ország ez.

Szerettük volna megnézni Anna Frank házát, de olyan hosszú volt a sor, hogy fájó szívvel, de nem vállaltuk a nulla fokban, jeges szélben való 2-3 órás várakozást. Felültünk inkább egy Hop-on-hop-off buszra, és kellemes melegben végig néztük-hallgattuk a várost és történetét. Betértünk pár templomba, elcsodálkoztunk azon, hogy a szigorú protestánsok vallási előírásaik ellenére meghagytak gyönyörű táblaképeket - csak mert az orgona részét képezték. Zenebarátok  és művészet-tisztelők lévén pedig nem a rombolást választották. 

Hát igen, sok szempontból különleges ez a hely... Nem tudom tovább kerülgetni, úgyis tudom, hogy ha nem is mindenki, de sokan gondolják, mi van már a piros lámpás negyeddel és a drogtanyákkal?!

Bevallom, nem volt cél a piros lámpás negyed, de valahogy mégis odakeveredtünk, véletlenül. Az ember lánya gyanútlanul sétálgat, kirakatokat nézeget, aztán hirtelen csini, bikinis ifjú hölgyeken akad meg a szeme.... Akik sms-eznek, hajat vasalnak, tesznek-vesznek, időnként unottan kipillantanak a tömegre. Állítólag meglepően sok a magyar köztük. 

Konkrétan kábítószerrel nem találkoztunk, coffeeshop viszont tényleg minden második lépésünkre jut. Ha valaki nem tudná, ezekben a coffeeshopokban egy valami biztosan nincs, kávé....

A  városnéző buszon hallottuk, ez az a különleges hely, ahol egy korábbi rendőrőrsön büntetlenül kipróbálhatunk egy füves cigit, vagy sütit.
MI NEM! Persze, hogy nem! Talán legközelebb....Amikor már nyitva lesz a Van Gogh múzeum és virágba borulnak a tulipán-földek. 
Biztosan visszatérünk, szabad, friss levegőt szívni.....

Amszterdam. Nem jártam még itt, bár rengeteget hallottam róla. Alapvetően a számok embere vagyok, közelítsük meg hát a várost a szikár adatok felől - meglepően sokat elárulnak...

Lakosság: 738.000 (agglomerációval együtt is kevesebb, mint 1,5 millió)

Nemzetiség: 173

Villamosvonal: 232

Bicikli: 600.000

Csatorna (nem a szennyvíz-elvezető, persze!): 165

Híd: 1.281

Lakóhajó: 2.500 (számuk nem növelhető!)

XVI-XVIII. sz.-i épület: 6.800

Múzeum: 51

Színház és hangversenyterem: 55

Napközbeni látogatók száma évente: 15.854.000

Akkor milyen is? Igazi multikulti nagyváros, ahol mindenki remekül beszél angolul, de számos más európai nyelven is ért, sőt hajlandó megszólalni is. És persze liberális, ahol mindent szabad, nem csak füvet szívni, de múzeumban fényképezni is.  Meg jól szervezett. A közlekedés, a tömegközlekedés, az információ-átadás, a turizmus, a posta (ami nincs is valójában), a munkavállalás, meg valószínűleg minden egyéb is.  Mert itt az állam az embert nem megnevelni és büntetni akarja, hanem szolgálni és kiszolgálni.

Kicsit talán előreszaladtam, kezdjük az elején. Utunk kalandosan kezdődött, azon a péntek reggelen, amikorra jó pár ezer autós már behófalazódott a nyugati országrész autópályáin. Mi csak azért drukkoltunk, hogy Ferihegy fogadjon, és a gépünk fel is tudjon szállni. (Nekem már csak marad Ferihegy, ahogy a Moszkva tér is....) Szabályos hóviharon átküzdve magunkat, összefagyva értünk be a parkolóból a csarnokba. Óriási szerencsénkre az időjárás ellenére fel tudtak szállni a gépek, az hogy másfél órát késtünk, egy öleb kissé szabálytalan utaztatásának volt köszönhető.

Amszterdam nem köszöntött sokkal kellemesebb időjárással, mint amivel Budapest búcsúztatott, orkánszerű széllel, havas esővel. De lenyűgözően gyorsan, 12 perc alatt a Central Station-ön voltunk a repülőtérről, 4,40 EUR-ért. Rögtön a főpályaudvarral szemben ott a jegyiroda, ahol az amszterdami BKV-ra,  a GVB-re lehet úgynevezett OV-chipcard-ot venni, 48 órára 12 EUR, de bármire, bármennyit, bármikor, bárhová - Amszterdamon belül. A kártya használata rém egyszerű, amikor az ember felszáll a járműre (vagy bemegy a metróba) egy leolvasóhoz hozzáérinti, majd akkor is, amikor leszáll. Azt hittem, el fogjuk felejteni, de egyrészt minden megállónál bemondják angolul, másrészt mindenki más az orrunk előtt kicsekkol - szóval nem felejtettük el. És ha valaki nem tudott, vagy elfelejtett jegyet venni, az a villamos közepén, egy kis fülkében ülő "kalauztól" vehet jegyet. Nincs tülekedés a megállókban, bizonyos ajtóknál csak felszállni, másiknál csak leszállni lehet. Ez teljesen nemzetközi, közérthető táblákkal van jelezve. Ahogyan minden megállóban kint van a teljes villamostérkép, adott vonal teljes útvonala, a megállóhelyek nevével, átszállási lehetőségekkel. Magán a villamoson is ott a térkép, elektronikus táblán a következő megállóhely neve, és még be is mondják. A villamosvezető mindenkit megvár, azt is, aki kicsit későn kapcsol, hogy le- vagy felszállna. Megvárja a messzebbről futva érkező, integető utasokat is. De ha nem tenné, az se lenne nagy baj, olyan gyakran járnak a villamosok.  Talán kissé túlzás, ennyit foglalkozni egy város villamosaival, de engem lenyűgözött. Bárhová el lehet jutni vele, kényelmesen, környezetkímélő módon és gyorsan. Annyit beszélnek arról, hogyan lehetne megoldani Budapest belvárosának közlekedését, a Rákóczi út-Kossuth Lajos utca vonal kihalását kereskedelmi szempontból (ide vennémn a Vár alját és a Lánchíd-Andrássy út-Bajcsy vonalat is) - hát ez a villamos-megoldás nem tűnne rossznak, feltéva, hogy valahol a széleken elérhető árú P+R parkolók épülnének és az egész rendszer kiegészülne végre a 4-es metróval. 

Na de vissza Amszterdamba. Számomra a legveszélyesebb a biciklisták tömege volt. Többször majdnem sikerült elüttetni magam, mert szó szerint mindenhol vannak bicikliutak, méghozzá többnyire a járda egy részén. Kicsit elmélázik a nem idevalósi ember, aztán máris a bicikliúton találja magát. Szerencsére rutinosak és megértőek a helyiek, az a 15 millió városlátogató nyilván hozzám hasonlóan nincs ehhez hozzászokva - az amszterdamiak viszont nyilván hozzászoktak az évente 15 millió látogatóhoz.

A szállodánkat kis segítség-kérés után könnyedén megtaláltuk, és nagyon elégedettek voltunk vele. Hotel Zandbergen, a város egyik legelegánsabb környékén egy kedves kis szálloda, kényelmes szobákkal (LCD-tévé, minibárral, szép fürdőszoba) és kiemelkedően jó reggelivel. A két éjszakára ketten 180 EUR-t fizettünk, ami nagyon jó ár, ahhoz képest, hogy 10 percnyi villamosútra voltunk a központtól. A szálloda egyetlen hátránya a lift hiánya, nen mintha nem tudnánk két emeletet gyalogolni, de egy 20 kilós bőrönddel egészen biztosan nem küzdöttük volna fel magunkat, olyan keskeny és meredek a lépcső. Kézipoggyászos utazóknak ajánlott!

De mitől is ilyen keskenyek ezek a holland házak? Egyszerű a magyarázat, régen az adót aszerint vetették ki a hogy milyen széles a ház utcafrontja. Mélység, magasság, alapterület - mindez nem számított, így hát a helyi polgár fifikásan igen keskeny, de igen magas házat épített. Ami persze további problémákhoz vezetett: a keskeny és meredek lépcsőkön nem fértek fel a szép, méretes, tekintélyparancsoló bútorok. Ezért hát a házak legtetején mindenhol látunk egy kilógó gerendát végén egy nagy kampóval - gondolkoztam is, vajon, mit vagy kit akaszthattak oda ezek a békés protestánsok....Költözéskor a kampóra akasztanak egy csigát, ott húzzák fel a bútorokat (gyakran napjainkban is!), ha kell, az ablakot is kiemelik. A házak sem azért dőlnek befelé, mert a hollandusok nem tudtak építkezni, hanem azért, hogy a bútorok felhúzás közben ne ütődjenek neki a házfalnak, ne törjék be az ablakokat.

Praktikus népek laknak errefelé.

És igen puritánok.

Emellett művészet- és virágkedvelők.

Segítőkészek.  

De erről majd a következő bejegyzésben....

Már megint egy olyan darab, amit régóta szerettem volna megnézni, de sosem sikerült jegyet venni rá. Aztán a világhálón kalandozva rápillantottam a Radnóti Színház oldalára - és láss csodát, pont erre a darabra, pont egy nagyon alkalmas estére, pont az egyik legjobb helyre (a második sor közepére), ott virított két üres hely! Azonnal lecsaptam rá.

Mit lehet tudni a darabról? Beugratós a kérdés, mert a legizgalmasabb tudnivaló a szerző maga, Lars von Trier. Egy dán író-rendező, aki olyan drámákkal aratott sikereket, gyűjtött be európai filmes díjakat, mint a Dogville (Nicole Kidman), a Táncos a sötétben (Björk) és számomra a legfontosabb, a Hullámtörés. Csupa mélylélektani, súlyos, tragikus dráma, minimál díszlettel, hihetetlenül erős színészi alakításokkal. Lars von Trier indította útjára a Dogma95 nevű filmes avantgard mozgalmat, azzal a Thomas Vinterberggel, aki már említésre került korábban A vadászat című film kapcsán....Filmjei expresszívek, zsigerig hatolóak, nem könnyű az embernek magához térnie utánuk. És ez a Lars von Trier 2006-ban egyszer csak gondol egyet és filmre álmodik egy komédiát.

Az alaptörténet röviden: valahol Dániában, egy informatikai cég eladásra vár. A probléma csak az, a valódi főnök 10 éve álcázza magát, ő a cég kedves, vigasztaló mackója a felszínen, valójában azonban vérprofi kapitalista kizsákmányoló. Nem is lenne baj, ha az izlandi vevő hajlandó lenne közvetítővel tárgyalni az eladásról. De nem hajlandó. Neki kell egy valódi főnök, a Főfőnök. Így hát Ravn (Gazsó György), az álságosan-gonosz, ámde a színen esetlenül mosolygó-botladozó kőkemény profit-maximalizáló megbízza Kristoffert (Csányi Sándor), a tehetségtelen munkanélküli színészt, hogy játssza el a gonosz, hibáztatható, hirtelen felbukkanó Főfőnököt, kizárólag a szerződés aláírásáig. Csakhogy a helyzet fokozódik, Igazi komédia alaphelyzet, mindenki mindenkiről mást gondol, a karakterek sziporkázóan szellemesek, jól eltaláltak. A párbeszédek pattognak, kacagtatóak, jutalomjáték a színészeknek. Nem is láttam még ilyet, Csányi Sándor nyíltszíni tapsot kap egy-egy jelenete után.

De remekelnek a többiek is, Gazsó György annyira szeretnivaló, hogy szinte megértjük a többieket, akik az igazság birtokában sem bírnak haragudni rá. Pálfi Kata elvarázsolt, szinte már abszurdan naiv figurája (Heidi) szánnivalóan ismerős a mindennapjainkból. Hihetetlen egy alak Schneider Zoltán Finnur-ja, aki végig beszéli a darabot izlandiul (?!) olyan hiteles színészi játékkal, hogy menten kedvem támadt utána nézni a dán-izlandi történelmi konfliktusoknak. Mert Lars von Trier, bár komédiát írt, de ad nekünk bőven gondolkodni valót, tele iróniával, gúnnyal -s nem utolsó sorban szeretettel. Nem csak a mai menedzser-világot karikírozza (nyuszihopp-ugrás + dal és ölelés, mint személyes probléma-megoldás, ego-ápolás, közben kőkemény kritika mindenért, ami a profit útjába áll), de a filmeseknek, színészeknek is kegyetlen görbe tükröt tart. Még saját magának is, beleszőve a szövegbe a Dogma-filmeket, nem éppen pozitív felhanggal.

Nem kímél semmit, se nemzeti érzéseket (a dánokat folyamatosan szidalmazza egy IZLANDI!), se emberi érzelmeket. Minden szinten rámutat nevetségességünkre. Rámutat arra, ne vegyük már annyira komolyan magunkat. Különösen a végkifejlet ismeretében lesz világos ez - amit  nem árulnék most el, igazi csavaros csattanót kapunk az utolsó pillanatban. Van min gondolkodni a darab után, akár napokig.... Akit érdekel, nézze meg! :)

S aki mindezt értő módon vitte színre Anger Zsolt rendező. És ahol méltó helyet a talált a darab, a felújított, kényelmes, immár RADNÓTI SZÍNHÁZ. Kényelmes nézőtérrel, jó színészekkel, rendezőkkel. És olyan széles skálán mozgó repertoárral, hogy mindenki találhat kedvére valót.