Mi, magyarok el vagyunk kényeztetve, már ami a vadvilágról szóló könyveket, vagy természetfilmeket illeti. Fekete István meghatóan szép állattörténetei, ezek feldolgozásai - ki ne ismerné Vukot, Dargay Attila felejthetetlen rajzfilmjét -, Homoki Nagy István hihetetlen technikai bravúrja, az 1953-as Gyöngyvirágtól lomhullásig című filmje sokág szinte mindannyiunk gyerekkorát végigkísérték. És persze ott vannak még az olyan nemzetközi világsikerek, mint a Sivatagi Show vagy a Vándormadarak, David Attenborough számtalan remekéről nem is beszélve.
Mi újat mutathat egy újabb természetfilm? Különösen akkor, ha nem repülünk távoli tájakra, nem merülünk óceánok mélyére, csak egy egyszerű európai kocsányos tölgy életébe lesünk be...
Laurent Charbonnier és Michel Seydoux filmje egyfelől rendkívül lírai, másfelől (habár ember, emberi szó, narráció egyáltalán nem szerepel benne) nagyon is emberi. Egy gyönyörűséges felvételekkel teli mese, történet családról, összetartozásról, veszélyről, félelemről, életben maradásról, születésről és halálról.
"A fákat mindig is különös tisztelet övezte, főként az ókorban, de még a mai napig találni szent erdőket és ligeteket szerte a világon. Egykoron úgy hitték az emberek, a legmagasabb fák tetején lakoznak elődeik szellemei, és méltóságteljes, erőt sugárzó megjelenésüknek köszönhetően az istenek lakóhelyének gondolták ezen fákat – amely elmélet alapján születtek meg a családfák is." (Szakonyi Zita) A tölgyfa szinte minden európai kultúrában jelentős szerepet kapott, mint az istenek fája. Észak-Görögországban Dodona tölgyfája volt a legrégibb hellén orákulum, ahol a papok a lombok susogásából vélték kihallani a jövőt. A mai napig jelképezi az ősök tiszteletét, a rendületlen kitartást. Az életet.
A mi Tölgyünk több mint 210 éves. Nemcsak fennséges fa-példány, de külön univerzum is az erdőn belül. Nem önmagáért való uralkodó, hanem kényelmes lakhatást, biztonságos rejteket, hosszú távú ellátást biztosító szívélyes házigazda a föld felett csakúgy, mit a föld alatt. Alkalmi látogatóival - őzek, vaddisznók, szarvasok, énekesmadarak - is rendkívül barátságos, de állandó lakói számára gondoskodása egyszerűen pótolhatatlan.
Egy félelmetes nyári vihar közepette ismerkedünk meg a lakóközösség kisebb-nagyobb veszélyben lévő tagjaival: a hiperaktív magányos mókussal, az elegáns szajkó házaspárral, a erdei egerek nyüzsgő nagycsaládjával, a higgadtan szemlélődő gyöngybagollyal és a furcsa ormányú makkzsizsik populációval. Velük együtt nyugszunk meg, ahogy alább hagy az orkán, múlik az árvízveszély, csitul a félelem, úgy adjuk át magunkat a nyár zsongító hangulatának.
A lakók folytatják hétköznapi életüket, mókus például folyamatosan mozgásban van, ellenőrzi a makkok állapotát, figyeli a szomszédságot, a kósza látogatókat, és egyáltalán, egy pillanatra sem áll meg. A film egyetlen erotikus jelenete a zsizsik szerelmespáré - nahát, hogy itt is minden munka aztán a nőstényre marad...
Lassul az élet, közeleg az ősz. Zsizsikék már gondoskodtak az utódokról - a tojások rég a makk héja alatt fejlődnek - életük ezzel a végére ért. Az érett makkszemek, bennük a kifejlett lárvákkal, az elpusztult zsizsikekkel együtt hullanak a földre. A tölgy gyökerei közé fészkelődő lárvák bebábozódnak, hogy tavaszra új zsizsik-generáció népesítse be a fát. Bár a többi lakóra is leselkedik éppen elég veszély - az egércsalád vakmerően portyázó tagjaira gyöngybagoly feni a csőrét, de simán bekaphatja őket egy falánk vaddisznó is a makkal együtt -, a film legizgalmasabb akciójelenete mégis a légi üldözés. Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, a szajkó megmenekül végül a héja elől, mert ebben a filmben minden potenciális álozat megmenekül, nincs véres jelenet, de van abban valami nagyon romantikus, ahogy a végsőkig kifulladt áldozat pihenés helyett azonnal rettegve várakozó párjához repül.
Nekem mégis az volt a legszebb pillanat, amikor a kis szajkók egymást lökdösve, biztatva gyűjtötték az erőt az első repüléshez, s közben a szülők szinte mozdulatlanul figyelték őket. Hiszen így vagyunk ezzel mi, emberszülők is, felneveljük őket, aztán tehetetlenül figyeljük, sikerül-e szárnyra kapniuk. Mert nem repülhetünk helyettük.
A családi élet egy zajosabb, többgenerációs formája zajlik a föld alatt, gondosan kiépített, labirintusszerű járatokban. Az erdei egerek valahogy pont úgy működnek, mint a mi családunk. Van rivalizálás, finom falatokon huzakodás, a gyerekek időnként szófogadatlanok, de amikor baj van, amikor össze kell zárni, egymáshoz bújnak és támogatják egymást. És ha még eggyel mélyebbre szállunk, ott, a Tölgy legfontosabb részénél, az életet adó gyökereknél értjük meg a csodát. Szemünk láttára hálózzák be a kis fonalak a földet, érintkeznek, táplálnak, kommunikálnak.
Saját válaszom a legelején feltett kérdésemre: A tölgy - az erdő szíve különlegessége az egyszerűségében rejlik. Nem akarja az erdő összes állatának az életét bemutatni, pillanatokat villant csak fel a környék lakóinak életéből - kíváncsian figyelő szarvas, vadászó béka, útra kelő vadludak, vicces nutriák, nyomkereső róka. Nem akar nagy drámákat mutatni, mégis, pontosan érezzük az élet törékenységét, a lét önmagáért való örömét. Az évszakok körforgásának szimbolikáján túl ad megnyugvást gyászra, veszteségre.
Értékelés: ha csak varázslatos természeti képekben, felvételekben akarunk gyönyörködni, már akkor érdemes ezt a nyolcvan percet rászánni a filmre. Ám végül úgysem tudjuk kivonni magunkat az apró csodák hatása alól. Elkerülhetetlenül hat ránk a természet felfoghatatlanül egyszerű és mindeközben rendkívül sokszínű működése. Karácsony előtti ráhangolódhoz különösen ajánlom.
