körülöttemavilág

Gasztro-túránk következő állomása egy "háromezres" menü volt az Imázs club&restaurant-ban, magyar nevén étteremben... Tényleg nem értem, miért imázs, ha club&restaurant, illetve ha már image helyett imázs lett a keresztneve, miért nem klub és étterem...De lehet, hogy ez csak az én agylövésem...

Szombat este nyolcra foglaltunk asztalt, arra számítva, hogy az Operaház mögött, a város szívében pezsegni fog az élet. Meglepetésünkre az étteremben talán 7-8-an vagyunk, mindössze három foglalt asztal. 

A dizájn, a bútorok, a színek, a fények, a teríték: mind-mind minőségi, elegáns a konyha jellegének megfelelő. Igen, a konyha, miért is ezt választottuk?

Saját bevallásuk szerint a tradicionális japán és a fuzionális thai konyha különlegességeit vonultatják fel, kiemelten odafigyelve az egészséges elkészítési módokra. Ugyan inkább fúziósnak hallottam eddig (külföldiül: fusion, ejtsd fjúzsön), de ettől még nem feltétlenül tudjuk, mit takar a kifejezés. Aki például cégek összeolvadására asszociál, nem jár messze a megfejtéstől. Tulajdonképpen eltérő tradíciójú konyhaművészetek, a keleti és nyugati konyhakultúrák ötvözésének megnevezése a fúziós konyha. Elsősorban minőségről, jó ízlésről, szaktudásról és harmóniáról szól. Vonzó lehetőség....

Tehát az Imázsban választhatunk  hagyományos japán, és kicsit az európai ízléssel átalakított thai ételekből. És szerencsére jó magyar borokból. A hely hangulata rögtön rabul ejt, talán mondhatnánk rá, szintén fúziós - minőségi, harmonikus, jól ötvözi a keleti-nyugati elemeket. Egész este finoman visszafogott zongoraszó kísérte a vacsorát - mint később megtudtam, Magyarország egyik legjobb bárzongoristája, a Váradi Roma Café egyik tagja, Berki Artúr játszik az Imázsban minden szombat este nyolctól.

A pincérünk is profi szakember, szolgálatkész, udvarias, tájékozott. Három féle előételből, illetve főételből és desszertből választhattunk. Én sült gyoza-t (zöldséges batyut), barátnőm Suki Yaki levest kért (édes-csípős csészényi forró finomság zöldségekkel és csirkehússal)  előételként. Mindkettő rendkívül ízletes volt, csakúgy mint a főételek: a Pad Thai Imázs - fűszeres rizstészta csirkemell falatokkal és tavaszi zöldségekkel, valamint a Chicken Teriyaki - korianderes csirkemell paradicsommal, zöldhagymával rizságyon. Desszertnek ugyanazt választottuk, sajnos a nevét nem tudom, de valami különlegesen finom, a mi szilvagombócunkra emlékeztető (forró!!!) tésztában  elrejtett vaníliafagyit kaptunk. 

Hihetetlen nagy a választék sushiból, nigiriből, makiból és így tovább, mindenesetre a japán különlegességek kipróbálását legközelebbre hagytuk. Mert szinte biztosan visszajövünk még. Talán egy Wok-szerdán (amikor féláron kóstolhatunk meg wokban készült ételeket), vagy egy gyors ebédre, bekapni egy rendkívül kedvező árú menüt, de leginkább újra szombat este, hogy kellemes élőzene mellett ismerkedjünk tovább a budapesti keleti-nyugati összeolvadással.

Nagyon drukkolok, hogy "befusson" a hely, megérdemelné. ( Nyelvészkedési szőrszálhasogatásom ellenére...) Nem tudom, talán mi fogtunk ki egy szerencsétlen szombat estét, de lehangolóan kevesen voltak, és nem csak itt.
A környéken több üresen kongó étteremmel találkoztam az autóm felé sétálva. Párizsban, Bécsben szinte elképzelhetetlen lenne, hogy az Opera környékén, a belváros szívében szombat este vacsoraidőben, illetve a színházi műsorok vége után ne lennének tele az éttermek, bisztrók kávéházak. Talán a tavasz, a nyár... bízom benne, hogy meghozza a vendégeket.

Színházba menni Temesvárra? Kicsit őrülten hangzik....Még akkor is, ha barátnőm barátnője, akit már én is ismerek, az egyik főszereplő. Szent ég, merre van Temesvár, hány kilométerre Budapesttől? Milyen utakon lehet odajutni, hány óra alatt? Egyáltalán milyen az élet ma Romániában? Utoljára tizenhárom-tizennégy éves koromban jártam ott, de Temesváron még soha. De legyen, kaland az élet, végül is a Google szerint mindössze 278 km, 3-4 óra, az semmiség, nagyrészt autópályán, pláne.

Nem is tudom, melyik vonzott jobban, Temesvár, vagy Elzbieta Chowaniec izgalmas női darabja, a Gardénia. De a kettő együtt kihagyhatatlan...

Románia és Temesvár gyönyörű, napsütéses tavasszal fogadott minket. Kis kerülőkkel, ebéddel együtt négy és fél óra alatt a szállodában voltunk. Csak ajánlani tudom, Temesvár kellős közepén, egy régi bérház frissen felújítva, gyönyörű részletekkel, tágas, kényelmes, tiszta szobákkal (LCD-tévé, minibár, ingyenes WI-FI!!!), angolul kiválóan beszélő fiatal személyzettel, minden igényt kielégítő reggelivel, 50 Euró/szoba/éj áron: Hotel Victoria.

Amire figyelni kell, Romániában egy órával előbb kel a nap, tehát magyar idő szerint este hatkor kezdődik az előadás. Színház előtt azért volt még egy kis időnk, kiültünk az egyik nagy tér (mert kettő is van egymás mellett) hívogató teraszainak egyikére, és a meleg tavaszi késő délutánon mélázgattunk azon, ki gondolta volna 25 éve, hogy remek olasz kávét, rozét fogunk  egyszer inni Temesvár egyik kávézójának teraszán, miközben helyreállított, vagy helyreállításra váró műemlékekben gyönyörködünk. De azt sem hittük volna, hogy az átlag temesvári fiatalság (nem tudom, érvényes-e ez egész Romániára...) simán lekörözi az átlag budapesti fiatalságot angol nyelvtudásban.
Temesvár belvárosa gyönyörű, s bár messze van attól, hogy teljesen rendben legyen, érződik az igyekezet, sok részlete már régi fényében csillog.

GARDÉNIA - négy generáció lányainak, anyáinak rögös életútja, sorsukban a lengyel (vagy tetszőleges kelet-európai) közelmúlt lenyomata. Hihetetlen, de igaz, E. Chowianecz 1982-ben született, és ez az első drámája. Veszélyes ilyen erős drámával indítani ezen a pályán, nem lesz könnyű túlszárnyalni. Félelmetes az a bölcsesség, élettapasztalat, amivel életre kelti anyák és lányaik egymásba fonódó sorsát, különösen úgy, hogy ilyen fiatalon ennek a tapasztalatnak, tudásnak nem is lehetne a birtokában. Vajon mit élhetett át, milyen történeteket hallhatott több tucatszor mesélni a családban újra meg újra, hogy ilyen pengeélességgel tudja megrajzolni generációk egyedi, és mégis általánosítható életét. 

A rendező, Koltai M. Gábor szintén nagyon fiatal, 2000-ben diplomázott a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Budpesten. A darab minden rezdülését érti, követi, a történetet kivezeti a színpadról a közönség jelenébe, hétköznapjaiba. A szereplők nem csak eljátsszák, valóban főznek, esznek. Érezzük a hagyma illatát, csípi a mi szemünket is, és legszívesebben kérnénk a sütiből. Minden kis részlet telitalálat, a parókák, ruhaanyagok vándorlása, egymásra rímelése, ahogyan a sorsok ismétlik magukat. Érezzük a színpadot szétszabdaló, időnként kinyíló, időnként bezáródó drótkerítések fullasztó hatalmát, makro- és mikroszinten egyaránt. A kispolgári babavilág lélekromboló, de valahogyan, a hagyomány megteremtésével és megőrzésével mégis biztonságot sugárzó légkörét. 

Négy asszony. De több, mint négy sors. Kislányként, fiatalasszonykényt, anyaként, nagyanyaként más a történet, mások a hangsúlyok, mások az érdekszövetségek a családon belül. Négy fantasztikus színésznő, túl a végeken (legalábbis innen Budapestről nézve). Tokai Andrea, akinek a színpadi belépője  olyan súlyos, hogy a többieknek komoly teljesítményre van szükségük a figyelem megszerzéséhez. De sikerül.

Borbély B. Emília

                                                                           Lőrincz Rita

Három gyönyörű, tehetséges, fiatal nő, akik mindenféle sminkes trükkök, öregítés, slampos ruha nélkül, csupán mozdulataikkal, szavaik hangsúyaival, mimikájukkal idősödnek hozzá a sorsukhoz.

Tar Mónika

Órákon át az előadás hatása alatt voltunk, különösen, hogy hosszasan beszélgethettünk még a szereplőkkel a büfében...

Másnap délelőtt a főtéren kávézgattunk a napon, élveztük a látványt, a cirógató szellőt. Nehéz volt elképzelni, hogy itt, az Operaház erkélyén (a Csíky Gergely Színház ugyanebben az épületben van) tartották a beszédeket a forradalom idején, hogy az ortodox katedrális felől érkeztek a gyönyörű szecessziós paloták közé a tankok....

És ha valaki szeretné megnézni a darabot, de nincs lehetősége Temesvárig utazni érte (bár megéri!!!), az április 3-án láthatja a darabot a temesvári magyar színház vendjátékával a Szkénében. Jegyek még kaphatók!

Március 6-12 között a TableFree asztelfoglalási rendszeren keresztül 3.000,- illetve 5.000,- forintos egységáron lehetett jelentkezni Budapest legjobb éttermeibe, háromfogásos menüre. Ugyan ez a lehetőség már csak két napig él, de biztos vagyok benne, lesz még hasonló, érdemes figyelni. 

Gondoltuk, kipróbáljuk azokat az éttermeket, vagy legalábbis párat közülük, amit egyáltalán nem ismerünk, de valamiért kuriózumnak, vagy újdonságnak számítanak.

Első választásunk a Salaam Bombay volt, szeretjük az indiai konyhát, és állítólag Budapest egyik legjobb indiai étterme. 

Egy hétköznap este mentünk - nem tolongtak az étteremben.... Pedig Budapest szívében, két percre a Four Seasons-tól, tíz perc sétára a Belvárostól, a Mérleg utcában van. Hangulatos belső tér, nem túldíszített, de kellemes színekkel-fényekkel utal Indiára. A pincér kedves, felkészült, sorolja a menüt, az ételneveket...

Aztán látja rajtunk, foglamunk Asincs, mi micsoda. Roppant jól hangzik, bár egyik barátnőm kicsit szomorkás: itt sajnos nem lesz steak, egy szent állat megevése szóba se jöhet, ugye...

Szerencsére a borválaszték rendben van, kedvelt magyar pincészeteinktől megtaláljuk kedvenc borainkat - nem tudom isznak-e egyáltalán Indiában bort, de attól tartok, ha igen, az biztosan nagyon édes lehet.

A Salaam Bombay a drágábbik menüt ajánlja, ami nem csoda, annyiféle, és olyan sok ételt hoztak, hogy tulajdonképpen a leves-előétel után bőven jól laktunk. Persze muszáj volt kipróbálni a főételeket is, de komoly veszteségérzetünk volt, hogy mennyi minden hagytunk ott. A desszertbe tényleg már csak belekóstoltunk.

Nem tudok sajnos pontos útmutatót adni, mit érdemes enni, nem csak azt nem tudtam időnként, mi az étel neve, de azt se nagyon, miből van. Többnyire persze zöldség (közkedvelt alapanyag a lencse és a csicseriborsó), élesztő nélküli, pita jellegű kenyér és csirke képezi az alapot, rengeteg féle fűszerrel és mártással megbolondítva. Aki ismeri az indiai konyház, tudja, miről beszélek, aki pedig nem, az feltétlenül próbálja ki!

Érdemes többen menni, többfélét kérni, és kis tálkákat körbeadva mindent kipróbálni.

Az ételek minősége kiváló volt, a kiszolgálás is, de azon azért meglepődtem, hogy az éppenséggel nem túl alacsony árakban a szervízdíj nincsen benne.

A helyükben javítanék az internetes megjelenésen. A weboldaluk meglepően igénytelen, néhol hibás, a képek túl kicsik és nem is nagyíthatóak, a borlap teljesen elüt az alapoldaltól, nehezen kezelhető és valljuk be, nem is túl hívogató. Facebook oldaluk pedig egyáltalán nincs. Kár lenne érte, mert a konyha és a hely hangulata remek!

Premier a Vígszínházban, Eszenyi Enikő rendezésében: Hanoch Levin Átutazók, komédia nyolc temetésben, egy felvonásban. Furcsa felvezetés, komédia nyolc temetésben....Tudom, hogy Eszenyi Enikő szereti a kihívásokat, rendezőként mindig valami egyénit alkot - még ha időnként az én ízlésemtől távolabb is áll művészete. De az biztos, hogy sosem unalmas, vagy átlagos, vártam hát nagyon a bemutatót.

Kivételesen időhiány miatt nem néztem utána a darab előtt semminek. Nem tudtam, ki Hanoch Levin, (már tudom, lengyel származású író, költő, színházigazgató, de elsősorban is Izrael egyik leghíresebb kortárs drámaírója volt), nem tudtam, miről szól a darab, mit rejt a furcsa cím. Azt tudtam, hogy a rendező mellett a szereposztás is parádés, nem csak a Vígszínház, de színészvilágunk színe-java fellép benne. Törőcsik Mari, Kern András. Reviczky Gábor, Hegyi Barbara, Börcsök Enikő, Harkányi Endre, Igő Éva, Pindroch Csaba, Lukács Sándor, Halász Judit.... Megannyi "nagy név".

Rögtön az első pillanatban kiderült, a rendezés-díszletezés a minimalart jegyében fogant. Egy-egy család furcsa, jégtábla-szerű pultok mögött jelenik meg, kezükben bőröndökkel. Átutazók ők is (ahogyan mi is), ki valódi bőrönddel, valódi utazás részese, ki egész életét ugyanabban a kis faluban éli le, soha át nem lépve annak határát. Levin fiktív közép-kelet-európai országának  kis közösségében az élet lassacskán folydogál. A családok problémáira szinte rácsodálkozunk: mintha egy az egyben rólunk, barátainkról, családunkról, szomszédainkról  szólna. Ismerős minden jelenet. Mit kezdjünk a nagymamával, ha szükség van a helyre, mert nősülne a gyerek? Meg tudjuk-e nyugtatni háborgó lelkiismeretünket, ha az ő érdekében (?!) öregek otthonába küldjük? Mit csináljunk, ha egy szem gyerekünk, maga a remény, elhagyja nem csak a családi fészket, de a hazát is? Mit tehet az a férfiember, aki nem hagyhatja el az őt egyedül felnevelő, örök mártír és hipochonder anyát? Kit válasszon az ember, a testvért, aki szó szerint csak púp a hátán, vagy az új családot, feleséget, gyerekeket? Elítélhető-e csupán érzelmi-érzelmes alapon? Vagy éppen kötelesség az új életek védelme, akár a régiek kárára is?

Nem nagy drámák ezek - csak annak az, aki megéli. Amúgy rálegyintünk, ilyen az élet.... A szereplők sem drámaként élik meg, még azt sem, hogy időről időre valakit fehér lepedő alatt örökre elbúcsúztatnak. Hiszen mindannnyian tudjuk, hová tartunk. 

Levin darabja a maga egyszerűségében, sallangmentes, humoros, érzékeny megvilágításában szerethetővé teszi azokat is, akik a hétköznapjainkban az agyunkra mennek. Megmutatja, hogy a világ így kerek, hogy időnként minadannyian idegesítőek, hibát vétők, talán bűnösök is vagyunk, de ezzel együtt, vagy néha éppen ettől érdekesek, pótolhatatlanok és szerethetőek. Mindenkire szükség van, az útszéli kurvára éppen úgy, mint a szoknyabolond vén kujonra, a reménytelenül szerelmes púposra és a csúnya lányra, aki tudja, talán sosem kap rendes férjet, de nem köt kompromisszumat semmiképp (Majsai-Nyilas Tünde remekel a szerepben). Özvegyek siratják férjeiket, hogy nem sokkal később lecsaphassanak egy kóbor agglegényre -  ha nem sikerül, legalább egy negyedikre a bridzspartihoz. Vannak, akik feladják és elutaznak, kergetik álmaikat - de mi  tudjuk, átutazók ők is az élet nagy forgatagában.

Minden család élete egy külön kis miniatűr dráma, Levin karakterei annyira élnek, hogy pillanatok alatt értünk mindent, éljük velük együtt átlagosan szomorú, vidám, tragikus, unalmas életüket. Nem hiányzik a díszlet, épp ellenkezőleg. Sokkal mélyebben hat jelzés értékű,  puritán egyszerűségével. Hihetetlenül eltaláltak a jelmezek (Nagy Fruzsina  munkája), a mozdulatok (néha árnyjátékszerűen vetítve színes hátterek elé), és ki kell emelni a zeneszerzőt, Furák Pétert. Ezek nélkül a dallamok nélkül talán sosem élne ennyire a darab.

Végül muszáj külön említeni, mintegy a darab esszenciájaként felmutatni Törőcsik Mari Bobe Globcsikját. Nem szólal meg. Az egész darab alatt jelen van, de csak kis kacagások, sikkantások, sírdogálások hagyják el az ajkát. Megy, ha küldik, az öregek otthonába, a kórházba, a diliházba. Csak hogy elszökjön újra meg újra, végül hajléktalanként fejezve be életét.  Visszaolvasom ezt a két utolsó mondatom - szörnyen szomorú, depresszív a kép amit festek. De hiszen nem így volt! Törőcsik Mari nagyija olyan hihetetlen derűvel, hittel tipeg át a darabon, a legnagyobb csalódás közben is olyan tündérien hatódik meg, kacsint ki ránk, annyira tud örülni a legkisebb jónak, hogy a halálok, temetések, drámák, saját méltatlan halála ellenére ő jelképezi a reményt. Már nem csak, mint Bobe Globcsik, de mint Törőcsik Mari.

Hetek, hónapok óta vártam, hogy végre kisüssön a nap, és a tavasznak legalább az első kis fuvallatai megérintsenek. Hogy végre ne zuhogjon az eső, vagy a hó, és ki tudjuk dugni az orrunkat a meleg lakásból egy kiadós sétára. Vasárnap ebéd után,  végre sehol egy felhő  (bár a szél fújt), irány a .... irány mi? na merre is induljunk?  

Persze, Pesten hová is indulna az ember... a Városligetbe! Nosztalgikus hely, itt nőttem fel, jártam általános iskolába, gimnáziumba  (I.István néven), ide kötnek első szerelmeim...Ide járt a kisfiam is gimnáziumba (Teleki Blanka), én pedig négy évig szülői értekezletekre ... 

Érdekel ez bárkit is? Érdemes erről egyáltalán írni?  Hát a gyerekkoromról, a szerelmeimről biztosan nem - itt legalábbis semmiképp - , de talán a Városligetről, arról igen. Jól ismerjük, tudjuk merre a Vajdahunyad vára,  tudjuk azt is, hogy a Milleniumra épült , hogy sok híres magyar építészeti remekműből rakták össze. Tudjuk, hogy itt a Vidámpark, az Állatkert, a Nagycirkusz,a Szépművészeti múzeum, a Műcsarnok, a Hősök tere... Ezt mind tudja mindenki,  erről hát nem is írok.

Mi az, amit esetleg nem tudhatunk? A Városliget: teljes területe 100 hektár, ebből a tulajdonképpeni park 81 hektár, mintegy 6500 fával. Először a tatárjárás idején említik meg - már akkor is vereséget szenvedtünk... A XIX. századig nem nagyon volt itt más, mint egy homokpuszta mocsárral, abban két szigettel. Az 1790-es évekre kristályosodott ki az ötlet, hogy az egyre kedveltebb városerdőt alakítsák mulató- és üdülőhellyé. Végül 1800-ban Rumbach Sebestyén kutat ásatott a szőlőjéhez - s közben vastartalmú forrásra bukkant. Úgy döntött, inkább szállodát és gyógyfürdőt épít. Az évek során egyre több, a városból kiszorult mutatványos verte fel sátrát a Ligetben, az ide kirándulók immár nem csak csónakázással, eszem-iszommal múlathatták az idejüket, de kipróbálhatták a céllövöldéket, csúszdákat, csodálhattak kardnyelőket, erőművészeket.

De ide menekültek a pestiek az 1838-as árvíz idején is, valamint 1849. tavaszán, amikor a Habsburg seregek ágyúzták Pestet, átmenetileg itt alakult ki a városligeti menekültváros. 1865-ben indult meg az Állatkert építése, 1868-tól 1878-ig fúrták Európa legmélyebb kútját (970 m), amiből napi 1200m3, 73,8 fokos víz tört fel.

1870-ben adták át a városligeti jégpályát, a mai Műjég elődjét. (Istenem, azok a telek, kibicsaklott bokával is végigkorcsolyázni a délutánt, mert végre itt az a fiú...a becsempészett kannás boros-teás esték...) Az Angol Park, a mai Vidámpark elődje 1908-ban nyitotta meg kapuit.  A Városligetben és közvetlen környékén olyan jelentős építészek alkottak, mint Hild József, Lechner Ödön, Kauser Gyula, Ybl Miklós.

A Ligetben szinte mindenhol szobrokba botlunk, évszázados  paltánfákba, különleges épületekbe. Gyönyörködhetünk a Városligeti tóban, de a Liget körül épült különlegesen szép kápolnákban, templomokban,  villákban is. 

Itt van mindjárt a Hermina-kápolna, Zugló első temploma. Nevét József nádor fiatalon elhúnyt leányáról, Hermina Amália Mária főhercegnőről kapta, aki szívesen sétálgatott erre. Közadakozásból, 12 év alatt épült fel romantikus, neogótikus stílusban Hild József tervei alapján. 1854-ben adták át.

Pár lépésre tőle mindjárt ott emelkedik a Fehérapácák Temploma, amely 1936-ban, Lechner Jenő tervei alapján épült, korábban rendház is kapcsolódott hozzá.

Mivel azonban tudjuk, a Városliget elsősorban mégiscsak szórakozónegyed volt, nem csodálkozhatunk, ha a templomoktól  pár perc sétára egy igen érdekes ikerbérházat találunk - a kis tábla szerint az art deco stílusú épület párost Goór Lajosné, Wabitsch Lujza a két háború közötti világ mondén nagyasszonya(!) építtette Vágó László tervei alapján, 1929-ben. Elméláztam.... mondén nagyasszony... de szép megfogalmazás, milyen különleges az íze ennek a szónak, mondén...., tetszik! .- És micsoda nyereséges üzletág abban az időben is. 

Aztán itt van még a Közlekedési Múzeum  - sajnos maga az épület nem túl esztétikus, de mint egy fiúgyerek mamája, bizton állíthatom, igen jó szórakozás szinte minden korosztályú hímnemű egyed számára.  (Anyukáknak talán kevéssé.) 

Végül visszakanyarodva a Liget fái közé, nem tudtam nem észrevenni magamon, milyen mélyen érint újra visszatérni, hazatérni, emlékezni....

 "és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,

a csókok íze a számban hol méz, hol áfonya"

Van nekem egy nagyon kedves barátnőm, aki hosszú évek kitartó munkájával megteremtett egy izgalmas galériát, fantasztikus kiállításokat rendez itthon és világ különböző pontjain, árveréseket szervez, és nem utolsósorban mintegy misszióként próbálja hazahozni, az itthoni közönséggel megismertetni azokat a magyar művészeket, akik régóta határainkon messze túl alkotnak, aratnak sikereket.

Stein Anna nem először jelent meg műveivel az Abigail Galériában, rendszeresen kerülnek képei, szobrai kalapács alá az árveréseken, a galéria csoportos kiállításainak is rendszeres résztvevője. Önálló, retrospektív kiállítása azonban az idén volt először Magyarországon, az Abigail Galériában.

Stein Anna élettörténete önmagában regénybe illő, de muszáj röviden felvillantani a lényeges pontokat, hogy érthetőbb legyen művészete.

Az, hogy 1936-ban született, csak a történelem viharai miatt fontos, a művésznő amúgy fiatal lányt megszégyenítő energiával alkot, repked keresztül-kasul a világon, beszélget,  ad interjút... A család férfi tagjai több generáción át sikeresen alapozták meg biztos anyagi és erkölcsi hátterüket, volt közöttük orvos, mérnök, gyártulajdonos, bányaalapító. A nők pedig mindig is közel álltak a művészetekhez, volt köztük szobrász, Iparművészeti Akadémiát végzett stylist, értettek a zenéhez, maguk is gyakran muzsikáltak. A család kikeresztelkedett, de a zsidó-törvények rájuk is vonatkoztak. Annát  egy család bújtatta, testvérei és szülei csodával határos módon menekültek meg. A háború vége után a család birtokainak korábbi elvesztése után meg kellett élje üzemeinek, egyéb ingatlanainak államosítását, majd a szülők tiltott határátlépési kísérlet miatt  börtönbe kerültek. Eközben Anna egyre közelebb került a művészetekhez. Írt, színházat szervezett, és osztályidegen státusza ellenére felvették a Képzőművészeti Főiskolára, ahol nagyon sokat tanult évfolyamtársától és barátjától, Kondor Bélától. Az '56-os forradalomban természetesen lelkesen részt vett, majd novemberben testvérével együtt elhagyták az országot (később szüleik is követték őket). A család New York felé indult, Anna azonban kitartott nagy álma, a művészet városa, Párizs mellett. Akkorra már komolyan aggályos volt viszonya a családdal pályaválasztása miatt, de a végső törés ekkor következett be.

Anna belevetette magát az ismeretlen, néha félelmetes, de mégis izgalmas, új világba, művészeti mozgalmakba, barátságokba és persze a szerelembe. Egy magyar szobrászhallgatóval költözött össze,  kis családjuk anyagi biztonságát egyedi ékszerek tervezésével biztosították. Anyagi helyzetük folyamatosan javult, vidéken házat vettek, ékszerüzemüket Anna vezette, mivel férjét lefoglalta szobrász-karrierje.

És közben festett. Távol a többi művésztől, az intellektuális közösségtől, amely lételeme egy alkotónak. Gyötrődött, egyedül kereste az útját.
 Végül elvált, újra egyedül (fiával) kereste helyét.

Új házasság (1976), más kultúra (második férje arab-francia társadalomtudós), Anna eltávolodik mindenféle vallástól, érdekes módon képeinek témája viszont az angyalok, a fent és a lent, a bukás-felemelkedés. 1972-től francia állampolgár, újra hazalátogathat Magyarországra, s ez új korszakot jelent művészetében. 1979-ben kiállítást szervez Párizs-Budapest címmel, hazai és Franciaországban élő magyar művészeknek. Ettől fogva véglegesen visszakerül a művészeti életbe. A 80-as években a  festés mellett belefog a szobrászkodásba is, váratlanul nagy sikereket aratva. Az elmúlt 25 év töretlen sikereket hozott, Vevői megtalálhatók Japánban csakúgy, mint az USA-ban, vagy éppen Dél-Afrikában. És persze itthon is, egyre többen.

Nem  próbálom meg elemezni képeit, pedig igazán izgalmas az az ív, ahogy elindul az absztrakttól

(visszatükrözve azt az  "iparos" világot, amelyben él, az ékszerüzem szomszédságában), reagál saját nőiségére, terhességére és létrehozza az Életfa-sorozatot,

egyben megalkotja saját szimbólumrendszerét, amely aztán végigkíséri művészetét. 1967-77 között alkotja meg "belső tájképeit", magánéleti és alkotói válságának útkeresésének lenyomatait.

Furcsa absztrakt-expresszionista képek ezek, ahol a színek, a tónusok a fontosak, a koncentrikus szerkesztés.

Az új élet, új szerelem - és az utazás Velencébe -  új erőt ad,  új energiákat szabadít fel.Megérintik a reneszánsz és barokk freskók , kifejezésmódja barokkosan lendületes, színei tiszták, erőteljesek. 

Képeinek visszatérő témája lesz a szent és a profán. Napjainkban  pedig a származás, az eredet, a szembenézés, számvetés.... A kiállítást a nagy érdeklődésre való tekintettel március 13-ig meghosszabbították, feltétlenül érdemes megnézni!

Mint a kereskedelmi galériákban általában, a belépés ingyenes, és ha valaki érdeklődik, értő útmutatást kap a galéria kedves munkatársaitól.

Thomas Vinterberg 1998-ban forgatta Születésnap címmel megrázó filmjét a családon belüli nemi erőszakról, zaklatásról. ( Pár évvel később elkészült a film színpadi adaptációja, amit a Pesti Színházban volt szerencsém látni Eszenyi Enikő rendezésében, Ünnep címen.) Tizennégy év után most visszatért a témára, csak éppen egészen más szemszögből veti górcső alá a problémát.

Míg a Születésnap a 60. születésnapját ünneplő, köztiszteletben álló családfő sötét múltjáról lebbenti fel a fátylat, addig A vadászat főszereplője hamis vádak áldozatává válik.

Az összekötő kapocs a családon belüli (szinte családon belüli) nemi erőszak, a szereplők ehhez való viszonyulása, a zaklatás hatására drasztikusan megváltozó, széteső, vagy éppen megerősödő kapcsolatok analizálása.

Érdekesség, hogy Vinterberg nem csak a témához ragaszkodik, de a kiváló Thomas Bo Larsenhez is (az apa szerepében). Aki Mads Mikkelsen mellett (Lucas szerepéért Cannes-ban elnyerte a legjobb férfi alakítás díját), a legerősebb szereplője a drámának.

Valójában minden egyes színész, az utolsó nyúlfarknyi szerepig rendkívül hiteles, az ötéves Klara-t alakító Annika Wedderkoppot is beleértve. Vinterberg problémafelvetése nagyon is időszerű. Bár sokan fogadják még mindig kétkedve akár csak a lehetőségét is annak, hogy egy bizonyos társadalmi szint fölött egyáltalán előfordulhat kisgyermekek szexuális zaklatása, nő az ezen váddal való visszaélések száma is. S mint a filmben láthatjuk, nem kell ehhez bosszúálló feleség, direkt rosszindulat, elég egy óvodás kislány pillanatnyi sértettsége, a fejében kavargó gondolatok, képek zavaros egyvelegének helytelen kifejezése - már kész is a csapda. 

Ha belegondolok, mint szülő, hogy csak a gyanúja felmerült volna a gyerekem zaklatásának, vajon mennyire maradtam volna én magam toleráns? Hittem volna a legjobb barátnak? Hagytam volna több időt a gyanú alóli tisztázásra? Tudtam volna tolerálni az Ő gyerekének a viselkedését?  Komolyan fontolóra vettem volna, hogy az én gyerekem nem mondott igazat? - még akkor is, ha tudom jól, nagyon élénk a fantáziája.... Mikor hinném el neki, hogy a vádnál hazudott és nem a felmentésnél? Mit tennék, ha a férjem egyszer csak azt mondaná, mégis a gyerek hazudott, ne hagyjuk a barátot bűnhődni ártatlanul? Szembe fordulnék vele? Elfogadnám, de nem hinnék neki? Tudnék valaha is úgy nézni arra a barátra, mintha semmi sem történt volna? Az egyik kérdés hozza a másikat, nincsenek jó válaszok, őrlődés van, sebek, fájdalom. S amikor azt hinnénk, minden tisztázódott, azzal szembesülünk, akire egyszer ilyen szörnyű bűn árnya vetült, tiszta sosem lehet már. 

Az igazi kérdés inkább az, hol az a pont, ahol a lavina megállítható, a helyzet maradandó sérülések nélkül tisztázható. Nyilvánvaló, hogy az óvoda-vezetőnő a kulcsfigura. Tudnunk kell azonban, Svédországban a kisgyermekek molesztálásának problematikája annyira túlfűtött, túldimenzionált (ha szabad ilyet mondanom), hogy már a kisgyermekeket is igen korán felvilágosítják arról, mit tehet velük egy felnőtt és mit nem, hová fordulhatnak, ha problémájuk van, mire figyeljenek nagyon. Ugyanígy természetesen a gyermekekkel dolgozók is fokozott felkészítésben részesülnek ebben a témában.

Ettől persze nem lesz minden óvónéni szakértő gyermekpszichológus, s ahogy a filmben láthatjuk, a botcsinálta "szakértők" gyakran több kárt okoznak, mint amennyi hasznot hajtanak.

Akit a téma érdekel, és szereti a skandináv filmeket, azoknak feltétlenül ajánlom.

Nem felhőtlen szórakozás, de a komoly mondanivaló mellett bepillantást nyerhetünk az átlag skandináv kisvárosi életbe, és gyönyörű, lírai képekben gyönyörködhetünk, különösen az őszi erdő vadászjeleneteinél. 

Először a neve fogott meg. Vicces, gurmannak hívni egy kis kifőzdét a Blahán, a buszmegállóban. Belestem - vonzó volt. Gusztusos. Hátha nem csak marketing fogás a tábla, mely szerint elnyerte a Legjobb Egzotikus Kifőzde díjat. 

2012. decemberében szántuk rá magunkat, hogy kipróbáljuk a montenegrói (szerb-horvát-balkán?) konyhát, azon az estén, amikor a montenegrói női kézilabdacsapat maratoni csatában, két hosszabbításban megverte a Norvégiát, ezzel sporttörténelmet írva. Alig ültünk még le, amikor a főnök fülig érő szájjal, a győzelmet ünnepelve minden vendéget meghívott egy italra, méghozzá szabadon választott italra!  Mondhatnám, hogy ezzel a gesztussal alapozódott meg törzsvendéggé válásunk, de ez nem lenne igaz.

Minden alkalommal más és más ételt választunk, de nehéz lenne eldönteni, melyik a legfinomabb. A minőségi alapanyagok, az ízek, az adagok, a tálalás, a kiszolgálás kedvessége-gyorsasága, a tisztaság, a hangulatos terasz, a  minden kis részletre való odafigyelés meghozza a sikert.

Kipróbáltuk már a csevapcsicsát, az ustipákot, ettünk pljeskavicát simán és töltve, csirke razsnyics-ot. Kértünk hozzá házi ajvárt, sült paprikát, kajmakot, káposztasalátát. Egyik finomabb, mint a másik, a fűszerezés éppen úgy és olyan mértékben tökéletes, ahogy van. Nem tudunk melléfogni, bármit is rendeljünk. És a lepény.... meleg, puha, és nem tudom hogy csinálják Budapest kellős közepén, de faszénfüstös...

Szerettem volna fotót csinálni az ebédünkről, de be kell vallanom, egyszerűen elfelejtettem. Letették az orrom elé az ínycsiklandozó kis csevapcsicsa kolbászkákat, és onnantól kezdve már csak az evésre tudtam koncentrálni.

Bánatomban kivételesen rendeltem desszertet is, az almás lepény isteni volt, nem túl édes, lédús, pont amire vágytam. És teli hassal már a fényképezést sem felejtettem el!

A hely folyamatosan fejlődik, van már csinos új étlap, bővült a választék is, ebéd közben nézhetjük az aktuális sportközvetítéseket, egyre szebb a terasz (és kis helység is teljesen rendben van). Az árak talán kissé magasak egy kifőzdéhez képest, de választhatunk kis adagot is, egy átlagos vendég teljesen jól lakhat attól is.

Harminc éve járok Horvátországba (Jugoszláviába...), de ilyen finom pljeskavicát, mint itt Budapest kellős közepén, elvétve ettem. Muszáj kipróbálni! :) Lelőhelye: Blaha, buszmegálló (befelé irány). Na jó, Rákóczi út 54.

2007-ben láttam először Martin McDonagh darabját Székesfehérváron, Guelmino Sándor rendezésében. Akkor  Gesztesi Károly és Szabó Győző neve fémjelezte a darabot, ezt a mostanit az Átrium Film-Színházban Alföldi Róberté. 

Mondhatni kamaradarab, négy szereplővel: Két testvér, akik az apa halála után magukra maradnak, és nemhogy együtt élni, de még egymás mellett élni sem nagyon tudnak. Welsh atya, a sikertelen, reményvesztett, hitehagyott, alkoholista pap, és végül, de nem utolsósorban Kicsilány, a vágyak kis trampli tárgya, a ritkásan felbukkanó romantikus érzelmek groteszk hordozója.

McDonagh elénk tartott tükre igencsak görbe - vagy mégsem? Ennyire szomorú lenne az életünk, ennyire felszínes? Ennyire nem tudunk beszélni egymással, csak ha extrém körülmények kényszerítenek rá? Ilyen nevetségesen tesszük tönkre saját életünket? Végül megtaláljuk a helyes irányt és a feloldozást? Nincs persze válasz, csak probléma felvetés, de nem kell megijedni,a darab korántsem ilyen depresszív. Sőt, ellenkezőleg, humoros, szórakoztató, élvezetes és bónuszként elgondolkodtató. 

Érdekes több év távlatából, más rendezésben, más szereplőkkel látni ugyanazt a darabot, felfedezni új dimenziókat, különösen akkor, ha közben körülöttünk a világ fejlődés helyett válsággal sújtott romlást mutat. Nem tudom, milyen lehet egy szegény kis ír faluban két - korábban három - magányos férfi otthona, milyen ruhákban járhatnak, de amit az Átrium színpadán látunk, az valószínűleg bármelyik magyar faluban megállná a helyét. A díszlet, a jelmezek, a körülményes, kacskaringós, okoskodó beszédstílus (Varró Dániel fantasztikus fordítása!), a kicsinyesség, érdektelenség - nem csak csak a vaknyugatra, de a "vakkeletre" is pontosan illik.

Féltem attól, hogy a régebben látott előadás Gesztesi-Szabó testvérpárharcának mély nyomait nem fogja tudni felülírni Ficza István és Rétfalvi Tamás, különösen nem Alföldi Róbert Welsh atyája mellett - de kellemesen csalódtam.

A két fiatal, frissen végzett színész felnőtt a feladathoz. Rétfalvi Colman-je:  időnként kisfiús bájjal fűszerezett állatias ösztönlény, Ficza Valene-je:  mániás, gyűjtögető, kicsinyes, agglegény - mindkettő telitalálat. Egyetlen pillanatra nem vész el a hitelesség, végig elhisszük minden rezdülésüket, gondolatban szinte rábólintunk egy-egy gesztusukra, igen ez ismerős...

Alföldi Welsh atyája pedig.... nem szeretnék itt ömlengeni, nem szeretném, ha olybá tűnne, elvtelenül "feldicsérem" a  sárkány ellen küzdő hős rendező-színész-színházigazgatót. Így csak annyit róla, zseniális színész még mindig. Alázatos, pontos, hiteles.  Mészáros Piroska szokás szerint vibráló színfolt, csúnyácska-csúnyán beszélő naiva, aki időnként beleszépül saját magának is váratlan, őszinte érzelmeibe. 

Tulajdonképpen nincs a rendezésben semmi "fakszni", Gothár Péter hagyja élni McDonagh remek karaktereit, az alapvetően egyszerű, lineáris történetet, a meglehetősen trágár, de humoros és a szívünk mélyét megérintő szöveget, és persze a színészeit.

Szerethető darab, egy szerethető helyen. Mert vannak az Átriumnak kisebb-nagyobb hiányosságai (tegnap kicsit hűvös volt, nem működött a Wifi, nekem kissé mélyen van a nézőtér a színpadhoz képest), de azt bőven ellensúlyozza a hely hangulata, az igen olcsó, de jó büfé, a sok kedves és gyors ruhatáros lányka, és persze a közönség, akik között mindig találok ismerőst.

Egy barokk vígopera. Barokk is? Vígopera is?!  Ó jaj, egyik sem éppen a kedvencem. Ráadásul a hírek szerint még hosszú is... Próbálom elolvasni, miről szól - szokásos barokkosan zavaros, követhetetlen szerelmi botladozások, nevetséges szituációk, dögunalom... Egyetlen, ami mellette szól, hogy Kovalik Balázs rendezte.