1824-ben egy híres írónak törvénytelen fia születik, a neve ifjabb Alexandre Dumas. Ugyanebben az évben valahol Normandiában világra jön egy kislány, Alphonsine Rose Plessis. Furcsa módon nélkülük sosem születik meg az operairodalom egyik legnépszerűbb operája, a La Traviata.
Alexandre, a hányatott sorsú, zavaros származású, gyerekként édesanyjától elszakított, nem éppen tehetős fiatalember húsz évesen ismerkedik meg Párizs egyik legtündöklőbb kurtizánjával, a varázslatos Marie Duplessis-szel. Alphonsine 15 évesen hagyja el a szülői házat (szóbeszédek szerint szülei adták el vándorcigányoknak), ám különleges szépségének, intelligenciájának és varázslatos személyiségének köszönhetően 20 éves korára már mint Marie Duplessis élvezi a csillogó párizsi életet, bárók, grófok, korabeli celebek - többek közt Liszt Ferenc - versengenek kegyeiért. Rendkívüli fényűzésben él, például mivel a rózsa (és rózsaolaj) illatától szédül, kizárólag szagtalan kaméliákkal veszi körül magát.
Alexandre és Marie szerelme amilyen gyorsan lángra lobban, olyan gyorsan véget is ér - a kevéssé tehetős fiatalember nyilvánvalóan nem tudja fedezni szerelme életmódját, de a többi támogató jelenlétét sem bírja elviselni. Íróhoz méltó sorokkal búcsúzik a lánytól: "Nem vagyok elég gazdag, hogy úgy szerethessem, ahogy szeretném, sem elég szegény, hogy úgy szerethessen, ahogy Ön szeretné... Ön túl jószívű ahhoz, hogy ne értené meg, mi késztetett e levél megírására és túl intelligens ahhoz, hogy ne bocsátana meg nekem." Nem egészen másfél év múlva, 1847 februárjában - mialatt Alexandre apjával utazgat, Párizs karneválozik - Marie 23 évesen, szerény körülmények között tüdőbajban meghal. A fiatalember bánatát írásba fojtja, 1848-ban megjelenik leghíresebb műve, A Kaméliás hölgy. Az óriási sikerre való tekintettel 1852-ben ő maga állítja színpadra művét, a premieren Verdi is részt vesz feleségével. A zeneszerzőt annyira elvarázsolja a darab, hogy bár már dolgozik egy új operán, félretéve a félig kész anyagot azonnal nekilát a kaméliás hölgy történetének, Szerelem és Halál munkacímmel. Az operát végül La Traviata (jelentése: a rossz útra tért nő) címmel mutatják be. A premier ugyan bukás, de az egy évvel későbbi felújítás egy mindmáig tartó diadalmenet kezdete.
A szegedi Dóm téren ugyan még sosem mutatták be az operát, de Juronics Tamás 2010-ben a Szegedi Nemzeti Színházban már megrendezte, ráadásul meglehetősen modern felfogásban. Juronics számára nem ismeretlen az opera műfaja, korábban mint koreográfus olyan opera-rendezőkkel dolgozott együtt, mint Kovalik Balázs, Szikora János, Koltay Gábor, majd több opera színpadra állítását jegyezte, mint rendező. Érthető az igény egy saját, a szabadtéri színpadhoz illő monumentális formanyelv megalkotására. A mostani próbálkozás helyenként ígéretes, de tudomásul kellene venni: az opera nem egyszerűen egy cirkuszi szuperprodukció szép aláfestő zenéje.
Már a nyitány alatti élőképet is egy fájdalmasan felesleges és nem is túl ízléses pantomim hivatott feldobni. Az óriási színpad közepére tolt apró emeleti budoárba szuszakolt szereplők valamiféle pajzán 'carpe diem' buli-hangulatot imitálnak - míg a nyitány sokkal inkább a történet egészének zenei összefoglalása. Ha erre a kissé statikus jelenetre azt mondjuk, hatásvadász, mit szóljunk Violetta belépőjéhez, amikor a főszereplő egy óriási csillár kelyhében száll le az égből a földi halandók közé?!
Az első felvonás némiképp kárpótol a kínos kezdésért, az elegáns-kihívó fekete ruhába öltöztetett vendégsereglet rendkívül jól mutat az arany háttér előtt, Violetta (Kolonits Klára) fényes lila ruhájában köztük maga a nagybetűs, kiragyogó díva. Az örvénylő fekete tömeg hol rajongójához, Alfredhoz (László Boldizsár) löki a nőt, hol szétválasztja a párt, érdekes gondolat a nők és férfiak ellentétes csoportfelosztása.
Meglepő párhuzam és furcsa adalék a szereposztáshoz, hogy Kolonits Klára és László Boldizsár szintén ugyanabban az évben születtek, ahogyan Alexandre Dumas és Marie Duplessis is. És hogy fokozzuk a hasonlóságot, mire László Boldizsár egyáltalán a szakmai (opera) világ közelébe került, addigra Kolonits Klára már rég énekelte Violetta Valéry szerepét. Bár egyidősek, Kolonits karaktere nagyvilági és nagyvonalú, érzékeny és önfeláldozó, érett és bátor, szerelme óvó, szenvedélye tiszta. Szemben Alfreddel, aki infantilis, követelőző, hiú és dagályos, szerelme leginkább önmagáról szól, szenvedélye pusztító fergeteg.
Ebből a szempontból nagyon is mai a történet, és Juronics rendezése az erre fókuszáló jelenetekben jól is működik. Már a szerelem fellobbanásának pillanata is rendkívül jellemző: Violetta sok szempontból feladta már a szerelembe, boldog életbe vetett hitét, Alfredo pedig éppen itt "támad", kitartó rajongást ajánl és egyszerű, hétköznapi örömöket. Nincs évődés, finom érintések, fellobbanó szikra. Az egyik oldalon elérhetetlen vágyak vannak, a másikon felelőtlen ígéretek. Duettet hallunk, de mindenki másról beszél. Mint a való életben. Hiszünk, mert hinni szeretnénk, ígérünk, mert megszerezni akarunk.
Juronics keze alatt meglepő módon éppen azok a részek működnek jól, amik a leginkább mentesek minden sallangtól, ahol hagyja élni a karaktereket. Például a második felvonásban Alfredo gyerekes bohóckodása (a tuja szerelmes megmetszése, majd szétkaszabolása, vagy hisztis reakciója apja kérésére) húzza alá: ennek a férfinek a saját egóján kívül semmi sem fontos. A "szeretett" nő aztán végképp nem. Rajta át lehet, sőt át kell gázolni. Az opera egyik legszebb része Violetta és Giorgio Germont (Alexandru Agache) kettőse, ahogy ülnek az asztalnál egymással szemben, ahogyan elkezdik megérteni, mit is akar a másik - furcsa módon köztük működik a kémia. Talán mert ők meghallják egymást.
A báli jelenet látványos a tánckart ügyesen kiváltó kórussal, a felvonás egyik megkapó pillanata, amikor a Violettát védelmezőn körülvevő, háttal álló női kar tagjai egyesével fordulnak meg és néznek dühösen farkasszemet az igazságtalanul bántalmazó Alfredóval.
Mielőtt rátérnék az utolsó felvonásra, muszáj szót ejteni a Juronics által az operába erőltetett két furcsa szereplőről. Az egyik maga a Halál (Horváth Zoltán táncművész), a másik Violetta kislány-énje (Izsay Zsófia légtornász). Előbbi jelenléte még csak-csak érthető, ha Verdi eredeti munkacímét vesszük, de engem a furcsán, robotszerűen mozgó, ijesztő szemű, hórihorgas fehér alak leginkább egy harmincas évekbeli német horrorfilm szereplőjére emlékeztetett. Amikor váratlanul ő lett az aranyfejű bika is, már olyan kusza lett számomra az allegória fonala, hogy feladtam az értelmezést. Viszont Violetta gyerek-énje, mint az ártatlanság, tisztaság, jóság megtestesítője kifejezetten erőltetett és giccses volt. Ráadásul az opera egyik legszebb, legnehezebb áriája kellős közepén elvitte a fókuszt nem csak magáról zenéről, de a szereplő dilemmájáról, s legfőképp magáról az előadóról, Kolonits Kláráról is. Feleslegesen. Kétszer láttam a hétvégén az operát, egyszer távolról, egyszer az első sorokból - utóbb kifejezetten zavaró volt, hogy sokkal jobban észleltem a légtornász erőlködését. Próbáltam az énekesre és a kedvenc áriámra (Sempre libera) koncentrálni, de ez az énekes feje fölött pörgő-forgó-mászó akrobatától elég nehezen ment.
Értékelés: jó előadás. Fájó, hogy sokkal jobb is lehetett volna. Látványos, az óriási színpadot jól betöltő, jól mozgatott díszletek (Tóth Kázmér); egyszerű, időtlen, kifejező jelmezek (Bianca Imelda Jeremias); hangilag és színészileg jól teljesítő főszereplők - köztük is a kiemelkedő teljesítményű Kolonits Klára, aki egymaga is elég lenne ahhoz, hogy érdemes legyen megnézni az előadást. A Dinyés Dániel dirigálta zenekar és kórus néha pontatlan volt, de látva a javulást péntekről szombatra, talán nem volt elég idejük összepróbálni. Sajnos amilyen jól sikerült helyenként színpadra vinni, olyan zavaró volt a sok következetlenség, felesleges látványelem, érthetetlen szimbólum. Nem volt koherens a korba helyezés (az utolsó felvonás visszacsúszott a múlt századba), zavaros volt némely szerep értelmezése (Annina, mint popsivillantó bulikirálynő?!), és végül a zárójelenet, hát arra azért a körülöttem ülő lelkesek is kicsit riadtan sóhajtottak fel. Amikor az értelmezhetetlen csillár-liftben Violetta ártatlan kislány lelke élettelenül elheverve száll fel az égbe, s felette óriási fehér szárnyait mozgatva száll a világító szemű albinó Halál... Hát na. Csak halkan megkérdezem. Ha már a test odalent halott, akkor a léleknek nem kellene élnie?!
