körülöttemavilág

Végre-végre tavasz! Irány valami zöld, valami friss, valami nem messze. Nem tudom hol olvastam-hallottam, hogy az alcsúti arborétumban ilyenkor csodás hóvirágmezők között lehet sétálni, de túl nagy reklámot nem csapnak neki.

Olyannyira, hogy simán áthajtottunk Alcsútdobozon, mert sehol egy tábla, merre keressük a csodát. (Megsúgom, Felcsút felől érkezvén egy nagy kereszteződés van csak, ott jobbra, Székesfehérvár felé!) Aztán már irányítanak - amikor nincs is más út... Az arborétumnál - csak hogy otthonosan érezzük magunkat - szembesülünk a problémával: kiépített parkoló úgy maximum ötven autóra lehet, a többi hegyén-hátán, ahol tud, az út mentén, két irányban, hogy aztán teljes dugót okozzanak, ha véletlenül kifelé próbálkozna valaki. Persze legalább 5-8 ideges egyenruhás Eurovéd-szigor walkie talkie-zik minden koncepció nélkül, kifejezetten ellenségként tekintve a szerencsétlen autósokra, akik teljesen meglepetésszerűen, ezerszám érkeznek a zöldbe az első tavaszi hétvégén. Nem túl szabályosan, de vettük azért az akadályt, irány a pénztár-sor. Mert mindenki meglepően becsületes, beáll a sorba, megveszi a 950,- forintos felnőtt jegyet, cserébe kézzel írott nyugtát kap (ja, értjük már, mitől ilyen lassú az ügymenet...). Majd csodálkozva látjuk, kényelmesen besétálhattunk volna fizetés nélkül. Ugyanis a kutya sem ellenőrzi, van-e jegyünk. 

De nem sajnáljuk a jegy árát (amúgy is becsületesek vagyunk!), mert ami bent vár, az tényleg hihetetlen - pár perc séta után előbukkannak a  picinyke fehérségek a nagy zöldben, ameddig a szem ellát. Nekem eddig a hóvirág egy egyszerű virág volt.

Most viszont megtudom, hét faj, azon belül 24 fajta alkotja a csillagszőnyeget. (2005 óta darabja 10.000,-ért védetten.) A hóvirággal borított terület több, mint két hektár, a virágzás február-márciusra esik, általában három hétig tart. Rengeteg a méhecske - nekem ez is új információ, hogy ez a nagyon korai virág - az Amarillisz-félék nemes családjának Hamupipőkéje - talán a méhek első tápláléka.

Persze nem csak hóvirágok nyílnak, de a többi tavaszi is: krókusz, tavasztemető, nárcisz, tulipán. Szép sorban színesítik be az arborétumot, amíg végül eluralkodnak a tekintélyes zöldek.

De most még csak örökzöldek, fények, apró tavaszköszöntők finom színei. Kis tó, csillámlás, hidak, rejtekutak, gyönyörű kert. Madárcsicsergés, virágillat. Hirtelen fenséges romok bukkannak elő, nem csodálkozunk, ez természetes, egy angolparkban elengedhetetlenek a mesterséges romok. Tényleg mese.

Aztán közelebb megyünk, tábla, a romok helyén kastély állt, József nádor építtette az 1800-as évek elején. Nem mese, szomorú magyar valóság. (Persze azért a parkban tényleg vannak műromok.)

Azt hiszem József nádor és az ő kastélya megérdemel egy rövid méltatást:

Habsburg főhercegként 1785-ben lett Magyarország császári helytartója. Hamar megtanult magyarul és támogatta a reformkori Magyarország fejlődését. Többek között adománnyal támogatta a Magyar Tudományos Akadémia létrejöttét. 1819-ben kapta meg az alcsúti területet, ahol kis túlzással talán ha három fa állt (Jókai). 1920-ban kezdték meg a klasszicista kastély építését, Pollack Mihály tervei szerint. A nádor a botanika nagy rajongója volt, nem csoda hát, hogy gyönyörű, 45 hektáros parkot terveztetett a kastély köré, létrehozásában nem ritkán maga is kétkezi munkájával vett részt. A park építését 1825-ben kezdték meg.

József nádor nem csak a kastélyra és a parkra fordított nagy figyelmet, de mintagazdálkodást hozott létre a területen, újításokat vezetett be. Ennek köszönhetően közel 20 év alatt az alcsúti uradalom hazánk egyik legjobban működő gazdasága lett. 1847-ben bekövetkezett halála után gyermekei, unokái tovább gyarapították a birtokot, bővítették a kastélyt. Épült pálmaház Ybl Miklós tervei alapján, neogót kápolna Stornó Ferenc tervei szerint (jelenleg külsőleg szépen helyreállítva), medveház, lovarda, új kastélyszárny. És persze újabb és újabb növényfajokat telepítettek. (Pl. a több mint 170 éves platánt...1944 végén a család elmenekült. Egy ideig a szovjet hadsereg használta a kastélyt, amely a távozásuk után még sértetlenül állt. A háború befejezését követően azonban (feltehetőleg gyújtogatásból eredő) tűz okozott komoly károkat.

Ezt pedig nem követte helyreállítás, így a kastély szép lassan a környező építkezések áldozatául esett. A főhomlokzat kivételével széthordták...

A parkot 1941-ben védetté nyilvánították, ezt 1952-ben megújították, később páratlan növénygyűjteményének köszönhetően arborétummá léptették elő.Szomorú történet, hiszen a kastély és a park betölthetné egy olyan kultúrközpont szerepét a fővárostól nyugatra, mint amilyet Gödöllő kastélya tölt be Budapesttől keletre.

Így azonban maradt nekünk ez a kicsit nehezen megtalálható, kicsit szervezetlen, kicsit kopott park - az ő mindent túlélő, győzedelmes, páratlan flórájával.

Talán ha megépül a kisvasút Felcsút és Alcsútdoboz közt, Felcsút pedig messze földön híres futball-szentély lesz....Talán akkor ide is jut majd még egy kis pénz. Értékelés: Szervezés magyaros, növényvilág gyönyörű. És a hóvirág ugyan lassan elvirágzik, de a következő hetekben elkezd nyílni a nárcisz, tulipán, kár lenne kihagyni... (Érdemes a hivatalos parkoló előtt, rögtön a lehajtásnál megpróbálni megállni.)

Ütött-kopott épület. Apácák. Hó. Csontjainkban érezzük a tél hidegét. 60-as évek, Lengyelország. Fekete-fehér képsorok, szigorú, szinte négyzetes, 4:3-as képarányok. Tőmondatok, üres tájak, szinte kifejezéstelen arcok, csendek. Rideg, visszafogott világ.

Szikár nyelvezet, szikár  történet. Anna nővér (Agata Trzebuchowska) fogadalomtétele előtt meglátogatja egyetlen élő rokonát Wandát. Nagyon gyorsan kiderül, Anna valójában Ida, zsidónak született, szülei a háború alatt haltak meg.  Elindulnak megkeresni a szülők sírját, ezzel összefüggésben kideríteni haláluk pontos körülményeit. Kis kelet-európai road-movie lepusztult régi házak, sárba ragadt falvak, modern, szocreál kockaszállodák, régi bűnök és jelenvaló félelmek között. 

Ida és Wanda lassacskán összerakja a múlt darabkáit, mindketten megpróbálnak közelebb kerülni a másikhoz, zsigeri ellenérzéseik dacára felfedezni azokat a pontokat, ahol egymásba tudnak kapaszkodni. És amikor ez sikerül, mi is gyönyörű, művészi fotókat, lírai képeket kapunk az operatőrtől (Ryszard Lenczewski). 

Felejthetetlen a téli erdő képe, amikor a két magányos nő végre elér a sírhoz. A szürke millió árnyalata. A fájdalom, a szembesülés, a megértés, a bűnbánat színei.

Talán lenne esélyük egymásra találni. Wanda talán leszámolhatna a múlt árnyaival, nem csak elvesztett családjáéval, kisfiáéval, de azok árnyaival is, akiket az 50-es években ügyészként, "Véres Wandaként" küldött a halálba.Kivergődhetne az alkohol-cigaretta-olcsó szex elembertelenítő világából.

Ida kiléphetne a zárda óvó, burokban tartó, cserébe a teljes önfeladást, szolgálatot váró, ingerszegény környezetéből. Lehetne "modern" fiatal, zenével tánccal, szerelemmel. De ahogy Wanda tudja, hogy nincs már bocsánat, nincs már visszaút, ugyanúgy Ida is tudja, neki csak visszaút van. 

Nagyon fontos film. A XX. század legnagyobb tragédiáit sűríti egy rövidke történetbe (aminek mindkét alakja valós szereplőkről mintázott), hihetetlen precizitással komponálva meg minden egyes szót, képet, jelenetet. Akár vontatottnak is tűnhet időnként a hosszú kivárások, a kamera lassú mozgása, a szereplők arcának kutató felfedezése miatt, de ez tudatos.  A rendező, Pawel PAWLIKOWSKI mindig pont elegendő időt hagy nekünk végiggondolni, átérezni, feldolgozni. Megérteni.

Megérteni, hogy miért nem lehetett ez a film személyesebb, líraibb, meghatóbb, "katarzisosabb". Pedig nagy lehetett a csábítás: látványosabb lélektani drámát, a lélek sötét bugyraiig hatoló kibeszéléseket mutatni, kicsit Ingmar Bergman-osabb világot létrehozni. De Anna/Ida a szó minden értelmében ártatlanul, sok szempontból tudatlanul, tökéletesen naivan indul erre a furcsa útra. Úgy ismerkedik a külvilág szörnyű, vonzó, néha mocskos, néha felemelő valóságával, saját érzelmeivel, ahogyan egy tökéletesen tiszta fehér lapra írja a sors ujja kesze-kusza sorait. Nem tudunk azonosulni vele, nem ismerjük az érzéseit, a gondolatait, a vágyait, legfeljebb nagy ritkán a félelmeit.  De éppen ettől a távolságtartástól tudnak a film üzenetei az agyunkig jutni.

Mert nem hagy elérzékenyülni. Nem hagyja, hogy a könnyek le/elmossák a bűnöket. Rákényszerít a gondolkodásra.

Az utolsó képsorokban - a kézikamera zaklatott mozgása kíséretében - szabadulnak el először IDA érzelmei, ahogyan zihálva, egyre gyorsabb léptekkel menekül a védelmet nyújtó kolostor felé. Talán megértjük azt is, miért bújik vissza végül Ida - Anna apácaruhájába. 

Értékelés: Szigorú képi világ, nyomasztó, minimalista képsorok, a súlyos mondanivalóhoz méltók. Megrázó film történelemről, emberségről. Kis hiányérzetem miatt (mert bár értem a miértjét, mégis hiányzott a lelkem megérintése), erős jó. Nálam - bevallom - nem ő kapta volna az Oscar-díjat. De jól van ez így.

Maria (Lea van Acker) minden szempontból átlagos, tizenéves diáklány egy dél-németországi kisvárosban. Szófogadó, szorgalmas, jólnevelt.  Éppen bérmálkozásra készül társaival egy kedves fiatal pap felkészítése mellett. 

A hangulat baráti, oldott, érzékelhetően bensőséges a kapcsolat az atya és a gyermekek között. Elnézően mosolygunk, amikor valaki nem tudja egészen pontosan a katekizmust, bólogatunk, amikor Pater Weber arról beszél, hogyan él egy rendes katolikus fiatal. Elkalandozik a figyelmünk, a kép megnyugtató, a színek, fények finomak, az atya hangja behízelgő, a kamera mozdulatlan... Aztán hirtelen felkapjuk a fejünket. Tessék? A gyerekek Isten katonái? Akiknek folyton résen kell lenniük és ellenállni a Sátán csábításának? Lemondani szinte mindenről, ami örömöt okoz nekik?

Az első jelenetben még csak meglepődünk, de ez a meglepődés stációról stációra fokozatosan alakul át meghökkenéssé, sajnálattá, viszolygássá, felháborodássá és végül gyilkos dühvé. Mert az nem lehet, hogy a XXI. században egy tinédzser ilyen lelki (majd később testi) szenvedéseken menjen keresztül, gyakorlatilag szülei, tanárai, lelki atyja, orvosai szeme láttára.

Pedig a  látszat tökéletes. Többgyerekes család, szép házban élnek, autóval járnak, a családi kirándulásokon fényképezkednek. 

Igaz, Maria öccse, bár már négy éves, nem beszél. De természetesen édesanyja orvostól orvosig hordja, hogy segítsenek rajta. Maria jól tanul, udvarlója is van már, érdekli a külseje (mint minden kamaszlányt). Néha persze elmarad a házimunkával egy telefonbeszélgetés miatt, vagy felesel édesanyjával, sőt időnként ártatlan hazugságokkal próbálkozik. Ártatlan hazugságokkal. Mert Maria elképesztően ártatlan, még a gyóntató atya agresszív, erotikusan célozgató kérdéseit sem érti.

Ártatlan, s mégis, minden egyes stáció csak fokozza bizonytalanságát, bűntudatát, fájdalmát. Az átlagos kamaszlányok félelmei, magánya, megfelelési kényszere, esetlensége, értéktelen-érzése - a jól ismert felnőtté válási korszak problémái Maria lelkében a külvilág és családja közti feloldhatatlan ellentmondások miatt megsokszorozódnak.  Annyira szeretne megfelelni, annyira szeretne jó gyermek, hithű katona, de boldog ember is lenni. Ami kortársainak természetes, az számára az idegen, bűvös-bűnös, elviselhetetlenül vonzó világ. 

Szeretnénk, ha nem nevetnék ki a többiek, amikor nem hajlandó (a sátáni!!!) rockzenére futni a tornaórán. Szeretnénk megvigasztalni, amikor megbocsátható füllentései miatt kegyetlen verbális retorzió áldozata a látszólag békés, meleg családi vacsora-asztalnál. Szeretnénk jó melegen felöltöztetni, megetetni, hogy ne sanyargassa már soványka kis testét. Szeretnénk, ha elmehetne a kórusba énekelni bűntudat nélkül. Szeretnénk, ha nem ragaszkodna görcsösen ahhoz a gondolathoz, hogy személyes áldozatai megmenthetik öccsét. De legfőképp szeretnénk látni boldogan mosolyogni, örülni a napsütésnek, a szerelemnek, az életnek. 

De nem tudjuk megmenteni. Maria Passiója beteljesedik XIV. tételben. Bár néha őt is segítik keresztje cipelésében,  néha neki is megtörlik a homlokát, de földi halandó már meg nem mentheti. Nem hiszünk a szemünknek, hogy a mi toleráns, liberális, európai világunk mennyire nem tud mit kezdeni a családon belüli erőszakkal. Mert nem csak az az erőszak, ha egy gyereket vernek, szexuálisan molesztálnak, éheztetnek. Erőszak az is, ha szeretetlenségben, bigottságban nevelik. Ha olyan elvárásokat támasztanak felé, hogy sose szabaduljon a bűntudattól. Ha szeretetnek, aggódásnak, meleg családi fészeknek  álcázott hideg, nyirkos elvekkel bástyázzák körbe nyiladozó értelmét. 

Nincs választása, a saját értékrendje szerint semmiképp. Olyan utat keres hát a menekülésre, amibe senki sem köthet bele: feláldozza magát csendben, szinte észrevétlenül, menthetetlenül. 

S bár elmarad a csoda (hiányzik a XV. stáció, nincs feltámadás), van talán feloldozás - számunkra.

Maria öccse megszólal.

Értékelés: Nehéz, fájdalmas, elgondolkodtató. Statikus kameraállások, stációnként egy vágással - a látvány és a meseszövés tökéletes összhangja. Szuggesztív színészi játék. Kihagyhatatlan. Kitűnő.

Mai hír: Az Iszlám Állam tagjai által több mint egy hete elrabolt rendőröket és kormánypárti milicistákat egy ketrecbe zárták, majd élve elégették őket a Ramáditól 85 kilométerre északnyugatra fekvő al-Bagdadi városban. Négy nappal ezelőtt ugyancsak al-Bagdadi városban 45 embert, szintén rendőröket és milicistákat, égettek el elevenen.

Abderrahmane Sissako filmje lírai. Meseszerű. Drámai. Álombéli. Valódi. Fájdalmas. Távolságtartó és szívbemarkoló. Mint egy keleti patchwork-takaró. Sok kis színes, finoman megmintázott, kifejező epizódból összedolgozott, sajátos szimbolikával felépített ezeregyéjszaka-mese. Minden jelenetnek, képnek, mondatnak súlya, jelentése van. 

Furcsa afrikai világ, sok nyelven kevés szóval; áram és víz nélkül, de mobiltelefonokkal és dzsipekkel. Végeláthatatlan homokdűnékkel és a folyón csillámló halászhálókkal. Sztoikus belenyugvással és hihetetlen lázadásokkal. Egy olyan rendező szemével, aki érti ezt az elképesztően ellentmondásos világot, aki nem a borzalmakat akarja megmutatni, hanem a terrorban rejtőző emberi esendőséget, tanácstalanságot, időnkénti humort. 

Már a kezdés is tele szimbolikus jelenetekkel: kecses gazella szökell az elsivatagosodó tájban - menekül. Menekül az őt (egyelőre) csak fárasztani akaró, a vadászatot gyakorló gépfegyveres iszlám terroristák dzsipje elől. Következő kép: a harcosok célba lőnek - gyönyörű, talán több évszázados, fenséges, termékeny asszonyokat ábrázoló faragott szobrokra. A szobrok szép lassan eldőlnek, szétforgácsolódnak, eltűnnek. Ahogyan a több évszázados, valaha még Európában is tisztelettel emlegetett, gazdag és a tudomány fellegváraként emlegetett Timbuktu kulturális örökségét is majdnem lerombolták pár éve.

Ahogyan az elnyomás is fokozottan a nőket veszi célba - nem véletlenül. Megkockáztatom, Sissako filmje a nők filmje. Ők az igazi ellenállók, ők az az őserő, amit a férfi terror mindhiába szeretne megtörni. 

Mert pragmatikusak. Mert kitartóak. Mert érzékenyek és bátrak. Szembeszállnak az értelmetlen, érzéketlen, nevetséges, megalázó parancsokkal. Ha eszement ötlet pamutkesztyűben halat árulni a piacon, akkor megkockáztatják a kézlevágást is. Ha szabálytalanul szerelmesek, a megkövezést. Ha betiltják a zenét, énekelnek, még a korbácsütések közepette is. Ha hűek és tiszták akarnak maradni, akkor az életüket is feláldozzák. 

A mese alapszövete egyszerű. Timbuktut elfoglalják az iszlám fundamentalisták. Kicsit döcögős ez a helyi dzsihád, a sokféle nyelvű lakosság és a sokféle nyelvű, nemzetiségű hatalom szinte bábeli zűrzavarban próbálja megérteni és megértetni a (néha teljesen értelmetlen) új szabályokat. Tilos a cigaretta, az alkohol, a zene, meg "minden amit régen szoktatok csinálni".....?! És persze a házasságtörés, a nők illetlen ruházata (kötelező zokni a lábon, kesztyű a kézen!), a foci, de főleg, újra és újra, a zene. S miközben a városka lakói próbálnak a maguk módján túlélni, kint a békés homokdűnék közt, látszólag paradicsomi nyugalomban éldegél a pásztor, szépséges és erős felesége, és egyetlen gyermekük, Toya - mily meglepő, lánygyermek, egy olyan mesében, ahol csak a fiúgyerek a gyerek. Míg a városban fegyveresek cserkészik be a titokban éneklőket, a kis család az apa gitárjátéka mellett csodálja Afrika hihetetlen csillagos egét. Míg a bűnösöket homokba ásva kövezik halálra odabent, ők a csordáért aggódnak idekint. Aztán persze összeérnek a történetek, s ebben a világban olyan magától értetődő a szemet szemért elv, hogy  már mi sem írjuk a dzsihádisták számlájára az utolsó halálbüntetést. 

De nem is a fő történet az érdekes. Hanem azok a pillanatok, amikor elmosolyodhatunk a szegény emberen, akinek a nadrágja nem felel meg az újmódi dresszkódnak, hát egyszerűen leveszi és gatyában távozik. Vagy amikor megsajnáljuk a terror képviselőjét, aki tanácstalanul hívja a főnököt: Énekelnek, de az Urat dícsérik, letartóztassam őket...? Aztán egyszerre mosolygunk és nyeljük a könnyeinket, amikor a fiatalok labda nélkül játszanak végig egy focimeccset. Csodáljuk az asszonyt, aki kitartóan, törvényes úton próbálja egy törvénytelen világban visszaperelni a lányát a hódító erőszaktevőtől. Együtt érzünk az ex-repper fiúcskával, aki sokadszorra sem tudja kellő expresszivitással előadni a kamera előtt az elvárt PR szöveget. És elégedetten bólintunk, amikor a főharcos titokban dohányzik a sivatag egy eldugott zugában, nehogy lebukjon. Végtére ő is gyarló ember, ugye. 

Végül a zene, az a bűnös zene. Ami önfeledt viselkedésre csábít, örömre, szabadságra, szárnyalásra. Nem csoda ha minden diktatúra, bigott vallás, álszent hatalom próbálja szigorú határok közé szorítani, elhalkítani, betiltani. Nem fog sikerülni. Soha.

Értékelés: Mozaikszerű felépítés, egyszerű de hatásos, időnkét lírai képi világ. Erős üzenetek visszafogott  előadásban. Kitűnő. 

Legközelebb március 27-én!!!!

Egy darab nyitva tábla, 20x10 centiméter, egy darab zárva tábla, 20x10 centiméter, egy darab tolni-per-húzni tábla, 30x10 centiméter...... és csak mondja, csak mondja, csak mondja a Főhatóságasszony. Még a megjegyezhetetlen hivatal nevét is egy szuszra, hibátlanul darálja, akárcsak a végeláthatatlan paragrafus-hegyeket. Na persze ketten vannak, adóhatóságék mindig ketten vannak. Meggyes Krisztina unott-pattogós, felsőbbrendű rosszrendőrének méltó kiegészítője "Tíbor" (Zrínyi Gál Vince), a folyton szomjazó, esetleg, netalán, valahogyan mégis meggyőzhető, megértő jórendőre. 

Ütős indítás, ki ne élte volna már át azt a gyomorszorító érzést, amikor ellenőrzésre érkezik a Hatóság. Pláne vasárnap reggel. Amikor Dante, a csődtömeg eladó, a szokásosnál is tanácstalanabb. Munka, szerelem, barátság, lojalitás, jövő - hát úgy nagyjából semmiben nem tud dönteni, de ezt legalább folyamatos, monoton káromkodásokkal kíséri. Hajmási Dávid elveszett mai fiatalja annyira visszafogott, jellegtelen, hogy számomra tényleg elveszett. Az egész darabban. Egy jólfésült papírmasé szereplő, akiből még az obszcenitás se varázsol hús-vér embert. Le is ül a darab, amikor neki kellene fenntartani az érdeklődést.

Szerencsére a többiek színre lépése szinte mindig újratölti a lemerülő elemeket. A szektás páros (Pallagi Melitta-Jaskó Bálint) kapcsolatának folyamatos változása, az erőviszonyok meglepő fordulatai, egy külön kis remekmű. Dante barátja és munkatársa, Oszi (Domokos Zsolt), olyan elementáris erővel robban a színpadra, robog ki-be, vetődik akrobatikus eleganciával a pultra, a laptopra, győzködi fásult barátját, rak rendet szerelmesek, vevők, dobozok és pornó kazetták között, hogy a végén meggyőz minket, ő aztán tényleg boldogan, saját akaratából tart a nagy büdös semmi felé. Tolnai Hella intellektuális plázacicája  méltó párja Danténak, sajnos nem csak a szöveg szerint, de színészileg is. Azóta sem értem, miért is akarna visszamenni Dantéhoz, miért mond le a milliomos arisztokrata vőlegényről (ha egyáltalán...), mert nemhogy szerelem szikrája nem pattog köztük, de még csak egy szimpla kis kémiai reakciónak sincs nyoma. Van viszont egy olyan barátság Dante és Oszi közt, ami hiteles, működik, (itt még H.D. is majdnem valódi), és amiben ott a remény kis szikrája. Hogy amíg léteznek ilyen barátságok, túl sikeren, pénzen, lustaságon, féltékenységen,  addig nem veszünk el.

Ahhoz képest, hogya darab egy 1994-es amerikai film átdolgozása, remek mai magyar szatíra kerekedett belőle. Jól eltalált karakterek, napi szinten aktualizált poénok, elképesztő csavar a végén, s nem utolsó sorban görbe tükör, figyelmeztetés  az X/Y/Z (vagy milyen) generációnak. Talán ők még azt is értik, mit kerestek a darabban Piti Emőke - mint kábszeres utcagyerek -  időnként hamis és ritmustvesztett, ám igen mély mondanivalójú (többnyire nem is értettem meg, sajnos), expresszív, füstös hangú és baljóslatú  dalbetétei. Sejtem, hogy minek kellett volna átjönnie, de nekem csupán kellemetlenül szétszabdalta a darab ritmusát.

Értékelés: Szórakoztató, trágár, szatírikus. Egy kicsivel karakteresebb főszereplővel erős jó lehetne.

Főpróba volt, ez talán menti azt, amit láttam. Talán feljavulhat még – bár sejtésem szerint a rendezés problémái koncepcionálisak, így komoly változásra nem számíthatunk…
A darab elméletileg tragikus bohózat (?!), de a tragikus leépülésben,a groteszk víziókban, a memória időnkénti teljes áramszünetének folyamatos, ismétlődő kérdésekkel való hangsúlyozásában én semmi bohókásat nem találtam. Kétségtelen, a szöveg magában hordja a rettenetes helyzetek feloldásának lehetőségét könnyes mosolyban, csak sajnos a színpadon nem történik meg ez a kis csoda.

Pedig jól indul a darab, hívogató szobabelső kényelmes fotellel, lámpával, gyönyörű, talán panorámaablakot rejtő halványsárga függönnyel. A lemenő nap fényeivel, a redőnyön átvillanó fényekkel, a szereplők sziluettjét körberajzoló fénysugarakkal. A kis, pislákoló, mécseseket idéző fénysorral a színpad szélén. Fény és árnyék, normalitás és őrület, bizalom és kiszolgáltatottság, megnyugvás és rettegés. Ha valamihez ért Gáspár Ildikó, az a tér, a színpad, a látvány kezelése. Nagyon kifejező a libbenő anyag – fény – árnyék változatos és elegáns használata.    

Sajnos a színészekkel már közel sem bánik ilyen biztos kézzel. Saját bevallása szerint eltávolodott a naturalista-realista játékmódtól. Amit én láttam a színpadon, az időnként amatőr színházi szövegfelmodás volt. Lukáts Andor felolvasásra hasonlító előadásmódja a darab második felére szerencsére átalakult realistává (talán a rendező az őrülethez engedte egyedül a naturalista megközelítést???). Hámori Gabriella és Makranczi Zalán merev, távolságtartó, időnként mű-bűbájtól csöpögő. (Ugyan melyik asszonynak jut eszébe beteg, idős édesapját úgy megnyugtatni-megölelni, hogy az ölébe veti magát és úgy lóg a nyakán?) Valódi érzelmeket alig látunk, se a lánytól a papa iránt (a folymatos apapapapapa nyafogás nem alkalmas erre, ahogy az igen rosszul előadott hirtelen könnyekre fakadás sem) se a pártól egymás iránt…. Bohoczki Sára egyszerűen idétlen, egy pillanatra sem bíznám erre a balettos lábtartású, modoros, rosszul öltözött, gimnazista korú lánykára egy komoly beteg felügyeletét, gyógyszerzését.

Aztán elgondolkoztam, talán ez a koncepció. Hogy senki sem „élethű”. Talán mert az Apa szemével ilyenek a normális emberek? Akkor viszont Lázár Kati és Molnár Gusztáv igencsak kilóg a koncepcióból. Mert ők hitelesen olyanok, mint mi, ahogy mi csattanunk fel, nyugtatgatjuk a ‘kis beteget’, vagy csinálunk úgy mintha…miközben arcunkra van írva a véleményünk.

S van még pár érthetetlen, funkciótlan elem, amit egyáltalán nem tudok hová tenni (könnyen lehet, bennem a hiba). Miért KFC dobozokból eszik az állandó csirkemenüt? Miért műanyag dobozban érkezik a szülinapi torta? S amikor leesik a földre, miért hallunk üvegcsörömpölést a hangszóróból? Miért vannak úgy öltöztetve a szereplők, mintha Sherlock Holmes és Mary Poppins (vagy Alice Csodaországban?) története keveredett volna össze? Ha az a megfejtés, hogy Gáspár Ildikó szerint ez egy izgalmas pszichothriller, ahol a szörnyű, meseszerű hallucinációk keverednek a valósággal, akkor azt mondanám, felesleges didaktika.

A legnagyobb hiba mégis a mondanivaló elsikkadása. A rendező (lsd riport) szerint van ott egy történet Anne-ról is, az ő dilemmáiról, sorskérdéseiről, arról, meddig kell feláldoznunk a saját életünket szüleink életéért. Meg egy másik történet arról, mennyire megbocsátható, ha az idős szülők zsarolással tartják maguk mellett gyermeküket. És még egy történet arról, mennyire nehéz tudomásul vennünk az elmúlást. Én ehelyett egy olyan darabot láttam, ami egy Alzheimer-kórban szenvedő ember és az ő közvetlen környezete megrázó történetét meséli el. 
Ami nem kevés. De valóban, lehetett volna több.

Végül egy kérdés Gáspár Ildikónak, mint fordítónak és dramaturgnak: muszáj kiskorú szinten kezelnie közönségét? Miért kell egy egyértelműen francia szereplőnek a francia televízió kvízműsorában feltett kérdésre (Kié a híres idézet: „Ember küzdj és bízva bízzál” ?) rávágni a választ, természetesen Madách?!

Értékelés: keserédes, nyomasztó, elgondolkodtató - jó darab, problémás kivitel. Talán jó közepes.

Valamikor két-három évvel ezelőtt kedvenc galériám tulajdonosa - aki nem mellesleg egyben kedvenc barátnőm is - izgatottan hívott fel: Fantasztikus kiállítás van születőben! A geometrikus absztrakt kortárs képviselőinek színe-java bemutatkozik Budapesten!

Nem sokat tudtam a témáról, de azt igen, szeretem ezt a fajta rendet, harmóniát, ritmust, pontos arányokat tükröző stílust. Szeretem a szigorúságban is megcsillanó játékosságot a színekkel, formákkal, a zeneiséget sugalló ritmikát, azt az ellentmondást, hogy szabályos formák, tiszta színek mesélnek hangulatról, érzelemről, egyszóval a világról.

A gyökerek régiek, a hatás friss és állandó. Mondrian, Vasarely: gyermekkorom kedvencei.

Amikor az Abigail Galériában megnyílt a Párizsi Kocka című kiállítás, rájöttem, tettem ugyan kitérőket különféle művészeti irányzatokban, de ez a szerelem állandó. Olyannyira, hogy elkísértem a kiállítást Moszkvába,  a Tretyakov képtárba is. Büszke vagyok rá, hogy segíthettem a kiállítás berendezésében.

És most megérkezett a Holland Kocka. Kilenc fantasztikus holland művész. Bizonyos szempontból persze nagyon hasonlóak, mégis hihetetlenül különbözőek. Képek, szobrok, fantasztikus színek, formák, kontrasztok csakúgy, mint szinte monokróm, végtelenül egyszerű képi világok.

Bob Bonies játékos kék-piros-fehér, vagy éppen zöld-fehér, extrém módon leegyszerűsített, játékos óriás-képösszeállításai:

Cor van Dijk gyönyörű, hívogatóan síma felületei:

Geert van Fastenhout borzongatóan mély színeinek lírája:


Arjan Janssen szürkéinek játékossága:

Ditty Ketting látszólag vidám színvilágának rácsos szigora:

Piet Tuytel fantáziadús tárgy-festmény-szobor humora és látványossága:

Teljesség igénye nélküli felsorolásom csak azt próbálja érzékeltetni, ez a látszólag zárt, a fantáziát kizáró, talán kissé unalmas világ milyen sziporkázóan sokféle tud lenni. Ha nyitott szemmel-szívvel közelítünk hozzá.Sokszor hallom a bírálatot: Ilyet én is tudnék! Persze, ki ne tudna lefesteni négy-öt mértani alakzatot, tetszőleges színekkel?! Bárki, tiszta sor... Egy üres papír, színes filctoll, mindenki előtt nyitva a lehetőség. Tessék megpróbálni! Meglepő lesz az eredmény...

Egy ilyen próbálkozás bárkit ráébreszthet arra, mitől művészet alapszínekkel és alapformákkal alkotni. Mennyi tudásra lenne szükség  színekről, tónusokról, formákról, a formák mozgás közbeni viselkedéséről, s így tovább.

A kiállítás kurátora, hazánk jelenleg Hollandiában élő egyik legismertebb geometrikus alkotója és gyűjtője, Nem's Judith rendkívül egyszerűen, de érthetően foglalta össze a geometrikus absztrakt ismeretének, élvezetének jellegzetességét.

A néző úgy viselkedik a képek láttán, ahogyan egy virágcsokor láttán. Aki egyáltalán nem ért a virágokhoz, meg tudja mondani, szépek-e a virágok, tetszenek-e neki a színek, a formák, ezt a csokrot választaná-e a vázájába. Aki egy picit ért a virágokhoz, az már tudja, a csokorban rózsa, liliom, szegfű van-e. És az igazán hozzáértő felismeri a rózsa fajtáját, tudja azt is, illik-e egy csokorba kötni a liliommal....Hát így van ez a festményekkel  is általában, a geometrikus absztrakttal meg különösen. 

Többet nem is tennék hozzá, annyira találó a hasonlat. Remélem, ott már tartok, hogy néhány virágot felismerjek - a gyönyörködés pedig állandó.

Aki osztozni szeretne az élményben, gyönyörködni, a stílussal ismerkedni, értékes festménybe kedvező áron tőkét fektetni - november 23-ig látogasson el az Abigail Galériába!

Sötét felhők alatt, zuhogó esőben utazunk Egerig, a szállodához jégesőben érkezünk. Palazzo Wellness Villa - kőfal, zárt kapuk. Szép kis fogadtatás.... Kivárjuk, amíg csitul, s végül bejutunk  -  egy miniatűr paradicsomba.

A tulajdonosok személyesen fogadnak minden vendéget, leültetik, jóféle borral kínálják, elmesélik Eger fontosabb látnivalóit, térképet adnak (nem tudják, hogy saját, külonbejáratú idegenvezetővel érkezem...), végigvezetnek a szállodán, megmutatják a medencét, jacuzzit, szaunát, a parkot. Mintha a grófi kastélyba érkeztünk volna, ahol személyesen a gróf és a grófné lát minket vendégül.

A szobák óriásiak, különféle stílusban berendezve, előszobával, luxus-fürdőszobával, erkéllyel; alattunk virágokkal, különleges fákkal teli, smaragdzöld pázsitos kis édenkert. 

Mint megtudjuk, a villa eredetileg családi használatra épült, de a gyerekek kirepültek, a háziak pedig gondoltak egy nagyot, kibővítették a wellness (vagy inkább kényeztető-fürdő?) részleggel,  és szállodává alakították. Mindössze tíz szoba, bensőséges, családias hangulat.
 

A belváros mindössze tizenöt perc séta.Talán a reggelin van mit javítani, és az étkező design-ja sem az én ízlésem, de ez a legkevesebb...

A hangulat, az odafigyelés, a békés-kényeztető környezet feledtet minden apró hibát. Pároknak, családoknak, átutazóknak, vagy éppen hosszabb pihenésre vágyóknak - csak ajánlani tudom. Korábbiakban már meséltem Eger jól ismert látnivalóiról, vár-minaret-bazilika-marcipán, miegymás.... De Eger szívében van egy igazi ékszerdoboz. Mondhatni, rejtve. Ki érti miért, a város nem reklámozza agyon ezt a különlegességet, pedig felveszi a versenyt a debreceni MODEM-mel, vagy éppen a budapesti Ludwig Múzeummal. 

A kis csoda: Kepes György Művészeti Központ. Eger Széchenyi utca 16. Az épület 1690-ben eredetileg egy hajdúkapitány háza volt, majd számos kanonok, szenátor, főjegyző és egyéb városi potentát lakta, de volt itt gyógyszertár is, míg végül az államosításig a városi Kaszinó működött benne. Aztán halódott, amortizálódott, míg gyönyörűen felújítva Magyarország egyik legszebb kiállítóhelye nem lett. 

Tulajdonképpen a Havadtoy kiállításra mentem, ezt még úgy-ahogy reklámozzák - nagyobb hírverést is érdemelne. Sam Havadtoy művészete lenyűgöző. Csipke-szobrai, selyemcukorka-színei, finom humora, humanizmusa, időnkénti polgárpukkasztása, de gyakrabban mély líraisága hihetetlenül expresszív. Nem kell különösen műértőnek lenni ahhoz, hogy hasson a nézőjére.

Ezután jött a meglepetés, az igazi áhitat. Kepes György és Vera Molnár életmű kiállítása és az Antal-Lusztig gyűjtemény legszebb darabjai....A magyar modern festészet olyan ikonikus alakjainak művei, mint Nemes Lampérth József,

Moholy-Nagy László, Mattis-Teutsch János, Hantai Simon, Keserű Ilona, Schaár Erzsébet, Maurer Dóra, Vajda Lajos, Bak Imre.... és csak sorolhatnám, a teljesség igénye nélkül. Gyönyörűség, szinte  érzéki öröm ennyi remekművel egy-két órát eltölteni. 

És Kepes György... Külön cikket érdemelne élettörténete, munkássága. Hihetetlen XX. századi reneszánsz alkotó volt, festő, pedagógus, fényképész, tudós, elméleti író.

Fantasztikus karriert futott be az USA-ban, mint a vizuális tervezés atyja. A Kepes Intézet állandó kiállítással tiszteleg előtte, felvillantva életének legfontosabb állomásait. Fotók, festmények, fény-játékok. Muszáj megnézni!

"MERT ÜRESEK, EZÉRT SEM AZ EMLÉKEZÉST, SEM A FELEJTÉST NEM SEGÍTIK A SZAVAK.

AKKOR LESZEL EGÉSZEN MÚLHATATLAN ÉS TISZTA, MIKOR ÚJRA ÁTSZÜREMLIK RAJTAD A FÉNY.

HISZ MÉG ENNÉL IS KEVESEBB MARAD."

(Baglyas Erika: Mi marad - 10 darab szappan - Kepes Göyrgy: Fényoszlop)

Sem az állandó, sem az időszaki kiállításról nem láttam egyetlen plakátot a városban. Az egész épületben egy szombat kora délután, két órán keresztül én voltam az egyetlen látogató. Ez a múzeum ennél sokkal többet érdemelne. Eger ezzel a fantasztikus kiállító-térrel és ezekkel az európai-színvonalú kiállításokkal a modern vizuális kultúra magyarországi gyöngyszeme lehetne. Valójában az is, csak még kibontásra vár...

2002. október 23. Moszkva, Dubrovka Színház. Nordost: Észak-kelet -  tősgyökeres orosz musical, amely ezen a bizonyos októberi estén félbeszakadt. Csecsen terroristák foglalták el a színházat és ejtettek túszul több mint 750 embert, köztük gyerekeket, asszonyokat.
Csecsen terroristák, köztük asszonyok, "fekete özvegyek", akik férjüket, családjukat, s ezzel minden támaszukat veszítették el az Oroszországtól elszakadni akaró Csecsenföld szabadságharcában. A dilettáns, félresikerült túszmentő akcióban - amiben több mint 130 ember vesztette életét - részt vett Oroszország szinte minden katonai, rendfenntartó szervezete, és persze tűzoltók, mentősök, orvosok. És orvosnők.

Torsten Buchsteiner drámájában  három nő eleveníti fel az eseményeket, emlékeik alapján,. Egy csecsen -"fekete özvegy"- öngyilkos terrorista, egy özvegy doktornő, akinek  a férje a csecsenföldi harcok áldozata,  kislánya és édesanyja pedig a 750 túsz egyike, végül egy néző, édesanya, aki végigéli a túszdrámát a családjával, s aki ennek következtében özvegyül meg.

Három asszony, három sors, három igazság. 

Zura (Pálmai Anna) igazsága: egész családját, szerelmét, férjét, élete értelmét veszti el a csecsen autonómiáért folytatott harcban. Reménytelen és kiszolgáltatott oroszországi csecsenként, de ami még tragikusabb, saját népe közt nőként is. Kiút-keresése gyötrődés, bizonytalanság, félelem. Élete maradéka a bosszú.

Tamara (Fullajtár Andrea) igazsága: lettként megérti a csecsen szabadságvágyat - de elvesztette orosz katona férjét-szerelmét  a háború miatt, családja pedig a túszok között. Orvosként, egyedülálló nőként nincs máslehetősége, mint  férfias válaszokat adni, határozottan, eltökélten,  kockázatot vállalva. Ha kell azt a kockázatot is vállalva, hogy a bosszút felülírja emberséggel. 

Olga (Bodnár Erika) igazsága: a gyanútlan áldozat igazsága.Talán a leginkább érint meg minket, mert ez a MI szerepünk, az átlagember szerepe. Aki sokáig nem is érti, mi történik körülötte. Aki minden pillanatban küzd a szeretteiért, minden áron. És aki a végén kimondja a dráma lényegét: gyűlölöm a csecseneket, a gyerekeiket is gyűlölöm. De ha nem csak a férjemet veszítettem volna el, ha a gyerekeimet, egész családomat elveszítem, én is ezt tenném. Bombát kötnék a derekamra.

Forgács Péter rendező hagyja élni a darabot, hagyja kibontakozni a három fantasztikus színésznőt. Narratív formában, egymással közvetlenül csak elvétve kommunikálva mesélik el annak a tragikus három napnak a történetét -  életük történetét. Ülnek a piros plüssel bevont nézőtéri székeken, ugyanolyan székeken, amilyeneken mi nézők is ülünk, szinte egymás tükörképeként. Néha mozdulnak csak, váratlanul - ahogyan mi sem nagyon moccanunk. Az első pillanattól az utolsóig részesei vagyunk a tragédiának. És egyre jobban érezzük a három különféle igazság kibontakozása közben, hogy ez a valódi dráma: amikor az igazságok párhuzamosan élnek egymás mellett, mindnek van létjogosultsága, és éppen ez vezet az elkerülhetetlen robbanáshoz.

A darab sok kérdést vet fel. Aktuálpolitikai, erkölcsi, technikai, taktikai kérdéseket. Miért olyan fontos Csecsenföld Oroszországnak? Miért nem fontos a világnak? Miért volt ennyire dilettáns a túsz-szabadítás? Miért kellett ennyi áldozatnak értelmetlenül meghalnia? Miért ölték meg a helyszínen a magatehetetlen, elkábult terroristákat, ahelyett, hogy elfogták, kihallgatták volna őket? Egyáltalán hogy tudtak besétálni Moszkva közepére ennyi robbanószerrel? Egy szabadságharcban van-e határ az eszközökben? Fontos-e életek kockáztatásánál, kinek van igaza? Kérdések, megválaszolatlanok, megválaszolhatatlanok.

Gyűlölet gyűlöletet szül. Megállítható-e a bosszú, a terrorizmus gyűlölete, ha már az asszonyok is részt vesznek benne? Akkor ki fogja megállítani az őrületet?

Ki ne ismerné az Egri csillagok városát, Dobó István várát, Székely Bertalan remekművét az egri nők hősiességéről? Ki ne tudná, hogy Eger városa bizony papok városa? És legfőképp ki ne tapasztalta volna, hogy Eger a jó konyha, jó borok városa? 

Eger: Szépasszony-völgy, Gárdonyi, Bazilika, Líceum...

Először általános iskolás koromban jártam Egerben, osztálykiránduláson, később hosszú időn át szinte minden évben töltöttem itt pár napot, a tradicionális őszi bridzs-versenyen. Mindig szerettem, bájos kisváros. Emlékeimben a fenti háromszögbe zárva: vár-templom-bor. 

Most más volt az ok, más volt hát a cél is, megpróbálni más szemmel felfedezni a várost. Persze van, amit sosem  lehet kihagyni, például a sétát a várban, különösen ha tiszteletünkre virágba borulnak a gesztenyefák.

 A vár semmit sem változott, a kilátás éppen olyan gyönyörű, a kövek éppen olyan régiek (ez persze nem igaz, az egyik fal jó pár éve leomlott, új kövekből hozták helyre...) és a vár aljában éppen annyira tele vannak a teraszok a megfáradt turistákkal, mint régen. A három nap alatt több éttermet, bor-teraszt kipróbáltunk, a sétáló utcán és a turista nyüzsgéstől távolabb. Volt amit ajánlottak, de beültünk véletlenszerűen is. Mindenhol jót ettünk, kedvesek voltak, s ami a fő, mindenhol jó bort kaptunk.  Egerben a vendéglátás - még mindig -  igazi vonzerő. AZ igazi vonzerő? Vagy van más is? Látnivalók? Már persze a váron és (elnézést érte) az én ízlésemnek nem különlegesen szép, ám igen impozáns klasszicista bazilikán kívül? 

Van strand is, gyógyvíz is, wellness mindenhol - hogy miért nem hívjuk inkább például fürdőhelynek e szép angol szó helyett,  az számomra rejtély -, de ezt most nem próbáltuk ki. Inkább az utcákat jártuk, tavaszi színekben, tisztán ragyogott a város. Hívogattak a napfényes teraszok, árnyékos utcácskák és igen, a Minaret!

Fel lehet mászni, mind a 97 lépcsőfokon egy igen szűk csigalépcsőn - valaki esetleg: In Bruges/Erőszakik, hm? megvan a jelenet? - jutalmul miénk egy nagy adag friss levegő, amiért már igencsak kapkodtunk, és egy nagy adag fantasztikus kilátás. Ja és jó pár napig mienk lesz még egy nagy adag izomláz is..Akinek klausztrofóbiája,  vagy ízületi problémája van, ne adj' Isten 185 centinél magasabb, vagy 90 kilónál több, és nem elég edzett kardio-ügyileg, az ne próbálkozzon. Ja és különösen a tériszonyosok kerüljék el messziről, mert semmilyen rács, háló, plexi,  vagy akármi sem akadályozza a mélybe csábítottakat....

A Minarettől csak tíz lépés Kopcsik Lajos Oscar-díjas cukrászmester Marcipán Múzeuma, más néven a Kopcsik Marcipánia. Háááát, énnekem inkább Kopcsik-féle Rémségek Kicsiny Giccsboltja. Annyira szörnyű, hogy az már tulajdonképpen tényleg kiállításra méltó.

Ami kapható édesség a mellette  lévő boltban, az fantasztikusan finom (milyen is lenne, Szamos-marcipán hiszen...), a mester bizonyosan kiérdemelte az elismerő címet, rengeteg a fizető látogató a kis múzeumban, de jobb lenne azért, ha a suszter maradna a kaptafánál. Cukrász a habverőnél, festőművész a pingálásnál. Nem muszáj keverni....

Hogy kiheverjük a megpróbáltatásokat, elsétáltunk az Érsekkertbe. Gyönyörű park (valaha az érsekség vadasparkja volt), még a maga meglehetős elhanyagoltságában is. Ráférne egy kis gazolás, fűnyírás, útrendezés, virágültetés, de a zsúfoltság hiánya, a méltóságos öreg fák, a kecses szökőkút, a virágzó tavirózsákkal teli kis tó,

Gárdonyi és Bródy kedves szobra, és igen, még a jópofa graffiti is, igazán kárpótol mindenért.

A folytatásban igyekszem megmutatni, miért érdemes azoknak is ellátogatni Egerbe, akik mindezeket már látták, vagy akiket más is érdekel a vár-bazilika-bor háromszögön kívül :)