Ütött-kopott épület. Apácák. Hó. Csontjainkban érezzük a tél hidegét. 60-as évek, Lengyelország. Fekete-fehér képsorok, szigorú, szinte négyzetes, 4:3-as képarányok. Tőmondatok, üres tájak, szinte kifejezéstelen arcok, csendek. Rideg, visszafogott világ.
Szikár nyelvezet, szikár történet. Anna nővér (Agata Trzebuchowska) fogadalomtétele előtt meglátogatja egyetlen élő rokonát Wandát. Nagyon gyorsan kiderül, Anna valójában Ida, zsidónak született, szülei a háború alatt haltak meg. Elindulnak megkeresni a szülők sírját, ezzel összefüggésben kideríteni haláluk pontos körülményeit. Kis kelet-európai road-movie lepusztult régi házak, sárba ragadt falvak, modern, szocreál kockaszállodák, régi bűnök és jelenvaló félelmek között.
Ida és Wanda lassacskán összerakja a múlt darabkáit, mindketten megpróbálnak közelebb kerülni a másikhoz, zsigeri ellenérzéseik dacára felfedezni azokat a pontokat, ahol egymásba tudnak kapaszkodni. És amikor ez sikerül, mi is gyönyörű, művészi fotókat, lírai képeket kapunk az operatőrtől (Ryszard Lenczewski).
Felejthetetlen a téli erdő képe, amikor a két magányos nő végre elér a sírhoz. A szürke millió árnyalata. A fájdalom, a szembesülés, a megértés, a bűnbánat színei.
Talán lenne esélyük egymásra találni. Wanda talán leszámolhatna a múlt árnyaival, nem csak elvesztett családjáéval, kisfiáéval, de azok árnyaival is, akiket az 50-es években ügyészként, "Véres Wandaként" küldött a halálba.Kivergődhetne az alkohol-cigaretta-olcsó szex elembertelenítő világából. 
Ida kiléphetne a zárda óvó, burokban tartó, cserébe a teljes önfeladást, szolgálatot váró, ingerszegény környezetéből. Lehetne "modern" fiatal, zenével tánccal, szerelemmel. De ahogy Wanda tudja, hogy nincs már bocsánat, nincs már visszaút, ugyanúgy Ida is tudja, neki csak visszaút van.
Nagyon fontos film. A XX. század legnagyobb tragédiáit sűríti egy rövidke történetbe (aminek mindkét alakja valós szereplőkről mintázott), hihetetlen precizitással komponálva meg minden egyes szót, képet, jelenetet. Akár vontatottnak is tűnhet időnként a hosszú kivárások, a kamera lassú mozgása, a szereplők arcának kutató felfedezése miatt, de ez tudatos. A rendező, Pawel PAWLIKOWSKI mindig pont elegendő időt hagy nekünk végiggondolni, átérezni, feldolgozni. Megérteni.
Megérteni, hogy miért nem lehetett ez a film személyesebb, líraibb, meghatóbb, "katarzisosabb". Pedig nagy lehetett a csábítás: látványosabb lélektani drámát, a lélek sötét bugyraiig hatoló kibeszéléseket mutatni, kicsit Ingmar Bergman-osabb világot létrehozni. De Anna/Ida a szó minden értelmében ártatlanul, sok szempontból tudatlanul, tökéletesen naivan indul erre a furcsa útra. 
Úgy ismerkedik a külvilág szörnyű, vonzó, néha mocskos, néha felemelő valóságával, saját érzelmeivel, ahogyan egy tökéletesen tiszta fehér lapra írja a sors ujja kesze-kusza sorait. Nem tudunk azonosulni vele, nem ismerjük az érzéseit, a gondolatait, a vágyait, legfeljebb nagy ritkán a félelmeit. De éppen ettől a távolságtartástól tudnak a film üzenetei az agyunkig jutni.
Mert nem hagy elérzékenyülni. Nem hagyja, hogy a könnyek le/elmossák a bűnöket. Rákényszerít a gondolkodásra.
Az utolsó képsorokban - a kézikamera zaklatott mozgása kíséretében - szabadulnak el először IDA érzelmei, ahogyan zihálva, egyre gyorsabb léptekkel menekül a védelmet nyújtó kolostor felé. Talán megértjük azt is, miért bújik vissza végül Ida - Anna apácaruhájába. 
Értékelés: Szigorú képi világ, nyomasztó, minimalista képsorok, a súlyos mondanivalóhoz méltók. Megrázó film történelemről, emberségről. Kis hiányérzetem miatt (mert bár értem a miértjét, mégis hiányzott a lelkem megérintése), erős jó. Nálam - bevallom - nem ő kapta volna az Oscar-díjat. De jól van ez így.
