Maria (Lea van Acker) minden szempontból átlagos, tizenéves diáklány egy dél-németországi kisvárosban. Szófogadó, szorgalmas, jólnevelt. Éppen bérmálkozásra készül társaival egy kedves fiatal pap felkészítése mellett.
A hangulat baráti, oldott, érzékelhetően bensőséges a kapcsolat az atya és a gyermekek között. Elnézően mosolygunk, amikor valaki nem tudja egészen pontosan a katekizmust, bólogatunk, amikor Pater Weber arról beszél, hogyan él egy rendes katolikus fiatal. Elkalandozik a figyelmünk, a kép megnyugtató, a színek, fények finomak, az atya hangja behízelgő, a kamera mozdulatlan... Aztán hirtelen felkapjuk a fejünket. Tessék? A gyerekek Isten katonái? Akiknek folyton résen kell lenniük és ellenállni a Sátán csábításának? Lemondani szinte mindenről, ami örömöt okoz nekik?
Az első jelenetben még csak meglepődünk, de ez a meglepődés stációról stációra fokozatosan alakul át meghökkenéssé, sajnálattá, viszolygássá, felháborodássá és végül gyilkos dühvé. Mert az nem lehet, hogy a XXI. században egy tinédzser ilyen lelki (majd később testi) szenvedéseken menjen keresztül, gyakorlatilag szülei, tanárai, lelki atyja, orvosai szeme láttára.
Pedig a látszat tökéletes. Többgyerekes család, szép házban élnek, autóval járnak, a családi kirándulásokon fényképezkednek.
Igaz, Maria öccse, bár már négy éves, nem beszél. De természetesen édesanyja orvostól orvosig hordja, hogy segítsenek rajta. Maria jól tanul, udvarlója is van már, érdekli a külseje (mint minden kamaszlányt). Néha persze elmarad a házimunkával egy telefonbeszélgetés miatt, vagy felesel édesanyjával, sőt időnként ártatlan hazugságokkal próbálkozik. Ártatlan hazugságokkal. Mert Maria elképesztően ártatlan, még a gyóntató atya agresszív, erotikusan célozgató kérdéseit sem érti.
Ártatlan, s mégis, minden egyes stáció csak fokozza bizonytalanságát, bűntudatát, fájdalmát. Az átlagos kamaszlányok félelmei, magánya, megfelelési kényszere, esetlensége, értéktelen-érzése - a jól ismert felnőtté válási korszak problémái Maria lelkében a külvilág és családja közti feloldhatatlan ellentmondások miatt megsokszorozódnak. Annyira szeretne megfelelni, annyira szeretne jó gyermek, hithű katona, de boldog ember is lenni. Ami kortársainak természetes, az számára az idegen, bűvös-bűnös, elviselhetetlenül vonzó világ. 
Szeretnénk, ha nem nevetnék ki a többiek, amikor nem hajlandó (a sátáni!!!) rockzenére futni a tornaórán. Szeretnénk megvigasztalni, amikor megbocsátható füllentései miatt kegyetlen verbális retorzió áldozata a látszólag békés, meleg családi vacsora-asztalnál. Szeretnénk jó melegen felöltöztetni, megetetni, hogy ne sanyargassa már soványka kis testét. Szeretnénk, ha elmehetne a kórusba énekelni bűntudat nélkül. Szeretnénk, ha nem ragaszkodna görcsösen ahhoz a gondolathoz, hogy személyes áldozatai megmenthetik öccsét. De legfőképp szeretnénk látni boldogan mosolyogni, örülni a napsütésnek, a szerelemnek, az életnek.
De nem tudjuk megmenteni. Maria Passiója beteljesedik XIV. tételben. Bár néha őt is segítik keresztje cipelésében, néha neki is megtörlik a homlokát, de földi halandó már meg nem mentheti. Nem hiszünk a szemünknek, hogy a mi toleráns, liberális, európai világunk mennyire nem tud mit kezdeni a családon belüli erőszakkal. Mert nem csak az az erőszak, ha egy gyereket vernek, szexuálisan molesztálnak, éheztetnek. Erőszak az is, ha szeretetlenségben, bigottságban nevelik. Ha olyan elvárásokat támasztanak felé, hogy sose szabaduljon a bűntudattól. Ha szeretetnek, aggódásnak, meleg családi fészeknek álcázott hideg, nyirkos elvekkel bástyázzák körbe nyiladozó értelmét.
Nincs választása, a saját értékrendje szerint semmiképp. Olyan utat keres hát a menekülésre, amibe senki sem köthet bele: feláldozza magát csendben, szinte észrevétlenül, menthetetlenül.
S bár elmarad a csoda (hiányzik a XV. stáció, nincs feltámadás), van talán feloldozás - számunkra.
Maria öccse megszólal.
Értékelés: Nehéz, fájdalmas, elgondolkodtató. Statikus kameraállások, stációnként egy vágással - a látvány és a meseszövés tökéletes összhangja. Szuggesztív színészi játék. Kihagyhatatlan. Kitűnő.
