Főpróba volt, ez talán menti azt, amit láttam. Talán feljavulhat még – bár sejtésem szerint a rendezés problémái koncepcionálisak, így komoly változásra nem számíthatunk…
A darab elméletileg tragikus bohózat (?!), de a tragikus leépülésben,a groteszk víziókban, a memória időnkénti teljes áramszünetének folyamatos, ismétlődő kérdésekkel való hangsúlyozásában én semmi bohókásat nem találtam. Kétségtelen, a szöveg magában hordja a rettenetes helyzetek feloldásának lehetőségét könnyes mosolyban, csak sajnos a színpadon nem történik meg ez a kis csoda.
Pedig jól indul a darab, hívogató szobabelső kényelmes fotellel, lámpával, gyönyörű, talán panorámaablakot rejtő halványsárga függönnyel. A lemenő nap fényeivel, a redőnyön átvillanó fényekkel, a szereplők sziluettjét körberajzoló fénysugarakkal. A kis, pislákoló, mécseseket idéző fénysorral a színpad szélén. Fény és árnyék, normalitás és őrület, bizalom és kiszolgáltatottság, megnyugvás és rettegés. Ha valamihez ért Gáspár Ildikó, az a tér, a színpad, a látvány kezelése. Nagyon kifejező a libbenő anyag – fény – árnyék változatos és elegáns használata.
Sajnos a színészekkel már közel sem bánik ilyen biztos kézzel. Saját bevallása szerint eltávolodott a naturalista-realista játékmódtól. Amit én láttam a színpadon, az időnként amatőr színházi szövegfelmodás volt. Lukáts Andor felolvasásra hasonlító előadásmódja a darab második felére szerencsére átalakult realistává (talán a rendező az őrülethez engedte egyedül a naturalista megközelítést???). Hámori Gabriella és Makranczi Zalán merev, távolságtartó, időnként mű-bűbájtól csöpögő. (Ugyan melyik asszonynak jut eszébe beteg, idős édesapját úgy megnyugtatni-megölelni, hogy az ölébe veti magát és úgy lóg a nyakán?) Valódi érzelmeket alig látunk, se a lánytól a papa iránt (a folymatos apapapapapa nyafogás nem alkalmas erre, ahogy az igen rosszul előadott hirtelen könnyekre fakadás sem) se a pártól egymás iránt…. Bohoczki Sára egyszerűen idétlen, egy pillanatra sem bíznám erre a balettos lábtartású, modoros, rosszul öltözött, gimnazista korú lánykára egy komoly beteg felügyeletét, gyógyszerzését.
Aztán elgondolkoztam, talán ez a koncepció. Hogy senki sem „élethű”. Talán mert az Apa szemével ilyenek a normális emberek? Akkor viszont Lázár Kati és Molnár Gusztáv igencsak kilóg a koncepcióból. Mert ők hitelesen olyanok, mint mi, ahogy mi csattanunk fel, nyugtatgatjuk a ‘kis beteget’, vagy csinálunk úgy mintha…miközben arcunkra van írva a véleményünk.
S van még pár érthetetlen, funkciótlan elem, amit egyáltalán nem tudok hová tenni (könnyen lehet, bennem a hiba). Miért KFC dobozokból eszik az állandó csirkemenüt? Miért műanyag dobozban érkezik a szülinapi torta? S amikor leesik a földre, miért hallunk üvegcsörömpölést a hangszóróból? Miért vannak úgy öltöztetve a szereplők, mintha Sherlock Holmes és Mary Poppins (vagy Alice Csodaországban?) története keveredett volna össze? Ha az a megfejtés, hogy Gáspár Ildikó szerint ez egy izgalmas pszichothriller, ahol a szörnyű, meseszerű hallucinációk keverednek a valósággal, akkor azt mondanám, felesleges didaktika.
A legnagyobb hiba mégis a mondanivaló elsikkadása. A rendező (lsd riport) szerint van ott egy történet Anne-ról is, az ő dilemmáiról, sorskérdéseiről, arról, meddig kell feláldoznunk a saját életünket szüleink életéért. Meg egy másik történet arról, mennyire megbocsátható, ha az idős szülők zsarolással tartják maguk mellett gyermeküket. És még egy történet arról, mennyire nehéz tudomásul vennünk az elmúlást. Én ehelyett egy olyan darabot láttam, ami egy Alzheimer-kórban szenvedő ember és az ő közvetlen környezete megrázó történetét meséli el.
Ami nem kevés. De valóban, lehetett volna több.
Végül egy kérdés Gáspár Ildikónak, mint fordítónak és dramaturgnak: muszáj kiskorú szinten kezelnie közönségét? Miért kell egy egyértelműen francia szereplőnek a francia televízió kvízműsorában feltett kérdésre (Kié a híres idézet: „Ember küzdj és bízva bízzál” ?) rávágni a választ, természetesen Madách?!
Értékelés: keserédes, nyomasztó, elgondolkodtató - jó darab, problémás kivitel. Talán jó közepes.
