Nem számítottam erre a kiállításra a Kepes központban. És nem is kedvelem különösképp a naiv festészetet. Ráadásul egyáltalán nem értek hozzá.
De azt tudom, milyen felszabadító ereje van az alkotásnak, az önkifejezésnek az emberi méltóság megtalálásában akkor, amikor a világ elfordul valakitől. Érzem, milyen erős üzenetet képes hordozni éppen érintetlensége, előképzettség nélkülisége miatt. Tudom, micsoda gyönyörűség színekkel elmondani azt, amire nincsenek jó szavak.
Cigány festők művei.... Varázsa van annak, hogy nem nevezzük őket képmutató módon kisebbségi, vagy roma, vagy bármi más művészeknek. Hogy a cigány jelző kiemeli ezeket a művészeket, nem mesterségesen alakított pozitív diszkrimináció okán, hanem látásmódjuk, hovatartozásuk, sorsuk, mondanivalójuk közös gyökere okán.
Nagy elismerés illeti a gyűjtőt, Bathó Tibort - akinek a nevét, mint régi barátét, meglepve fedeztem fel az amúgy is meglepetés kiállítás plakátján. Elismerés, mert megőrzi nekünk ezt a fantasztikus világot, vagy legalábbis egy részét, kerek egészként. Elismerés, hogy a múzeum rendelkezésére bocsátotta gyűjteményét. És persze elismerés illeti a Kepes Központot is, hogy ezt a látszólag teljesen idegen műfajt beengedte a modern, kortárs művészet egyik szentélyébe.
Nem szeretném elemezni a képeket, vagy a kiállítást, inkább mesélnék az alkotókról kicsit. A képeik pedig meséljenek róluk, helyettük....
OLÁH JOLÁN 1932-2005
"1932. március 12-én születtem Salgótarjánban. Tízen voltunk testvérek. Testvéreim jártak néhány osztályt, de engem nem adott be az anyám iskolába. ő beteges volt és én voltam a dada a gyermekek körül. Írni-olvasni a gyermekeim és férjem tanítottak meg. Kislánykoromban cirkuszos akartam lenni vagy balerina, de rajzolni is szerettem. 
Sokat játszottunk. Állandóan babáztam. Nagyon szerettem a babákat. Varrtam nekik ruhákat. Saját hajamból levágtam és rávarrtam a baba fejére. Még kicsi voltam, amikor agyagból szobrokat csináltam. Ezek összetörtek. Néhány rajzom is kinn volt a falon, de meszeléskor lekerültek onnan."
Négy gyereket nevelt fel férjével, tőlük tanult meg írni-olvasni. Első rajzát negyven évesen készítette. Nem egyszerűen népi, vagy naiv festő, a nőábrázolások teszik teljesen egyedivé művészetét.
BALOGH BALÁZS ANDRÁS 1940-2014
"Szülei a cigány holokauszt áldozatává váltak, Balogh Balázs Andrást nagyanyja nevelte ötéves koráig, majd lelencházba került, onnan kiadták nevelőszülőkhöz, de azok nem járatták iskolába, hanem koldulni küldték. Felnőtt korában nehéz fizikai munkával kereste kenyerét, kőművesként dolgozott az építőiparban, dolgozott acélgyárban, bányákban 1992-ben vált munkanélkülivé.
Második felesége Oláh Jolán festőművész volt. Művészete igen rendhagyó, főleg éjszakát fest, apró festékpontokból állítja össze monumentális hatású, szimbolikus kompozícióit. Nagy erőssége a csoportos figurális ábrázolás, a cigány népesség egész életmódjára való rálátás."
BALÁZS JÁNOS 1905-1977
Már gyerekkorában rajzolt, majd évtizedekre abbahagyta, és csak 63 évesen, 1968-ban kezdett el ismét festeni. Habár apja, nagyapja ismert prímás volt, korán félárvaságra jutott, nagy szegénységben tengette az életét a pécskődombi cigánytelepen. Az iskola szigorú világát nem szerette, mindössze két osztályt végzett, de olvasni megtanult. Mindene lett a betűk világa. 1942-ben viszik ki a frontra, 1944-ben szovjet hadifogságba kerül. Három év múlva jut haza. Az olvasás tartja benne a lelket, magyar klasszikusokat, Shakespeare-t, Homéroszt, Balzacot olvas. Hazatérte után mogorva remeteként éldegél, verseket ír és festeni kezd. Minden érdekli, mindenről véleménye van, szürreális forma- és tobzódó színvilága, érett gondolatisága különleges művésszé teszik. Művészetét a hivatalos "felfedezés" töri derékba. Avatott mesterek kezdik tanítani, újságírók, riporterek zaklatják. A művész és az ember egyszerre rokkan meg. Nem tud többé alkotni.
Mindössze nyolc év aktív alkotói lét. Egyedülálló európai, magyar, cigány életmű.
"Mágikus hatású műveiben belső víziói ötvöződnek a cigány mesék misztikus világával és a valóság elemeivel. Monumentalitás, a képfelületet teljesen betöltő motívumok szürreális összekapcsolása, felfokozott színvilág jellemzik festészetét."
OLÁH MARA (OMARA) 1945-
Apja zenész, anyja edényfoltozó beás cigány családból származott - a konfliktusok előreláthatóak voltak. Az ő házassága is rendhagyó volt, nem cigány származású férjétől egy kislánya született. Bár óvták ettől a házasságtól, 30 évig kitartott. Közben sokat betegeskedett, elvesztette fél szemét rákbetegség miatt, majd édesanyját is. A sorozatos tragédiák depresszióhoz, öngyilkossági kísérlethez vezettek. 43 évesen végül a festésben találja meg a kivezető utat. Képei erőteljesek, néha agresszívan figyelem felkeltők, visszatérő motívuma az írott narráció, amivel mintegy megduplázza a hatást.
Saját történetét és kisebbségi közösségének, a cigány közösségnek történetét festi, a kirekesztés, a megaláztatás, a kilakoltatás, a nők helyzete és a karakteres portrék állandó témái.
2008. "Omara hivatalos megnevezése amatőr roma művész, holott festészete radikalitásával, narrációjának erejével a magyar kortárs festészet fontos és inspiráló alkotója lehetne. Persze ehhez a kortárs közegnek kéne árnyaltabban gondolkodnia önmagáról. Oláh Mara képei az évek során az őt ért sértésekről, a szegénységből és a kisebbségi létből következő diszkrimináció hétköznapjairól szólnak. Ez nem fikció, ezek az átélt megalázó helyzetek; és a tehetetlen düh a festészetben tör elő."
PÉLI TAMÁS KÁROLY 1948-1994
A kivétel. Tanult festőművész. Nagy hírű muzsikuscsalád, ötvösmester édesapa. Már háromévesen gyönyörű rajzokat készített, sorra nyerte a rajzversenyeket. Tizenegy évesen kezdett olajfestékkel dolgozni. Elvégzi a Képzőművészeti Gimnáziumot, majd (miután a Budapesti Képzőművészeti Akadémiára nem vették fel) egy szerencsés véletlennek köszönhetően felkarolja egy holland művészházaspár, és ösztöndíjat szerez neki a Holland Királyi Művészeti Akadémián. Az Európában már elismert művész a hetvenes évek végén hazatér.
Festészetének fő témája a hazai cigányság sorsának ábrázolása, profi és naiv vonásokat elegyítő expresszív-szürreális eszköztárral. Születés című pannója, amely a tiszadobi gyermekvárosban látható, a cigányság mitológiája, történelme és kultúrája negyvenöt négyzetméteren.
Értékelés: Nem könnyű műfaj. Kicsit idegen. Kicsit túl színes. Túl harsány. Néha túl direkt. Egy másik világ. De minden új világ megismerése, elfogadása kinyit egy újabb ajtót. Nem muszáj szeretni, de a megértéshez közelebb vihet. Végül pedig rájövünk, ez a világ a mi részünk is.
Ezt szuggerálja belénk az iskola, a rajzórának nevezett tantárgy - modern vizuális oktatás helyett unalmas témák, unalmas technikák, a kreativitás letörése, tisztelet a kivételnek. Ezt erőlteti ránk a hivatalos oktatási/művészeti politika, valódi csoda az olyan múzeumok fennmaradása, mint a Kepes Központ. (A Műcsarnok ellaposodott, a Ludwig Múzeum helyzete inog, a MODEM körül botrányok...)
Cortex: kéreg, kéregállomány. 
Szép és meglepő, visszatérő szimbólumok: a fakéreg és a járókeret (mintegy a testi és lelki támaszték metaforája); a kalligrafikus, de olvashatatlan dekoratív részletek, a természet és kultúra, avagy éppen civilizált kulturálatlanság ellentéte/együtt létezése.....
És egyáltalán, ki az a fotográfus, akiről dokumentumfilmet lehet forgatni? Kicsoda Sebastiao Salgado?!
Meglehetősen tájékozottnak gondolom magam a művészetek terén, de a fotózás nem erősségem. Persze ismerek pár 'nagy' nevet, az utóbbi években volt szerencsénk jó pár fantasztikus kiállításhoz Budapesten: Annie Leibovitz, Helmut Newton, Robert Mapplethorp, Munkácsi Márton, Robert Capa (csak amire hirtelen emlékszem). Ha tehetem megnézem még az Év sajtófotója, Év természetfotója kiállításokat is és alkalomadtán az aktuális kiállításokat a Mai Manó Házban. Salgado neve viszont még csak nem is rémlett.
De a kérdések nem hagytak nyugodni, egyre sürgetőbb volt a késztetés, hogy válaszokat kapjak. Ki Sebastiao Salgado, akiről a tehetséges és elismert Wim Wenders forgat filmet? Mit látott a történetében, a képeiben, az egyéniségében? És legfőképpen hogyan?
Legalább háromszor láttam magam is. Közben eltelt három-négy év, az alkotók (Oliver Nakache, Eric Toledano) ültek már eleget a babérjaikon, ideje volt már egy újabb nagy dobásnak. S bár az Életrevalók folytatása nem jött össze (bár voltak erről szóló hírek), kitartottak a műfaj és a főszereplő, Omar Sy mellett.
A Samba annál sokkal valódibb, sokkal csöndesebb, sokkal finomabb. A benne rejlő dráma sokkal hétköznapibb, általánosabb, éppen ezért humora sem tud olyan lendületes, fergeteges lenni. Samba nem egy jópofa, félbűnöző kiselefánt az extremitások iránt lelkesedő (és éppen emiatt tolókocsiba kényszerülő) milliomos különc nagyvilági porcelánboltjában. Csak egy szorgalmas, jószándékú, ám profi nehézsúlyú boxbajnokot megszégyenítő felépítésű szenegáli bevándorló, aki tíz év legális tartózkodás után a francia bürokrácia - és ezzel a gyógyszerfüggő, álmatlanságban szenvedő, önkéntes munka-terápián gyógyulgató, nem éppen plázacica küllemű, viszont leginkább "sajátos" Alice - horgára akad. 
A film valójában nem vígjáték, inkább kedves, visszafogott humorral fűszerezett dráma. Dráma a bevándorlók idegőrlő, megalázó, bizonytalan életéről; olcsó örömeikről és nehézen életben tartható kapcsolataikról. Dráma a sikeres üzletasszony-lét álmatlan, társtalan széteséséről. A "burning-out"-ról. Arról, hogy emberi érintések híján miért jár valaki terápiás céllal lovat simogatni. 
Drámai kérdés arról, vajon mi a rosszabb: a perifériáról - de barátokkal, szerető családdal támogatottan - vágyakozni normális állás, anyagi biztonság, elismerés, tisztelet után; vagy biztos anyagi háttérrel, karrierrel a hátunk mögött vágyni emberi kapcsolatokra, érzésekre, érintésekre. És nem utolsósorban nagyon aktuális kérdés arról: boldogabb lenne-e Európa a bevándorlók nélkül?
Omar Sy játéka lenyűgöző, az Életrevalók vicces, felelőtlen főszerepéhez képest fizikálisan és karakterében is megférfiasodott. Vívódás, tanácstalanság, kitartás, humor, intelligencia, kedvesség, pátoszmentesség és néha egy kis lázadás - rázzuk jól össze, adjunk hozzá egy nagy adag lenyűgöző megjelenést, egy csipetnyi villogó fehér fogsorú, széles mosolyt, és már meg is kaptuk Omar Sy tökéletes Samba alakítását.
Alice (Charlotte Gainsbourg) figurája nehezebben meghatározható, néha nem is értettem, egy korábban sikeres felső vezető hogy lehet ilyen élhetetlen, gátlásos, csetlő-botló (még a hivatali útvesztőben is). A kiégés, plusz Samba lenyűgöző hatása együttesen? Talán... bár nekem egy kissé erőltetett volt ez a rengeteg szerencsétlenkedés. Attól tartok, enélkül Alice alakja egyszerűen beleszürkült volna a háttérbe.
A mellékszereplők mindegyike telitalálat: Samba nagybátyja, vicces kis brazil/arab barátja, társa a menekülttáborból; Alice vérbő, ifjú és egyáltalán nem ifjú kolléganői; a rendőrök, a hivatalnokok, a bevándorlók, csupa remek karakter.
szögezem, skandináv krimi rajongó vagyok, tűzön-vizen át. A nagy nevek mellett (Nesbo, Mankell, Stieg Larsson, Läckberg) Jussi Adler-Olsen lett az utóbbi időben a nagy kedvenc. Regényei vezérfonala - a többiekéhez hasonlóan - egy állandó nyomozócsapat. Lassan nem tudom már, mit élvezek jobban, az aktuális bűnügy kinyomozását, vagy a folytatásos nyomozó-sagat. Carl Morck és Assad kettőse az átlagos skandináv nyomozó-és-csapata felálláshoz képest is rendhagyó. 
Carl Morck (Nikolaj Lie Kaas), az alkoholista, elvált, megtört, félreállított gyilkossági nyomozó, aki mellett egy félresikerült lövöldözésben egy kollégája meghalt, egy pedig lebénult, és Assad (akiről gyakorlatilag semmit sem tudunk azon kívül, hogy arab, a múltja zűrös, török kávét főz, néha leterített imaszőnyegén térdelve imádkozik, és a főnök titokzatos ismerőse) új segítséget kap, egy furcsa lányt, Roset. Ők hárman próbálják a Q-Ügyosztály lezárt ügyeit rendbe rakni. De a következő esetük mégis egy öngyilkos rendőr búcsúlevelével szakad a nyakukba. A szálak a dán felső tízezer köreibe vezetnek, azon belül is egy bentlakásos elit gimnáziumba. 
(Annyira felső körök, hogy a rendőrfőnök is belekeveredik az eltussolási próbálkozásokba. Kedvenc jelenetem, amikor a nyomozó rákérdez a rendőrfőnökre: Ugye megkérték, hogy az összes járőrt rendelje ki közlekedésrendészeti ellenőrzésre, hogy a nyomozáshoz ne legyen elég ember??? El tudod képzelni ezt a jelenetet Magyarországon? És azt igen, hogy a rendőrfőnök elszégyelli magát, bevallja érintettségét, és átpozicionálja az embereit?! És ezek ott Dániában ezt komolyan gondolják, nem viccelnek...)
A dánoknak nyilván nyomasztó szembesülni a ténnyel, hogy még Dániában is vannak, akik egyenlőbbek, akik már tinédzserként is szabadon garázdálkodhatnak, mert az érinthetetlenek kasztjába tartoznak. Nekünk azért ez könnyebben megy... Az elitgimi baljóslatú világa a sötét kerekerdő közepén vetekszik a klasszikus angol bentlakásos iskolákéval, annak minden rémségével együtt. 
Miközben Morck és Assad (Fares Fares) egyre jobban kiismeri egymást, tovább erősítik furcsa kis csapatukat, az ügyet természetesen megoldják. Nagy logikai csavar nincs a végén (bár egzotikum bőven akad), de Adler-Olsennél nem is ez a lényeg. A miértek, a mozgatórugók, a karakterek érdeklik. A rendező, Mikkel Norgaard nem akarja átértelmezni a sztorit, nem akar saját mondanivalót közvetíteni, a regényre koncentrál.
A Fácángyilkosok remek film lenne - ha. Ha nem olvastuk volna a könyvet, ha nem lenne egy előző film, ha egy kicsit többet kapnánk a nyomozók magánéletéből. De az tény, fokozta a várakozásomat a harmadik rész iránt, amit biztosan nem fogok elszalasztani. Alig várom már - ha ez volt a cél, elérték.
Négy "nagy öreg" (ezúton is elnézést érte, de hiszen értenék ők). Méltó örökösei olyan színészóriásoknak, akiket én már nem nagyon láthattam színpadon, legfeljebb mozivásznon, tévéfilmekben. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ne nézzem meg azokat, akik még itt vannak, addig amíg még játszanak nekünk.
Joe Dipietro ügyes iparos, igazán szórakoztató darabot írt - az pedig valószínűleg Zöldi Gergely fordítónak és Znamenák István rendezőnek köszönhető, hogy a darab minden poénja ül, annak ellenére, hogy 1998-ban írták.
De minthogy a világon semmi sem örök, ez a rend is bomlani látszik: az unokát előléptetik, természetesen egy távoli városba. Nagyszülők akcióba lépnek, amúgy teljesen nagyszülősen, bedobnak egy éppen kéznél lévő femme fatale-t.... Persze amolyan helyi végzet lánykáját, aki egy kicsit füllentős, kicsit fura, kicsit elvont, nagyon vega, de legalább nagypapát lenyűgözik idomai. Unoka sem marad közömbös, de nem csap be villámként a szerelem első látásra. Hála érte Dipietronak, elmarad a mindent elsöprő boldog vég, a darab megmarad annak ami, kacagtató, megható, nagy szeretettel megírt életképnek.
Mi pedig nagyon gyorsan azon vesszük észre magunkat, hogy állandó déja vu érzésünk van.... Az én nagymamám talán sosem főzött spagettit, de ha öröm, ha bánat, ha betegség, ha halál, mindenre gyógyír volt nála egy szeretettel töltött ebéd-vacsora (Lázár Kati). Nagypapám sem árulta el az utolsó pillanatig, mekkora a baj, maradt élete végéig bölcs, kicsit távolságtartó, elegáns úriember (Benedek Miklós). Az apósom szintén hadakozott amíg lehetett, azért a fránya slusszkulcsért, és szerette, ha olybá tűnik, ő hordja a nadrágot. (Lukáts Andor). 
Anyukám pedig folyton a fiam aktuális barátnőjéért aggódik, hisz tudja, egy szerelmes-elégedett fiúunokánál nincs jobb. És bár minálunk sosem volt divat az ebédnél így koccintani: Tutto famiglia! (Első a család!) - de minden rezdülésük erről szólt. Szépen megrajzolt karakterek mindannyiunk családjából, téren, időn át ívelő mindig-érvényes gondolatok. 
Mind a négy nagyszülő alakítása lenyűgöző, hozzám mégis a két nagymama áll közelebb. Lázár Kati kicsit közönséges, kicsit erőszakos, szókimondó figuráját remekül ellenpontozza Szabó Éva kissé finomkodó, elegáns, lírai játéka.
Szabó Kimmel Tamás az unoka szerepében meggyőző, de a fő szerep ebben a darabban nem a főszereplőé. Cseh Judit volt számomra a gyenge pont, nem tudom eldönteni, talán maga a szerep nincs igazán jól megírva, vagy a rendező fordított rá kevesebb figyelmet....
Liza ápolónő a rég elhunyt japán nagykövet felesége mellett, napi 24 órás szolgálatban. Jobb szórakozás híján megtanul japánul, és japán popfeldolgozásokat hallgat. Magányában egyedüli társa Tomy, a fess, talpig neonzöld öltönybe bújt, szemüveges japán énekes-szellem. 
De a nagysága meghal, Liza örököl, és eldönti, nekiáll végre élni. Amely életnek első és legfontosabb lépése, megtalálni a szerelmet.
Egy kis érdekesség: kitsune japánul rókát jelent és a japán népi mitológiában mágikus erejű állatoknak számítanak (rókaszellem), akik képesek átváltozni és emberi alakot ölteni, ezzel megtévesztve a valódi embereket. Minél több farka van egy rókának, annál nagyobb a tudása, intelligenciája, a legravaszdibbaknak kilenc farka lehet. A rókatündérek pedig olyan nők, akikbe ha beleszeret egy halandó, előbb-utóbb belehal. De ez már a film meséje, nem a japán mitológiáé...
Különösen egy olyan tapasztalatlan, ártatlan, szinte maszületett harmincas leánynak, mint Liza. A heppiend csattanója is remek fordulat, hiszen a "Boldogan éltek, amíg meg nem haltak..." itt egy groteszk csavar folytán némiképp átértelmeződik. Mondhatnánk úgy is, amíg boldogan élnek, meg nem halnak....
A film minden részletében mesteri: a történet, a látványvilág, a zene, a díszletek, a ruhák, a karakterek (a legkisebb mellékszereplőtől a főszereplőkig mindenki), nehéz is elhinni, de végre született egy újabb magyar telitalálat.
Azért akit muszáj kiemelnem, az Molnár Piroska. Egy ágyban fekvő, puffadt bokájú, agresszív öregasszony, szinte mozdulatlanul fekve abban a kb. nyolc és fél percben, amíg jelen van. Jelenléte, súlya ennek ellenére végigkíséri Liza történetét, belengi a lakás minden szegletét, hangját halljuk a japán pop aláfestéseként. Igazi nagyágyú.
Mégis, leginkább Liza (Balsai Móni) és Zoltán Zászlós (Bede Fazekas Szabolcs) cuki összeszerelmesedését imádtam, két felnőtt ember kisiskolás, állandó félreértésekkel, ballépésekkel teli botladozását.
Két valóságos történet. Két nő, egy egészen fiatal és egy egészen idős. Egy prostituált és egy hívő katolikus. Két nő, akik a világ széléről elindulnak a nagyvilág közepe felé, hogy aztán visszatérjenek a kiindulási pontra. Két nő, akik minden nehézség, megalázás, kiszolgáltatottság ellenére képes megőrizni emberségét, érzékenységét, önmagát. Akik a tapasztaltakat nem gyűlöletre, hanem szeretetre, megbocsátásra fordítják le. 
Philomena egyszerű, átlagos, középosztálybeli ír asszony, mélyen hívő katolikus, romantikus lányregényeket olvas, a nagyvilágról nem túl sokat tud. De van egy titka. Fiatalon, nagyon fiatalon "megesett", ami miatt bigott családja nem csak hogy kitagadja, de a Jézus és Mária Szent Szíve (milyen szép és álságos név...) nővérek kolostorába száműzi. Megszülheti gyermekét, de cserébe négy évig rabszolgaként dolgoztatják, gyermekét örökbe adják Amerikába. (Ebben a témában feltétlenül javaslom megnézni A Magdolna nővérek-et!)
Ezzel nem "lőttem el" a poént, mert az igazi utazás ekkor kezdődik. Egy anya, aki soha, egy pillanatra sem felejtette el kisfiát, fényképekből, újságcikkekből, beszélgetésekből próbálja utólag felidézni gyermeke életét. Kettejük road-movie-ja egy igazi páratlan utazás. 
A szkeptikus, hitetlen, kiégett politikai újságíró, és a történtek ellenére is mélyen hívő háziasszony párosa, amely a köztük lévő áthidalhatatlannak tűnő szakadék ellenére is mély barátsággá alakul. A két ember, a két értékrend összecsapása a mély dráma ellenére is tud könnyeden humoros lenni. Mindketten kénytelenek átértékelni a világról alkotott képüket: nem csak a zárda titkos világa rejt visszataszító tetteket, és embertelen embereket, de a modern médiáé is.
Judi Dench egyszerűen zseniális, nincs értelme ragozni. Steve Coogan finom, alázatos alakítása azonban méltó párja, amit csak kiemel, hogy ő remekelt a forgatókönyvvel is.
Értékelés: korunk társadalmi drámáinak tucatjait villantja fel könnyedén, erőlködés nélkül, finom humorral fűszerezve, kacagtatva és könnyeket csalva. Szép film, egy békés vasárnap délutánra. Ja és amúgy zseniális, muszáj (legalább) egyszer megnézni.
Viktória egyszerű, átlagos, budapesti (mi több, valószínűleg "nyóckeres") cigánylány. Átlagosan kilátástalan élettel, fárasztóan egyforma, sehova sem vezető napokkal, tengés-lengéssel. Teljesen átlagos vágyakkal. Vágyakkal egy kicsivel jobb élet után. Nem tudjuk, milyen volt a gyerekkora, milyen örömök, csalódások érték eddigi rövidke életében, mivel próbálkozott, vagy sem. De nem is lényeges, hiszen tudjuk. Tudjuk mindannyian, milyen lehet ebben a közegben felnőni. Tudjuk, miért és hogyan vezet az út sok ezer nő számára a felszínen csillogó éjszakák világába.
Viktória a jobb élet reményében Zürichbe utazik, ahol jelentős a magyar prosti kolónia. Magyarok a stricik, az uzsorások, a lányok. Csak a kuncsaftok nem azok. De ez csak annyiban jelent különbséget, amennyiben az árut és az árakat németül kell tudni megnevezni. A "vevők" számára éppen olyan tárgy a női test, mint bárhol a világon. Ez persze nem újdonság, ha csak erről szólna a film, akkor legfeljebb a K2 2014-es játékfilmes újraforgatása lenne.
Tudjuk, hogy a prostitúció világa embertelen, hogy a hierarchiában mindenki lefelé rúg és fentről fél, hogy van benne pénz, de amilyen nehéz megkeresni, olyan könnyű elveszíteni. Egy darabig ehhez képest jól mennek a dolgok. Viktória pénze szépen gyűlik, még szobatársával, az átlagosan rasszista Blondie-val is sikerül valamiféle barátsághoz közelítő kapcsolatot kialakítania. 
Még a szerelem egészen enyhe fuvallata is megérinti - egy fekete, férfiprostituáltként is működő, szintén bevándorló fiú, ki más.... És mégis, a film legmeghatóbb, legártatlanabb jelenete kettejük tánca. Ahol nem számítanak a nyelvi nehézségek, a való világ szörnyűségei, ahol csak ők vannak, finom érintések, bátortalan pillantások, önfeledt repülés a zene szárnyán.
Nem véletlenül Zürich: ötven magyar lányból a zürichi éjszakában egy nem értett magyarul. Nem véletlenül svájci film: a magyar prostituáltak és vonzáskörük komoly migrációs probléma Zürichben - nekünk nem probléma az emigráció. Nem véletlen a Svájci Filmalap támogatása, miközben a Magyar Filmalap ebben a témában nem látott potenciált.
II. Sándor orosz cár eltörli a jobbágyrendszert.
Sors, vagy véletlen - mindegy minek hívjuk. De egyszerűen hihetetlen, hogy Európa két távoli pontján ugyanabban az évben megszületik két kisfiú, hogy aztán nem tudván ellenállni a művészi késztetésnek és Párizs hívó szavának, alig 30 évesen Európa közepén összetalálkozzanak.
Maillol példaképe Gauguin, Rippl-Rónai mestere Munkácsy. Aki összeismerteti őket egymással, egy skót festő, James Pitcairn-Knowles. Életük következő tíz éve szorosan összefonódik, mind emberileg, mind művészileg. Rippl-Rónai eltávolodik Munkácsy akadémikus, romantikus-realista festészetétől, közben egyre közelebb kerül Maillol (Gauguin által inspirált) szimbolista, nagy, egybefüggő színfelületekkel dolgozó stílusához. Tagadhatatlan a kölcsönhatás a két festő portréi között. Álomszerű, nyugalmas, statikus nőalakjaik tökélesen rímelnek egymásra - miközben természetesen jelentősek az eltérések is. 
Maillol olajfestményeinek vibráló-örvénylő hátterei, szinte végletekig letiszult, mintegy a női szépség esszenciáját adó profiljai; az éles kontúrok és a szinte telje mozdulatlanság; mind-mind apró kis stílusjegyek, amelyek azért jól megkülönböztetik Rippl-Rónaitól. Az ő pasztell képeinek nyugalmas hátteréből szinte kivilágítanak az arcok-kezek, alakjai ha finoman is, de mozdulnak, felismerhetőek a karakterek. Rippl-Rónai elindul a szecesszió mentén a Nabik (Próféták) felé - ő mutatja be nekik Maillolt.
Eközben Maillol a szecessziós díszítő művészet felé fordul, hímzett szőnyegeket tervez - munkájába belevonja Rippl-Rónait is. Mindketten festményeik alapján terveznek, ám míg Maillol gobelinjei színükben, hangulatukban leginkább a XVII. századi falikárpitokat idézik, Rippl-Rónai művei jóval modernebbek, színesebbek. Témáik még mindig gyakran megegyeznek, nagyon izgalmas például összehasonlítani a két idős hölgyet ábrázoló képüket is.
Barátságuk csúcspontja, amikor a magyar mester három hónapot tölt barátjánál a Pireneusokban. Kilépve a fekete korszakból, több száz tájképet fest, nem tud betelni a mediterrán világgal. Maillol pedig fokozatosan áttér a szobrászatra.
Rippl-Rónai hazaköltözik Kaposvárra, s már csak egyszer találkoznak, 1914-ben, az I. világháború kitörése előtt. Barátságuk azonban a távolság ellenére megmarad, Rippl haláláig (1927) meleg hangú levelekben számolnak be egymásnak életük folyásáról.
Nagyon igényesen megrendezett kiállítás, témánként-termenként változó falszínekkel, a két mester műveinek lenyűgöző párhuzamba állításával, érdekes ismertetőkkel a képek mellett. Mi egy vezetett tárlatlátogatáson vettünk részt, ami a jegy megvételétől eltekintve ingyenes (azt azért sajnáltuk, hogy végül nem a beharangozott Gimesi Péter tartotta, de így is szórakoztató, informatív volt). 
A Magyar Nemzeti Galériában szerencsére egyre európaibb a színvonal. 26 éves korig és 65 éves kor felett például fél áron lehet jegyet venni az időszakos kiállításokra is (ez korábban csak az állandó kiállításokra volt érvényes), még diáknak, vagy nyugdíjasnak sem kell lenni, elég a kort igazolni. Rengeteg érdekes program várja a látogatókat a szervezett tárlatvezetésen túl, ma például a Múzeum+Illúziók est keretein belül izgalmas beszélgetéseken, vagy angol nyelvű vezetésen vehettünk volna részt, vagy meghallgathattuk volna többek közt Nagy Ervin színművész sajátos tárlatvezetését. Ezek időről időre visszatérő 18.00-22.00-ig tartó esti múzeumfelfedező programok: kultúra kicsit másképp.
Értékelés: Több mint 200 kép igényesen, érthetően, átláthatóan és szépen elrendezve, filmvetítésekkel kiegészítve. Kifizethető jegyárak, profi vezetés. Jól használható honlap. Kiváló.
Azért ha a művészettörténész hölgy nem szalad el a végén, megkérdeztem volna, vajon Maillolnak van olyan szobra is, ami nem ruhátlan fiatal hölgyet ábrázol? Gyakorlatilag mindegy, mi a téma, mintha neki mindenről ugyanaz jutott volna eszébe, mindegy, hogy a tenger, az éjszaka, vagy éppen Cezanne emlékműve a téma....
Születési anyakönyvi kivonata szerint neve:
Jogos a kérdés, miért pont ide? Mert még soha nem sétáltam pingvinekkel.... És tudomásom szerint kis hazánkban máshol nem is tudnék. Minden nap 11-kor egy csapat elegáns, fehér inges-fekete frakkos zoo-lakó indul vidám sétára gondos kísérőjével és látogatóival.
De korán érkezünk, van időnk bőven, addig feltérképezzük a kis állatkertet. Meglepően sokféle állat lakik itt, találkozunk mosolygós lámákkal, dromedárokkal; neveletlenül összegabalyodva szunyókáló medvékkel; félelmetesen bőgő, impozáns oroszlánkirállyal és két fős háremével; egy kissé megrogyott farkasfivel ( a medvékkel közös a kifutója, talán alulmaradt egy összetűzésben...); vígan dagonyázó vaddisznókkal és csinos, csíkos ruhás malacaikkal; két hangyásszal, akik mintha egy fantasy filmből kirándultak volna ide; vicces szurikátákkal; fáradt, szomorú szemű japán makákómamával és rosszcsont kicsinyével; háziállatokkal, kengurukkal, emukkal...
Hogy a vaddisznó nem koszos, sőt?! Nagyon sokat tisztálkodik - a sárban. Sárpáncélt képez a bőrén (ez a sárfürdőzés, avagy dagonyázás), ezzel hűti magát, és védi a bőrét az esetleges sérülésektől (ágak, párharcok), illetve az élősködőktől.
Hogy ha a mókusmajom hideg időben nem tud melegebb, védett helyre húzódni, akkor farkát nyaka köré tekerve, 10-12 majommal gomolyagba tömörülve, kezeikkel-lábaikkal gondosan betakarva egymást vészelik át a zord időt?
A pápaszemes pingvinkolónia Münsterből érkezett, ott "találták fel" a pingvinsétát. Séta közben gondozójuk rengeteg érdekességet mesél róluk. Mindenkinek saját neve van (kedvencem Lajos), a fehér ingmellen található pöttyök alapján lehet megkülönböztetni őket, ez annyira jellemző az egyedre, mint az embereknél az ujjlenyomat. 50-60 cm magasak lehetnek, élőhelyük Közép-Nyugat-Afrika. Ahogy haladunk dél felé, úgy nő a pingvinek mérete (nyilván az egyre hidegebb víz és egyre vastagodó zsírréteg összefüggésének okán). Csinos ruhájuk valójában rejtőző szín. Amikor a tengerben vadásznak két ellenfél szemében kellene láthatatlanná válniuk: a préda (halak) és rájuk vadászók (fókák) előtt. A halak alattuk úsznak, így fehér hasuk beleolvad az ég világosságába. A fókák felettük pásztáznak, kis szerencsével fekete hátuk összemosódik a mélység sötétjével. Pápaszemük a csupasz, rózsaszín bőr, amely hőszabályzóként működik, az itt áramló vér segítségével. Totyogó járásukat egy hiánynak köszönhetik, nincsen térdízületük, így például leülni sem tudnak. Pihenés vagy állva, vagy hason fekve. Vad körülmények között a 10-12 éves pápaszemes pingvin valódi matuzsálemnek számít, ám a nyugalmas, és színvonalas ellátást nyújtó állatkerti lakóparkban nem ritkán több mint 20 évig élnek. 
