2007-ben láttam először Martin McDonagh darabját Székesfehérváron, Guelmino Sándor rendezésében. Akkor Gesztesi Károly és Szabó Győző neve fémjelezte a darabot, ezt a mostanit az Átrium Film-Színházban Alföldi Róberté. 
Mondhatni kamaradarab, négy szereplővel: Két testvér, akik az apa halála után magukra maradnak, és nemhogy együtt élni, de még egymás mellett élni sem nagyon tudnak. Welsh atya, a sikertelen, reményvesztett, hitehagyott, alkoholista pap, és végül, de nem utolsósorban Kicsilány, a vágyak kis trampli tárgya, a ritkásan felbukkanó romantikus érzelmek groteszk hordozója.
McDonagh elénk tartott tükre igencsak görbe - vagy mégsem? Ennyire szomorú lenne az életünk, ennyire felszínes? Ennyire nem tudunk beszélni egymással, csak ha extrém körülmények kényszerítenek rá? Ilyen nevetségesen tesszük tönkre saját életünket? Végül megtaláljuk a helyes irányt és a feloldozást? Nincs persze válasz, csak probléma felvetés, de nem kell megijedni,a darab korántsem ilyen depresszív. Sőt, ellenkezőleg, humoros, szórakoztató, élvezetes és bónuszként elgondolkodtató.
Érdekes több év távlatából, más rendezésben, más szereplőkkel látni ugyanazt a darabot, felfedezni új dimenziókat, különösen akkor, ha közben körülöttünk a világ fejlődés helyett válsággal sújtott romlást mutat. Nem tudom, milyen lehet egy szegény kis ír faluban két - korábban három - magányos férfi otthona, milyen ruhákban járhatnak, de amit az Átrium színpadán látunk, az valószínűleg bármelyik magyar faluban megállná a helyét. A díszlet, a jelmezek, a körülményes, kacskaringós, okoskodó beszédstílus (Varró Dániel fantasztikus fordítása!), a kicsinyesség, érdektelenség - nem csak csak a vaknyugatra, de a "vakkeletre" is pontosan illik.
Féltem attól, hogy a régebben látott előadás Gesztesi-Szabó testvérpárharcának mély nyomait nem fogja tudni felülírni Ficza István és Rétfalvi Tamás, különösen nem Alföldi Róbert Welsh atyája mellett - de kellemesen csalódtam.
A két fiatal, frissen végzett színész felnőtt a feladathoz. Rétfalvi Colman-je: időnként kisfiús bájjal fűszerezett állatias ösztönlény, Ficza Valene-je: mániás, gyűjtögető, kicsinyes, agglegény - mindkettő telitalálat. Egyetlen pillanatra nem vész el a hitelesség, végig elhisszük minden rezdülésüket, gondolatban szinte rábólintunk egy-egy gesztusukra, igen ez ismerős...
Alföldi Welsh atyája pedig.... nem szeretnék itt ömlengeni, nem szeretném, ha olybá tűnne, elvtelenül "feldicsérem" a sárkány ellen küzdő hős rendező-színész-színházigazgatót. Így csak annyit róla, zseniális színész még mindig. Alázatos, pontos, hiteles. Mészáros Piroska szokás szerint vibráló színfolt, csúnyácska-csúnyán beszélő naiva, aki időnként beleszépül saját magának is váratlan, őszinte érzelmeibe.
Tulajdonképpen nincs a rendezésben semmi "fakszni", Gothár Péter hagyja élni McDonagh remek karaktereit, az alapvetően egyszerű, lineáris történetet, a meglehetősen trágár, de humoros és a szívünk mélyét megérintő szöveget, és persze a színészeit.
Szerethető darab, egy szerethető helyen. Mert vannak az Átriumnak kisebb-nagyobb hiányosságai (tegnap kicsit hűvös volt, nem működött a Wifi, nekem kissé mélyen van a nézőtér a színpadhoz képest), de azt bőven ellensúlyozza a hely hangulata, az igen olcsó, de jó büfé, a sok kedves és gyors ruhatáros lányka, és persze a közönség, akik között mindig találok ismerőst.
