Thomas Vinterberg 1998-ban forgatta Születésnap címmel megrázó filmjét a családon belüli nemi erőszakról, zaklatásról. ( Pár évvel később elkészült a film színpadi adaptációja, amit a Pesti Színházban volt szerencsém látni Eszenyi Enikő rendezésében, Ünnep címen.) Tizennégy év után most visszatért a témára, csak éppen egészen más szemszögből veti górcső alá a problémát.
Míg a Születésnap a 60. születésnapját ünneplő, köztiszteletben álló családfő sötét múltjáról lebbenti fel a fátylat, addig A vadászat főszereplője hamis vádak áldozatává válik.
Az összekötő kapocs a családon belüli (szinte családon belüli) nemi erőszak, a szereplők ehhez való viszonyulása, a zaklatás hatására drasztikusan megváltozó, széteső, vagy éppen megerősödő kapcsolatok analizálása.
Érdekesség, hogy Vinterberg nem csak a témához ragaszkodik, de a kiváló Thomas Bo Larsenhez is (az apa szerepében). Aki Mads Mikkelsen mellett (Lucas szerepéért Cannes-ban elnyerte a legjobb férfi alakítás díját), a legerősebb szereplője a drámának.
Valójában minden egyes színész, az utolsó nyúlfarknyi szerepig rendkívül hiteles, az ötéves Klara-t alakító Annika Wedderkoppot is beleértve. Vinterberg problémafelvetése nagyon is időszerű. Bár sokan fogadják még mindig kétkedve akár csak a lehetőségét is annak, hogy egy bizonyos társadalmi szint fölött egyáltalán előfordulhat kisgyermekek szexuális zaklatása, nő az ezen váddal való visszaélések száma is. S mint a filmben láthatjuk, nem kell ehhez bosszúálló feleség, direkt rosszindulat, elég egy óvodás kislány pillanatnyi sértettsége, a fejében kavargó gondolatok, képek zavaros egyvelegének helytelen kifejezése - már kész is a csapda.
Ha belegondolok, mint szülő, hogy csak a gyanúja felmerült volna a gyerekem zaklatásának, vajon mennyire maradtam volna én magam toleráns? Hittem volna a legjobb barátnak? Hagytam volna több időt a gyanú alóli tisztázásra? Tudtam volna tolerálni az Ő gyerekének a viselkedését? Komolyan fontolóra vettem volna, hogy az én gyerekem nem mondott igazat? - még akkor is, ha tudom jól, nagyon élénk a fantáziája.... Mikor hinném el neki, hogy a vádnál hazudott és nem a felmentésnél? Mit tennék, ha a férjem egyszer csak azt mondaná, mégis a gyerek hazudott, ne hagyjuk a barátot bűnhődni ártatlanul? Szembe fordulnék vele? Elfogadnám, de nem hinnék neki? Tudnék valaha is úgy nézni arra a barátra, mintha semmi sem történt volna? 
Az egyik kérdés hozza a másikat, nincsenek jó válaszok, őrlődés van, sebek, fájdalom. S amikor azt hinnénk, minden tisztázódott, azzal szembesülünk, akire egyszer ilyen szörnyű bűn árnya vetült, tiszta sosem lehet már.
Az igazi kérdés inkább az, hol az a pont, ahol a lavina megállítható, a helyzet maradandó sérülések nélkül tisztázható. Nyilvánvaló, hogy az óvoda-vezetőnő a kulcsfigura. 
Tudnunk kell azonban, Svédországban a kisgyermekek molesztálásának problematikája annyira túlfűtött, túldimenzionált (ha szabad ilyet mondanom), hogy már a kisgyermekeket is igen korán felvilágosítják arról, mit tehet velük egy felnőtt és mit nem, hová fordulhatnak, ha problémájuk van, mire figyeljenek nagyon. Ugyanígy természetesen a gyermekekkel dolgozók is fokozott felkészítésben részesülnek ebben a témában.
Ettől persze nem lesz minden óvónéni szakértő gyermekpszichológus, s ahogy a filmben láthatjuk, a botcsinálta "szakértők" gyakran több kárt okoznak, mint amennyi hasznot hajtanak.
Akit a téma érdekel, és szereti a skandináv filmeket, azoknak feltétlenül ajánlom.
Nem felhőtlen szórakozás, de a komoly mondanivaló mellett bepillantást nyerhetünk az átlag skandináv kisvárosi életbe, és gyönyörű, lírai képekben gyönyörködhetünk, különösen az őszi erdő vadászjeleneteinél.
