körülöttemavilág

Heliópolis, Sao Paulo, Brazília. Valamikor a hatvanas években nem volt itt más, csak egy sor üres telek és néhány szegényes munkáslakás. Aztán elárasztotta Sao Paulot a hajléktalan, jobb megélhetést kereső vidéki lakosság inváziója, és Heliópolis üresen álló délkeleti csücskét elképesztő ütemben lepték el az illegálisan épített bádogkunyhók.

Pablo Picassót nem kell szeretni. Nem kell érteni. Gyönyörködni meg végképp nem fontos a műveiben. De olyan kitörölhetetlen nyomot hagyott a 20. század művészetében, ami miatt muszáj megismerni. Muszáj rácsodálkozni, feltérképezni, hagyni, hogy művei hassanak ránk, formálják az ízlésünket, képi világunkat. Szabad szörnyülködni, zavarban lenni, értetlenkedni, felháborodni. De meg kell ismerni. Nélküle Európa, az európai képzőművészet, filmművészet, fotóművészet, vizuális kultúra nem lenne az ami.

Nicholas Sparks 19 év alatt 19 könyvet írt, ebből egy tucatnyit meg is filmesítettek. Mind csupa szerelem, csupa romantika, csupa keserédes mese.

Az ember, akit Ovénak hívtak, valójában nem más, mint egy XXI. századi svéd (skandináv) Kabos Gyula-karakter. Egy középkorú, pocakos, kopaszodó kispolgár, akinek az EQ-ja és az IQ-ja látszólag nagyjából együttesen adja csak ki a nemzeti átlagot. Egy ember, akinél minden párhuzamos és merőleges, a szőnyeg elvágólag, autója kizárólag Saab lehet, és kollégájától a Jóreggelten kívül minden más fecsegés. Ove (ejtsd: Úve) rosszabb, mint a kukucskálón át kíváncsiskodó, mindenkit ki- és megfigyelő zsémbes házmesterné egy pesti bérházban. Ő nyíltan, öntudatosan és fenyegetően járőrözik az egy kaptafára gyártott svéd egyenházikók labirintusában; rendet rak  lakók, autók, biciklik és szelektív szemetek között, kéretlenül és mogorván nevel, dorgál, oktat. 

S amikor 43 év után elbocsájtják, nincs jobb ötlete, meg akar halni. Szép akkurátusan, ahogy mindent tett eddigi életében. Gondosan lemondva  fűtést-telefonelőfizetést, ünneplőbe öltözve, frissen borotválkozva indulna szeretett felesége után - akinek a fotóját gondosan elfordítja a tett tervezett színhelyétől... Ám az élet folyton közbeszól. S Ove nem az a típus, aki elkapkodja élete utolsó nagyszabású művét. Dohogva, zsörtölődve félbehagyja szépen eltervezett öngyilkosságát, ajtót nyit az új szomszédnak, segít a réginek, beadványokat intéz, beteget szállít, gyerekre vigyáz, macskát ment, aztán újra nekifut, új módszert választ, ám valami  újra és újra közbejön.

Természetesen van a filmben kisgyerek, kisállat, tüneményes perzsa szomszédasszony, szemét festő - amolyan 'meleg-féle' - török kebabos, régesrégi barát-vetélytárs tolókocsiban - és vannak szívszorító emlékek félárva gyerekkorról, magának való papáról, furcsa-nagy szerelemről, balesetről, odaadásról, veszteségről, megkeseredésről. Az ember, akit... egyszerre szentimentális és fergetegesen humoros, vállaltan giccses és bátran önironikus. 

Végig ott motoszkált bennem A százéves ember, aki kimászott az ablakon... Nyilvánvaló a párhuzam, hiszen már a cím is árulkodó. A két szereplő karaktere is megegyezik. Mindkettejük sorsát visszaemlékezéseikből ismerjük meg, kicsi gyerekkoruktól fogva. Allan és Ove egyaránt valami furcsán tiszta együgyűséggel éli meg fordulatos, vagy éppen látszólag teljesen érdektelen életét. Mindketten gyermeki ártatlansággal csodálkoznak rá a sors váratlan ajándékaira, vagy éppen igazságtalanságaira. Mindkét film remekül manőverez a dráma, a groteszk, a humor és a giccs veszélyes vizein, mindkettő megtalálja a kényes egyensúlyt, ám Az ember, akit Ovénak hívnak sokkal nagyobb amplitúdóval dolgozik. Ahol szentimentális, ott szem nem marad szárazon, ahol humoros, ott rendkívül szórakoztató - ám a poénjai sokkal erőteljesebbek, mint A százéves emberé. Még a giccs is fekete humorba burkolózik, a film végén tényleg nem tudjuk, sírjunk, vagy nevessünk.

Nem véletlen, hogy Svédországban Az ember, akit... több nézőt tudhatott magáénak, mint a Star Wars legújabb része. Rolf Lassgard elképesztően jó Ove szerepében. Szomorkás vizsla-tekintetét, rosszul szabott öltönyét, elárvult tanácstalanságát remekül egészíti ki Parvaneh (Bahar Pars) bájosan ellenállhatatlan ragaszkodása, talpraesett irányítása, józan életszeretete.

Fredrik Backman - sikerlistákat vezető - könyve alapján Hannes Holm olyan filmet rendezett, ami tovább mélyítette rajongásomat a skandináv irodalom és filmművészet iránt. Ezek a látszólag egykedvű, unalmas északiak olyan érzékenységet, életszeretetet, toleranciát és humort tudnak felmutatni a zord külcsín mögött, ami igazán lenyűgöző. Van merszük tükörbe nézni, meglátni és láttatni hibáikat, vagy éppen érzelmesnek lenni, s közben elviccelni fájdalmukat.

Értékelés: Kitűnő. Kánikulában, vagy zord hidegben, életünk súlyos, vagy boldog pillanatait élve, vagy csak egyszerűen minőségi szórakozásra vágyva, remek választás.

Ugye emlékszel Martin Riggs (Mel Gibson) és Roger Murtaugh (Danny Glover) lenyűgöző párosára a nyolcvanas évek végéről, a Halálos fegyver sok-sok részében?

Már azok is hallottak róla, akik alig járnak színházba, operába. (Különösen nem Pintér Béla-darabokra.) Az ismert vidéki politikus, sokszoros polgármester és sikerember zaftos kis titkairól. Gazdagság, karrier, ivászat, kábítószer, talpnyalók, nők, nők, és nők - miközben a feleség leszbikus kapcsolatba keveredik a helyi sportcelebbel. A bajnokkal. 

Észtország: egy fél Magyarországnyi területen alig másfél millió lakos. Későn keresztelkedett, hányatott sorsú kis ország. Hosszú időn át szomszédai martaléka, németek, dánok, svédek fenik rá a fogukat a kora középkortól, majd az Orosz Birodalom teszi rá a kezét. Először 1918-ban kiáltják ki a szabad Észt Köztársaságot. Bár a Szovjetunió 1919-ben elfoglalja az országot, az észt hadsereg (erős szövetségesi támogatással) tárgyalásra és meghátrálásra kényszeríti a szovjeteket. 22 évnyi szabadság a jutalmuk.

„Nehéz a sorsa szegény árvának
Ritka a vígság, sűrű a bánat.
Nincsen szülője, nincs nagymamája.
Csak igazgatója, állami gyámja.

Az török hordák megveretének,
De nem mi vertük, hanem a Német.
Mégiscsak bíztunk a szép jövőben,
Ezerhatszázban, s kilencvenötben.”

Ha nem vagyok olyan szerencsés, hogy ismerjem Guelmino Sándort, a darab rendezőjét, valószínűleg sosem jut eszembe a tatabányai Jászai Mari Színháznak akárcsak a műsorát is átböngészni.

Furcsa, szürreális, megkapó, letaglózó. Beszippant, elvarázsol, űz-hajt előre. Elelmélkednék egy-egy képen, videón, idézeten, de már ott a következő, figyelni kell, vagy éppen elsimulni, belefeledkezni, rácsodálkozni.