„Nehéz a sorsa szegény árvának
Ritka a vígság, sűrű a bánat.
Nincsen szülője, nincs nagymamája.
Csak igazgatója, állami gyámja.
Az török hordák megveretének,
De nem mi vertük, hanem a Német.
Mégiscsak bíztunk a szép jövőben,
Ezerhatszázban, s kilencvenötben.”
Valahol kelet és nyugar találkozásánál magányos végvárként magasodnak az 513-as Simon Ferenc Nevelőintézet és Szakmunkásképző kerítésének palánkjai. Éppen fennhatóság-váltáson és benn-hatóság választáson vagyunk túl, a kemény török uralmat a liberális nyugar váltja, ám Erzsikét, ki már 30-40 éve kormányozza a Simon Ferenc törékeny hajóját, nem váltja Kiss Gabriella tanárnő, az alibi-ellenjelölt. Ami változik: a divat (török turbán és kendő helyett csiricsáré nyugari göncök), a vallás (Allah balra el, jön a kötelező keresztvetés minden ünnepi alkalomra), a politikai berendezkedés (a legvidámabb barokkos diktatúrát váltja a szabad szellemű, összvezetőségi harács).
Alakulnának is szépen a dolgok, ha nem lenne egy kínosan leleplező magnófelvétel, amitől a megalázott, háttérbe szorított Gabi néni hirtelen vérszemet kap. Az igen demokratikus új jogszabályoknak köszönhetően totális köpönyeg- és tartalom-cserét kénytelen végrehajtani, hogy aztán egy gyors és fájdalmas választáson legyőzze a nagyasszonyt, és megszerezze tőle a fácánkoronát. Semmilyen problémát nem jelent számára a teljes nem-, küllem-, és világnézet-váltás, vagy a reá bízott nebulók ártatlanságának (?!) besározása. A cél szentesíti az eszközt, és amúgy is ebben a szellemben szocializálódott. Elnyomott, lecigányozott, elhanyagolt beosztottból/feleségből pillanatok alatt változik át magabiztos, jólöltözött, tervekkel teli, vérbeli politikussá. Kiss Gabi néni örökre eltűnik a süllyesztőben, a várva várt jólétet és szabadságot Kiss Gábor igazgató úr hivatott elhozni a nevelőintézet lakóinak.
Meglopott kassza, haszon-talan közös munka, a becsületesség és jóságosság álruhájában parádézó, ám ügyetlenül sikkasztó, könnyen lelepleződő beosztottak - hát miféle jólét ez? Hová vezethet ez az újmódi lazaság? Miféle felesleges és dagályos nyugari jelmondatok ezek szabadságról, átláthatóságról, elfogadásról? Gábor bácsi gyorsan felméri a lehetőségeket: talán mégiscsak tetszetősebb a török pasa erszénye, és hasznosabb a török rend-szer. De hiába az előnyös egyoldalú szerződés, hősünk csúfosan elbukik egy rosszul megítélt, sós kútba vetett migráns okán.
Ám aggodalomra nincs okunk, időközben a kis lázadók, behódolók, szerelmesen vágyódók, örök áldozatok kitermelik az utánpótlást, a Simon Ferenc nem marad rátermett vezető nélkül, a fácánkorona érdemes fő nélkül.
Pintér Béla darabja tisztán és totálisan magyar politikai-társadalmi kritika, groteszk humorba és szimbólumok özönébe csomagolva. Nem győztem kapkodni a fejem, próbáltam minden helyzetnek megtalálni a valós megfelelőjét, de közben élvezni is a darabot. A jól eltalált típus-karakterek, a leegyszerűsítések ellenére is hús-vér figurák, a kifacsart, de ismerős helyzetek egyre inkább valami rémes álom-déjavu érzéssel töltöttek el. Alice én vagyok, a Csodaország meg a magyar rögvalóság...
Erzsi néni szerepében Csákányi Eszter remek. Mint mindig. Úgy adja el nekünk a gondoskodó, szerethető despota-diktátor alakját, hogy szívünk szerint elnéznénk neki a múlt hibáit. Lop, kisszerű, hataloméhes, néha kegyetlen? De mellette van létbiztonság, vacsora, esti puszi. Tokai Andrea furcsa, szégyenlős, szemlesütött Gabi nénijének átváltozása határozott, sikeres államférfivé elementáris erővel hat. Egy pillanatig határozottan érezhető volt a közönség visszahőkölése, amikor először látványosan belépett, mint Gábor bácsi. Thuróczy Szabolcs egy megelevenedett sztereotípia: a Nem Magyar, aki sosem tanult meg rendesen magyarul, ám a korrupcióban bárhol és bárkivel otthon érzi magát. Stefanovics Angéla fülszaggató visítása, elborult frusztráltsága húsba vágó, erkölcsi normáinak teljes hiánya félelmetes és kínosan hétköznapi. Már nem is szimbolikus. Az intézmény népét testesíti meg változatosan Szakács Zsuzsanna, Krausz Gergő, Szabó Zoltán, s megjelenik a színen maga a szerző, Pintér Béla - legalább van a darabnak egy kis tarantinós zamata is...
Imádtam és nem tetszett. Imádtam a zenéjét, a humorát, a logikáját; a kihívást, hogy minden egyes mozzanatát megfejtsem, és a sok kis puzzle-darabból összerakjam azt a képet, amit már felismerek. Ami nem tetszett. Nem tetszett, hogy ilyenek vagyunk. Hogy ilyen egyszerű sablonokba illeszthetők mindennapi keserveink. Hogy ilyen könnyen megvezethetők, lefizethetők és irányíthatók vagyunk.
Értékelés: Nagyon jó. Miközben borzasztó. Borzasztóan nehéz. Nehéz szembenézni magunkkal, ha a kép torz, pedig a tükör hibátlan. Szórakoztató, nyomasztó, maximális figyelmet igénylő és hosszan emésztendő. Annyira sűrű és koncentrált, hogy elvesznek a finom ízek, lágy fények, ráérős belassulások. Nagyon rikító, nagyon hangos, nagyon erőszakos. Mint ma Magyarország.
„A diplomácia táncrendje miatt az elutasítást úgy kell előadni, mintha egyébként barátkozni szeretnénk. Ezek azok a politika művészetéhez tartozó mozdulatok, hogy majd a hét javaslatból kettőre-háromra (úgyis megcsináltuk már, csak ők nem vették részre) rábólintunk, a maradék kettőt pedig, amit nem akarunk, úgy utasítjuk el, hogy a többségét tulajdonképpen elfogadjuk. Ez a bonyolult játék afféle pávatánc.” 2012.
