Ha nem vagyok olyan szerencsés, hogy ismerjem Guelmino Sándort, a darab rendezőjét, valószínűleg sosem jut eszembe a tatabányai Jászai Mari Színháznak akárcsak a műsorát is átböngészni.
De megkaptam a kezdő lökést egy Facebook-bejegyzés formájában, s már rendeltem is a jegyeket online (imádom a modern technikát!).
Előítéletek mentén élünk mindannyian, kár tagadni. Én sem számítottam hát másra, mint egy szocreál kis színházra a panel-város közepén, szórakoztató-kedves-zenés-romantikus darabokkal. Micsoda tévedés. Jól kitáblázott, kanyargós úton zöld ligetes, kertvárosias környékre érünk, ahol lenyűgöző, szépen felújított, meglepően magasodó színházat találunk. Szemben vele óriási park, játszótérrel, szökőkutakkal, csúszdával, virágokkal, frissen felújított plébániatemplommal - és egy fájdalmasan elhanyagolt, lakatlanul szomorkodó gyönyörű épülettel, a néha kaszinóval.
A színház belülről is impozáns, stílusőrző, de modern, kellemes, levegős, 21. századi. Érdemes a honlapját tüzetesen végigolvasni, meggyőző a design és a műsorrend tematikája, a fotók izgalmas rendezésekről árulkodnak. Szinte teltház van, és rengeteg a fiatal.
Nyikolaj Erdman 1900-ban született Moszkvában, szó szerint a forradalom gyermekeként, együtt eszmélt a szovjet eszmékkel. Nagy tisztelője és követője volt Majakovszkij groteszk-szatirikus költészetének, de kiemelkedőt mint színdarab szerző alkotott. Az öngyilkos (1928) egyszerre nevetséges és magasztos, humoros és szürreális. Lírai, s egyben fülhasogatóan harsány világa remek korrajz, és rendkívül szórakoztató volta mellett mit sem vesztett aktualitásából. Zseniális, könnyednek tűnő komédia - pengeéles kritikai érzékkel megírva. Nem véletlen, hogy bár többen egyengették az útját, annak idején nem sikerült bemutatni. Sőt, egy túlzottan magabiztos színész által, egy Kreml-béli estén előadott, nyilván túl jól sikerült Erdman-állatmese okán a szerzőt Szibériába száműzte maga Sztálin. S bár pár év múlva visszatérhetett Moszkvába, a háború után többnyire már csak politikamentes gyerekfilmek forgatókönyv-írását bízták rá. Az öngyilkost azonban minden tiltás ellenére a Szovjetunió korszakának egyik legkiemelkedőbb darabjaként tartják számon.
Az öngyilkos majd' kilencven éves kora ellenére annyira korszerű, hogy Tasnádi István Finito címmel pár éve új darabot is írt belőle. Tartottam is attól, hogy egy totálisan modernizált darabot látunk majd, de Guelmino Sándor kihagyta ezt a magas labdát, és úgy rendezett kortól független, hiteles karakterekkel teli darabot, hogy megtartotta az eredeti kereteket.
Szemjon Podszekalnyikov (Kardos Róbert) munkanélküliként tengeti kispolgári életét feleségével, Mariával (Bakonyi Csilla) Moszkva egy - jobb időket is látott - palotájának kopott társbérletében. Éjszaka, hitvesi ágy, kétszemélyes, műselyem paplan tükrös huzatban... (Vajon honnan tudja a rendező, hogy az oroszoknál a kétszemélyes paplan dívik? És azt, hogy gyerekkori nosztalgiám a színes paplan a fehér tükrös huzatban?) Podszekalnyikov felriad, nehéz álmait és a még nehezebb valóságot némi kenőmájassal feledné, de azt sem kapja meg. Ez az utolsó csepp élete keserűségeinek poharában, s hogy elkeseredését nyomatékosítsa, megtört hangon közli feleségével és anyósával, nincs más választása, öngyilkos lesz.
Kisebb-nagyobb félreértéseknek köszönhetően a ház ügyeletes ügyeskedője, a félvilági Kalabuskin is tudomást szerez a dologról, s rögvest felismeri a kiaknázható lehetőséget. Ettől a pillanattól Podszekalnyikov, az elhanyagolt, élhetetlen, tanácstalan kisember szép lassan elindul a Fontos Halottá válás útján. Groteszk módon végzetes tettének végrehajtásáról lebeszélni senki, rábeszélni annál többen akarják. Eközben mindegyikük igyekszik saját maga, vagy ügye számára kisajátítva hasznot húzni a névtelen senki halálából. Mintha egy tétova Fausztocskát zsongana körül sok ördögfióka, rövidke élvezetet ajánlva lelke kisajátításáért: elegáns temetést, izgalmas légyottot, ajándékkosarat, lelki üdvöt, halál előtti príma tort - egy megfelelő búcsúlevélért cserébe.
Nem árulom el, ki nyer, ki kaparinthatja meg Podszekalnyikov halálát.... Legyen elég annyi, a befejezésben sem csalódtunk: groteszk, szatirikus, humoros a darab, de mégiscsak dráma, a maga (szürreálisan) drámai végkifejletével.
Lenyűgöző a díszletek, kosztümök, karakterek forgataga. A finom áthallások, karcos paródiák és egyértelmű utalások egyvelege. Rendkívül szórakoztató, hogy a darabban egyszerre van jelen a cári időkből ittragadt, megszokásból vallásos, aggodalmaskodó orosz bábuska (Tóth Rita); az elhanyagolt, rosszul öltözött szovjet proletár-feleség (Bakonyi Csilla); a hetvenes évek pajeszos jampija, a hétker Elvis-imitátora (Crespo Rodrigo)... Danis Lídia szemmel láthatóan lubickol a hatvanas évek miniruhás, több kilónyi sminkkel és SZTK-kerettel súlyosbított, kétes erkölcsű kocsma-tulajdonos Margaritájának szerepében. 
Találkozunk nagyviláginak álcázott cédával (Szabó Emília) és vetélytársával, a kultúrsznob, feminista-álarc mögé bújó, szépelgő Kleopátrával (Major Melinda) - ők igazán érkezhettek bármely korszakból, a húszas évekből éppúgy, mint a 80-90-esekből. Napjaink kissé korrupt kereskedője (Megyeri Zoltán) furcsa mód éppen a nyitvatartási rend miatt siránkozik, míg az értelmiség képviseletében Honti György - akár egy hazai, négyigenes párt elkallódott reménysége - mutogat könnyes szemmel vádlón a Hatalomra. S hogy a tabló teljes legyen, megjelenik az egyház képviselője is. Dévai Balázs kisegyházakat favorizáló beszéde közben egyszerre előkap egy mikrofont a zsebéből, s hirtelen hozzánk, a nézőkhöz fordulva kezd lelkes toborzásba - mintha csak a Vidám Vasárnapot látnám. Van még nacionalista önkéntes rend-őr (Schruff Milán), önfeláldozó, szerelmes, ápolónő-albérlő vénlány (Pálfi Kata), siket-néma hajléktalan (Böröndi Bence).
Kardos Róbert telitalálat Podszekalnyikov szerepében. Mint valami hízásnak indult, süllyesztőben eltűnt Tom Hanks parafrázis néz ábrándos kék szemekkel ártatlanul, segélykérőn a világba. Csetlik-botlik, mint egy esetlen plüssmackó, s néha tanácstalanul ránk pillant: Hová tűntem a darabból én, a főszereplő?!
Időtlen emberi gyengeségek, örök érvényű motivációk, éles, de szeretetteli paródia Erdmantól - s remekbe szabott, érzékeny, ötletes, kiegyensúlyozott, stílusban tartott rendezés Guelmino Sándortól. Ha lenne egy rendezőnek szlogenje, nálam az övé ez lenne: Kor-szerű és korszerű.
Értékelés: nagyon jó, a darab, a rendezés, a színészek - és nem utolsó sorban a környezet. Ha valamit javasolhatnék: a parókák cseréje, mert azok egyszerűen rémesek. Mint sisak ülnek szerencsétlen színészek fején - időnként érezhetően feszélyezettebbek tőle, mint szerencsésebb, "saját-hajú" társaik.
