Már azok is hallottak róla, akik alig járnak színházba, operába. (Különösen nem Pintér Béla-darabokra.) Az ismert vidéki politikus, sokszoros polgármester és sikerember zaftos kis titkairól. Gazdagság, karrier, ivászat, kábítószer, talpnyalók, nők, nők, és nők - miközben a feleség leszbikus kapcsolatba keveredik a helyi sportcelebbel. A bajnokkal.
Meglepően direkt dramaturgia, Pintér Béla szinte csak a neveket változtatta meg. A rend kedvéért. (Ám ki ne tudná, hogy ha a Barátok közt-ben a Konnektoron lógnak a fiatalok, akkor a Facebook-ról van szó?!) Nincs virágnyelv, nincsenek finom utalások, nem kell az agyunkat tornáztatni, ki kicsoda, miről is van itt szó. Hisz kívülről fújjuk a sztorit, ettől hangos a bulvársajtó. És mégis, ennek ellenére is van feladat. Mert A bajnok valójában egy opera, Puccini: A köpeny című darabjának parafrázisa. S mint olyan, bizonyos műfaji sajátosságokkal bír.
Azon felül, hogy természetesen végig énekelnek benne, sokszereplős, egyetlen felvonásba tömörített nagyívű dráma. Félreértéssel, megcsalással, cselvetéssel, árulással, zsarolással. Perzselő szerelemmel, hatalomvággyal, sivár kapcsolatokkal, halálra ítélt reményekkel, bosszúval. Puccini darabjában egy hajóskapitány figyeli féltékenyen feleségét, aki egy fiatal rakodómunkással táncol, évődik, suttog szerelmesen. Fájdalmasan idézi fel azokat az időket, amikor boldogok voltak, hármasban, még élő kisgyermekükkel. Néha játékból köpenyébe burkolta a kis családot... De ezek az idők elmúltak, hát boldogtalanul pipára gyújt - s a fellobbanó lángot titkos jelüknek véve betoppan a csábító. Bevallja, amit be kell vallania, s a megtört kapitány végső elkeserédésben megöli.
Pintér Béla gyakorlatilag pontról-pontra követi az opera forgatókönyvét, ám az eredeti patetikus szöveg helyett egy kortárs darab - a való életre reflektáló - meglehetősen közönséges, gyakran igénytelen beszédstílusát halljuk, megtűzdelve fülsértő városi szlenggel, politikusi szónoklatokkal és indokolatlan káromkodásokkal. Aki hallott már operát, az tudja, mennyire hosszú lehet egy egyszerű tőmondat is énekelve. Egy operában minden lassan alakul, lassan történik, hogy legyen időnk a dallamra és a mondanivalóra is figyelni. Hogy át tudjuk élni a zene gyönyörűségét, a történet pátoszát.
A darab ettől szenzációs, nem a bulvár-szenzációtól. Hogy sikerült egy intellektuális, előkelő, romantikus műfajba, annak kereteit szétfeszítve egy nevetséges, tragikomikus, közönséges, visszatetsző világot bele kényszerítenie. És ez az elképesztő kontraszt működik. Rácsodálkozunk a színészek fantasztikus énektudására, de legalább ekkora teljesítmény, hogy egyszerre hiteles szereplői egy kortárs politikai drámának és egy vérbeli, tragikus operának.
Nagy Ervin egyszerűen telitalálat a hányaveti, önelégült, felszínes politikus szerepében. Az a fajta nárcisztikus férfi, aki természetesnek veszi sikerét, hatalmát, elkövetett hibáiért gyakorlatilag rögtön megbocsát - saját magának. Aki nem érti, pont a feleségének hogy-hogy nem ő kell, aki a szeretőjétől aktus közben is csak saját dicsőítését akarja hallani. Aki mellett mindig van egy szürke eminenciás (Bezerédi Zoltán), hogy elsimítsa a problémákat, rendre utasítsa a lázongókat, kikeverje a főnök koktélját, vagy leszállítsa az életmentő drogokat. Méltó párja Rezes Judit a feleség szerepében, kellőképp fásult, fáradt és reményvesztett. A felcsillanó szerelem is csak pillanatokra kínál hiú reményt, Jordán Adél fiús sportolónője kevés a megmentéséhez. A körülötte sertepertélő ilyen-olyan haszonlesők tömegét reprezentálja Pálmai Anna, Elek Ferenc, Rajkai Zoltán. Páratlan ötlet a megelevenedett tévéműsor a színpadon, az Animals Planet unott mackója egyszerűen lenyűgöző. Látványban, mozgásban, asszociációban egyaránt. (Sajnálom, hogy nem tudtuk meg, ki "alakította"...)
Mindig örömmel látok váratlan, modern, friss rendezéseket az opera színpadán, de Pintér Béla létrehozott egy olyan új műfajt, amit érdemes lenne vállalkozó szellemű rendezőknek tovább gondolniuk. A fiam sosem szerette az operát, de most azt mondta: igen, ez igen! Gyanítom nem ő lenne az egyetlen, akihez ezen az úton érhetne el az opera különleges műfaja. Nem baj, hogy nincs nagyzenekar, csak egy zongora - legalább jobban érteni a szöveget -, az sem baj, hogy a rendező csak egy darabig használja A köpeny zenéjét, ám a darab vége felé a fontos mondatok Puccini válogatott sláger-áriáinak dallamán szólalnak meg. Kerek egész, amit kapunk, zenei-színházi komplex élmény, éles hangú bírálat friss témáról, klasszikus köntösben.
Értékelés: Egy szóban: telitalálat. Az énektudás, a színészmesterség, a fantasztikus díszlet, a jelmezek, a rendezés... Amikor ötlet is van, és a profi kivitelezés sem marad el az ötlet mögött. Tartalomhoz a forma. Igen. Aki kap rá jegyet, feltétlenül nézze meg!
