Furcsa, szürreális, megkapó, letaglózó. Beszippant, elvarázsol, űz-hajt előre. Elelmélkednék egy-egy képen, videón, idézeten, de már ott a következő, figyelni kell, vagy éppen elsimulni, belefeledkezni, rácsodálkozni.
Mintha egy barátunkat hallgatnánk, aki megpróbál beszélgetni velünk a semmiről, a mindenről, fontosról és apróságokról, hírekről, gondolatfoszlányokról. Csak csacsogna arról, hogy miért elveszett, magányos, reménytelen, reményteli. Beszélne szó szerint tücsköt-bogarat, eszébe jutnának emlékek, régmúlt családi fotók, csapongana látszólag értelmetlen összevisszaságban, néha kérdezne, nagy ritkán hagyná, hogy válaszoljunk pár szót, aztán fűzné tovább saját gondolat-sorait. Közben mutatna képeket, hivatkozna bulvár-hírekre, idézne okos és kevésbé okos emberektől, szóba hozná a szerelmet, a családot, politikát, a környezetvédelmet, háborút és békét...
Már a kezdés is más, egészen más, mint amihez a színházjáró szokott. A kezdés csúszik, de megnyugtatnak, menjünk ki nyugodtan a teraszra (vére nyomokban itt a tavasz...), majd összeszednek és lekísérnek a pincébe, ha kezdés van. A bejáratnál kis cédulán részletes instrukciókat kapunk, hogyan hangolódjunk rá az okostelefonunkkal a Trafó wifijére, hol keressük a megfelelő csatornát, hogyan indítsuk el az első videót. Bebotladozunk a terembe (húszan-harmincan lehetünk), mindenki a telefonját bűvöli. Laza körben leülünk, izgatottan várjuk a "csodát", az első filmet a miniképernyőn. Nem indul, jaj, le ne maradjak... Kedves kicsi nő ül le mellénk, segít a beállítások útvesztőjében, a székek elrendezésében, fecseg, csacsog, s észrevétlen már az előadásban vagyunk.
Murányi Tünde/Tű igazi varázslónő. Hol ártatlan, gyermeki naivitással csodálkozik rá egy nem létező hangya szépségére, hol cirkuszi bohócokat idéző, groteszk monodrámát ad elő feneketlen kockás bevásárló táskával, vérvörös rúzzsal, csipkés napernyővel, gépfegyverrel. Az optimizmusról beszél. A hivatalos, kincstári, elvárt hurrá-optimizmusról, s a mögötte tátongó sötétről. Filozofál félelemről, erőszakról, bevándorlásról, s egyre-másra visszatér egy gondolathoz: „Az örökös félelemben való élés evolúciós zsákutca.” Folyamatosan reflektál nem csak a telefonon megjelenő képekre, idézetekre, de a nézők reakcióira is - miközben a darab halad előre a maga szigorúan előre meghatározott, technikailag behatárolt rendje szerint. S mégis, annyira mélyen hat, annyira intim, annyira a bőrünk alá bújik, hogy hirtelen valaki elhaló hangon megkéri, ne fogja rá a -nyilvánvalóan nem valódi - AK47-est...
S ahogyan kezdődött, szinte észrevétlenül, úgy ér véget az este. Tű megkér minket, mondjunk egy pozitív üzenetű szót. Fény. Ezt mondta ki valaki. Hunyjuk le a szemünket egyszerre. S a sötétben utoljára megelevenedik a telefonunk, olyan képsorokkal, amik látszólag végképp eltapossák optimizmusunk utolsó csíráját is. Éppen akkor nyitom ki a szemem, amikor az a második gép robban át a tornyon. S hirtelen ugyanazt a fullasztó félelmet érzem, mint 15 éve azon a napfényes szeptemberi napon, amikor az uszodába mentem a fiamért. Aki most ott ül mellettem immár felnőtt férfiként.
Hát ezért optimista. Mert ott a folytatás, a lehetőség, hogy mindezek ellenére van jövő, csinálhatjuk, vagy majd ők csinálhatják jobban. Vagy csak ennyire jól, de csinálni fogják.
Értékelés: Hudi László és Murányi Tünde (és segítőik!) egészen különleges, finom kortárs művet hozott létre. Kifejezetten fiataloknak, vagy fiatal lelkű, nyitott érettebbeknek ajánlom, akik "vevők" a modern technikára, a váratlan élményekre és a tradicionális kifejezésmódra egyszerre.
