körülöttemavilág

In medias res, kezdjük a közepén: inkább eszeveszett csalódás volt a film, mint eszeveszett szórakozás. Pedig az Eric Toledano-Olivier Nakache szerző- és rendezőpáros beírta magát a filmtörténelembe az Életrevalókkal, és még a Samba is kellemes élmény volt. Sajnos Az eszeveszett esküvő nem hogy a lábuk nyomába sem ér, de még csak nem is különösebben humoros.

Hogy kerül a csizma az asztalra? Mit keres egy operett (még ha nagyoperett is) az opera szentélyében? Vagy éppen a helyére érkezett? Mióta az Operházat felújítják, azóta az Erkel Színház valóban az operák egyetlen otthona Budapesten. Ám valójában népszínháznak, a népopera házának, a "nép, az istenadta nép" igényes, de megfizethető szórakoztatására épült. Tegyünk kivételesen egy kis kitérőt, ismerkedjünk meg az Erkel Színház kalandos történetével.

Ínyencség. Film-nyalánkság. Feketehumor-esszencia. Ilyen szolid elvárásokkal ültem be a moziterembe egy szürke januári délutánon.  Elvárásaim reálisaknak tűntek, a színészgárda, a rendező, a film hossza (pontosabban rövidsége, 71 perc nettó), a téma, a szerkezet (kamaradarab) - mind alátámasztotta optimizmusomat.

December hagyományosan a rohanás hónapja - bevásárlások, ünnepek, trakták; gasztronómiai, családi és kulturális eltelítődés; konstans időhiány... Élmények, éttermek, protokoll előadások, ajándékozás, kapkodás, kinek van ideje ilyenkor elmélyülten kritikát írni?

Be kell vallanom, elfogult Alföldi-rajongó vagyok. Elsősorban a színészért, másodsorban a színházigazgatóért, harmadsorban a rendezőért vagyok oda. Mindegy, hogy Proustot, a furcsa zsenit személyesíti meg; részeges ír papot, pszichológust, vagy politikust játszik, mindig hiteles - és az idő múlásával egyre jobban állnak neki az elegáns, középkorú, direkten vagy a háttérből irányító, de mindenképpen ellenállhatatlan, hatalom-birtokos szerepek.

Szokás szerint nem tetszett a magyarított cím, mi köze a súlyos/kritikus állapotnak ehhez a rögtönzött szerelemhez? Egyáltalán mit akar jelenteni ez a szókapcsolat? Hogy-hogy rögtönzött egy szerelem? Mi más is lehetne...?

Kivételesen nem egy bizonyos filmhez választottam mozit, vagy időpontot, hanem a rendelkezésemre álló időben, egy bizonyos helyen kerestem valami megnézhető filmet.

"2002 januárjában a Boston Globe c. napilap kezdte meg azoknak a vallomásoknak és egyházi dokumentumoknak a közlését, amelyekből katolikus papok gyermekekkel szembeni sorozatos szexuális visszaéléseire derült fény." 

A Lélegezz egy fiatal angol író-rendező - Duncan Macmillan - látszólag fiatalos darabja, egyáltalán nem csak fiataloknak. Látszólag a gyermekvállalásról szól, látszólag modern (hiszen a férfi akar gyereket, a nő nem), látszólag polgárpukkasztó (szex a nyilvános vécében, szent ég!), ám valójában egy izgalmas, néha illetlen, ám divatos csomagolásba rejtett klasszikus kétszereplős románc.

Happy End - szerencsés, boldog vég, megnyugtató kimenetel. Gyakorta pejoratív-ironikus bélyeg, operettes, giccses, sablonos történet-befejezésekre.

Michael Haneke filmje gyakorlatilag egyetlen pillanatig sem boldog, a befejezés pedig formálisan talán megnyugtató, ám valójában félelmetes és elkeserítő. A kérdés az, miért is nézzük meg akkor?