December hagyományosan a rohanás hónapja - bevásárlások, ünnepek, trakták; gasztronómiai, családi és kulturális eltelítődés; konstans időhiány... Élmények, éttermek, protokoll előadások, ajándékozás, kapkodás, kinek van ideje ilyenkor elmélyülten kritikát írni?
Ám mégis, a kapott impulzusok által ébresztett gondolatok kikívánkoznak, minden mozifilm, színdarab, otthoni filmnézés itt dörömböl a fejemben, zsivajával felületet követelve. Megadom hát magam, legyen. Az élmények és én életre hívunk egy új formát, a Havi ajánlót. Szigorúan legfeljebb 4-5, na jó, 8-10 igen szubjektív mondat a hónap eseményeiről. A régi, részletes kritikák maradnak, ám így talán a sok félbemaradt, fájó szívvel elhanyagolt kis cikk-kezdemény sem kallódik el végleg.
Tehát az óév utolsó hónapjának termése:
DECEMBERI AJÁNLÓ
Star Wars: Az utolsó Jedik (2017, mozifilm) - az óév szokásos decemberi meglepetése nem hozott semmi különösebben meglepőt. Olyannyira nem, hogy az első órában majdnem el is aludtam. Éppen arra próbáltam rájönni, hol hagytuk abba két éve a történetet, amikor egyszerre valami fura szőrös madár nézett ki rám egyre táguló szemekkel, az életéért esdekelve. Annyira ismerős volt... És akkor rájöttem, hisz' ez ugyanaz a fej, mint a Shrekben Csizmás Kandúr! Megvilágosodásom után kifejezetten élvezni kezdtem a rejtett paródiákat: kaszinójelenet a James Bond filmekből; szupererő és retró-vívótechnika Steven Segal remekeiből; a maroknyi alulfegyverzett hős csodás ellenállása, majd megmenekülése a nagyhatalom fegyverarzenálja elől pedig hűen idézte gyerekkorom második világháborús filmjeit. Klasszikus mesék, kultfilmek karikírozott jelenetei keverednek megfelelő mennyiségű PC- és gender-elemmel, leróva a SW-rajongók felé is a kötelezőket. Tulajdonképpen ajánlom. De csak szolid elvárások és kellő gyermeki kíváncsiság meglétének esetén.
Volt egyszer egy Szíria (2017, mozifilm) - azon a napon néztem meg, amikor a hírek arról tudósítottak, az orosz hadsereg kivonul Szíriából, sikerült visszaszorítani az Iszlám Államot, és megerősíteni Aszad - gátlástalan és diktatórikus - rezsimjét. A film nem politizál, nem foglal állást. Egyszerű, szívbe markoló eszközökkel érzékelteti a háború hétköznapi rettenetét. Polgári lakás, síkképernyős tévé, elegáns bútorok, okostelefonok, szerelmes tinédzserek, libbenő függönyök, divatos ruhák. Akár itt, a szomszédunkban is játszódhatna ez a kamaradráma. A háborúnak sokáig csak a zaja hallatszik, ám a félelem, a lakás-csapdába esett emberek kiszolgáltatottsága, a civilizáció vívmányainak (víz, villany, információ, közbiztonság) hirtelen hiánya, a beazonosíthatatlan, láthatatlan ellenségtől való rettegés szinte kézzel fogható. Az erőszak végül törvényszerűen betör a falak közé, mi pedig elgondolkodhatunk azon, valójában kik, mi elől, mi mindent hátrahagyva, miért is menekülnek felénk. Feltétlenül ajánlom - bár nem a könnyed műfaj kedvelőinek.
Diótörő (2017, balett, Erkel Színház) - ha december, akkor Karácsony, és ha Karácsony, akkor Diótörő. Új koreográfiát és új rendezést ígértek, tradicionális felfogásban, pazar látványvilággal. S habár ezek mind megvoltak, örömöm nem volt zavartalan. A mérleg pozitív serpenyőjébe a következők kerültek: a nyitójelenet káprázatosan élethű díszlete, korcsolyázó gyerekekkel, és a hóesésben elegánsan tovasikló felnőttekkel; Egérkirály és Diótörő csapatainak humoros és látványos harca; a Hópihék varázslatos tánca a második felvonásban; a mesés díszlet a harmadik felvonásban; Csajkovszkij örökérvényű és utolérhetetlen zenéje. Sajnos kerültek a másik serpenyőbe is elemek: évek óta várok egy amolyan igazi, vagy legalábbis teljesen annak látszó karácsonyfára; az új koreográfia vagy nem tetszett (Kínai babák tánca), vagy attól rettegtem, a komplikált és technikailag nem elég jól kivitelezett emeléseknél elejtik a táncosnőt (Arab tánc); unom már, hogy a kislányok mind illedelmesen babáznak, a fiúk egytől egyig fékevesztetten dúlnak (én például lány létemre mindig inkább a neveletlen rosszcsontok közé tartoztam). De az becsülendő, hogy "beterveztek" egy kövér kisfiút és egy nagyhasú apukát is... A Diótörőt bármikor, bármilyen körülmények között ajánlom, és az előadás hibáival együtt is látványos és szerethető.
Szentivánéji álom (2017,komédia, Vígszínház) - kicsit furcsa lett ez a modern nyár éji buli. Ám furasága nem modernitásából fakad. Az új fordítás, illetve átdolgozás (Nádasdy Ádám - Závada Péter) többnyire pergő, humoros, időszerű, kifejezetten élvezetes, a darab azonban ennek ellenére szétesik. Míg a keresztbe-kasul szerelmesedő fiatalok, illetve az őket irányító, velük időnként csúf játékot űző isteni pár meséje halovány, mesterkélt és hiteltelen, addig a színház a színházban (a vándorszínészek: Hajduk Károly, Stohl András, Hegedüs D. Géza, Zoltán Áron, Varju Kálmán) egy valóságos kis remekmű. Érdekes módon itt a szövegek is ütősebbek, a karakterek életre kelnek, az üzenetek szinte kirobbannak a darab keretei közül. Sajnos a szerelmesek figurái papírmasé egyszerűségűek, csupán a helyzetkomikum mozgatja őket, bonyolult érzések megformálására, önreflexióra a rendező nem tartott igényt. Az volt az érzésem, mintha valóban Eszenyi Enikő sánta, rikácsoló, ripacs Puckjának (aki egészen közeli rokona lehet Eszenyi Sen-Te-jénak, a Jóembert keresünkből) lennének az áldozatai. Inkább nem ajánlom. De ha valaki mégis megnézi, figyelje Hajduk Károlyt.
Homok alatt (Under Sandet, 2015, filmdráma) - Dánia, 1945, a háborúnak vége. Német hadifoglyok szedik fel a a német hadsereg által lerakott több tízezer aknát a dán partokon. Bűn és bűnhődés. Sajnálat és gyűlölet. Emberség és embertelenség. Erőszak és költőiség. Vezeklés és bosszú. Fájdalom és szeretet. Árulás és hűség. Martin Zandvliet filmje nem véletlenül nyert számos díjat. Gyönyörű látványvilága, pátoszmentes érzékenysége, hiteles színészi alakításai, mélyen elgondolkodtató dilemmái úgy mesélnek a háború borzalmairól, az ember embertelenségéről, hogy közben rávilágít a motivációkra, a fejlődés lehetőségére, a múlt feltárásának, és a tanulságok levonásának fontosságára. Kicsit utánaolvastam Dánia háborús történelmének, és megdöbbentő adatokat találtam. 1945-ben Dániában több német menekült (többségében nők, öregek és gyerekek) halt éhen, vagy hunyt el dán táborokban orvosi kezelés híján, mint ahány dán áldozata volt a II. Világháborúnak. Valamint több tízezer német bombaszedő vesztette életét a nyugati partvonalon. Többségük felrobbant. Hol az igazság? Mit tettünk volna mi? Ki az áldozat? Ki a bűnös? A Homok alatt nem ad válaszokat, de megmutatja, hogyan kezdjünk el gondolkozni. Mindenképpen ajánlom, kihagyhatatlan.
Atypical (2017, amerikai tévésorozat) - vadonatúj sorozat egy átlagos amerikai családról. Apuka, anyuka, tizennyolc éves fiúgyerek, tizenhat éves lánygyerek. Apuka mentőápoló, kedves szeplős melák kis pocakkal, ferde szájjal, hétköznapi problémamegoldó készségekkel (pl. családi problémák elől: menekülés, lelépés). Anyuka HTB (más szóval kertvárosi feleség), hanyag öltözködéssel, elnyomott nőiséggel, időnkénti apró (?!) lázadással (úgyis mint alkalmi kaland egy csapossal), erős család motorja öntudattal. Lánygyerek menő futó a gimiben, kamaszodik, lázad, szerelmes lesz, csalódik (hol ebben, hol abban, apukában, anyukában, barátnőben, iskolában), birkózik a világ megismerésével. Fiúgyerek fő problémája a csajozás, a szex, illetve ezek hiánya, anyuka túlzott pátyolgatása, a női lélek megfejthetetlensége. Ja, és ezen kívül magasan funkcionáló autista. Más szóval a spektrumon van. Az első évad nyolc részét egy nap alatt néztük végig. Fantasztikusan eltalált, hiteles szereplők, vicces, humoros, de mindemellett fájón elgondolkodtató jelenetek sora. Minden egyes szereplő élete külön teljes egész, mindegyikük igazsága valós, konfliktusaik zavaróan ismerősek, ám a film minden didaktikusságot nélkülözve mutat megoldásokat. Mindenkinek ajánlom - egyelőre feliratosan elérhető. Alig várom a folytatást.
Hajmeresztő (2017, interaktív bűnügyi komédia, Centrál Színház) - Paul Portner rendhagyó vígjátékában a közönség (egyes tagjai) is főszereplővé válhatnak. A londoni fodrászszalon dolgozói és vendégei egyaránt gyanúsíthatóak az üzlet fölött lakó híres zongoraművésznő meggyilkolásával. A rend buzgó őre (Simon Kornél) egy ponton a nézőket is bevonja az ügy megoldásába - az ő kérdéseik alapján halad a nyomozás, és alakul ki a végkifejlet: ki is a gyilkos? Az eredeti darab óriási sikert aratott az egész világon, a magyar változat sajnos nem tudott sokat hozzátenni az alapgondolathoz, szerintem inkább kicsit elvett belőle. Mintha a rendező, Puskás Tamás nem tudta volna eldönteni, aktualizálja a darabot (bakelit lemez helyett CD-lejátszó, türkiz hajú lány), vagy hagyja régimódian angolosra (a régiségkereskedő mellényes öltönye, a díszlet). Ahogyan azt sem, paródia legyen belőle (a meleg fodrász túljátszatása), tradicionális színjátszás (Borbás Gabi remek múlt századi stílusa), vagy összekacsintós mai beszélgetés (Simon Kornél). Nekem mindegy, vehette volna Agatha Christie-s hagyományőrzőre, vagy teljesen mai minimálra, de el kellett volna dönteni. Így Simon Kornél is csak kereste a helyét (nincs gyakorlata a játékvezetésben és a színészkedésben egyszerre), neki leginkább a szünetben a közönséggel beszélgetés ment. Ettől függetlenül kellemes és friss élmény volt, vidám kikapcsolódásnak nyugodt szívvel ajánlom.
