körülöttemavilág

Újabb karácsonyi ajándék jegy, most a Katonába. Utána nézek, mi is ez. Nincs író. Csak rendező: Bodó Viktor. Elvileg ennyi is elég lenne, de azért hajt a kíváncsiság, mi ez? A mai magyar egészségügy kórtörténete, a nézők sztorijai, illetve az egészségügyben dolgozók történetei alapján. Olvasom, humoros, zenés - biztos, hogy a mai magyar egészségügyről szól a darab?!  Ja, hogy abszurd is..., akkor érthető.

Várakozás egyre nagyobb. Veszélyes, ilyenkor jön a csalódás. De bízom Bodó Viktorban, a Katonában és a Szputnyik Hajózási Társaságban. És a bizalom jogos, a darab remek, időnként sírok a röhögéstől (már bocsánat), - tuti, hogy az egyik szereplőt Herbert bácsiról mintázták a Family Guy-ból -, poéndömping szóban, látványban, zenében, miközben a téma, a helyzet valójában tragikus, de minimum elkeserítő.

Úgy hiszem, fontos, hogy egy húsba vágó témáról igenis tudjon valaki úgy gondolatokat közvetíteni, hogy azt a kíméletlen görbe tükröt mindenki elé egyformán odatartja - az egészségügyi dolgozó elé ugyanúgy, mint az (egészség)politikus, a színházcsináló s végül a beteg, mint átlagember elé. A hatást csak fokozzák a videobejátszások, ahol szakmabeliek (gyógyszerész, mentős, patológus, gyermekgyógyász, stb.) beszélnek valós helyzetekről. 

Mi tagadás, az a bizonyos tükör nagyon rendben volt, a poénok ültek, jó zenék szólaltak meg jókor, rendezés végig egyben tartva,  és a színészek kivétel nélkül remekeltek. Más nemigen kell egy sikeres darabhoz. Illetve még valami apróság - hogy húsba vágó legyen. Hogy a nézőtéren mindenkinek legyen személyes élménye ezekről a helyzetekről. Hogy hasson. És hat. Ha akarnánk sem tudnánk a témát kikerülni. 

Egy ismerős mellettünk nézte végig a darabot, s mint orvos, nem igazán lelkesedett. Amit végül is értek, de talán el kellene gondolkozni azon, vajon a kívülállók miért így látják? Komolyan érdekelne, mit gondolnának erről a darabról pont  az egészségügyi dolgozók....

Moziba vinném  20 éves "fogadott lánykámat". Elvárás a filmmel szemben: legyen szórakoztató, de szóljon is valamiről, érintsen meg egy hamvas lelkű fiatalt, de én se unjam magam halálra. Ne adj' Isten legyen humoros, de semmiképp se legyen vadul romantikus. És jó színészek játsszanak benne, feltétlenül!

Választék csak látszólag nagy, fenti feltételek figyelembe vételével különösen. 

A Napos oldal értékelései kecsegtetőek, port.hu-n 8,6 - és ami a fontosabb, az IMDb-n 8,2. Robert de Niro, Bradley Cooper, Jennifer Lawrence - érdekes társaság, jó is lehet. Történet talán rendben van, két,  kisebb-nagyobb mentális problémával küzdő fiatal ember útkeresése, családhoz, orvoshoz, barátokhoz, kollégákhoz fűződő viszonyuk, táncterápia (azért reméltem, nem egy Dirty Dancing remake-et fogunk látni...), gyógyulás és persze szerelem. 

Több, mint két óra játékidő után felállva kicsit izgatottan kérdezem a kislánytól: hogy tetszett? Boldog mosoly, ragyogó szemek - válaszolnia sem kellett.

A film nagyon rendben van. Remekek a színészek. Bradley Coopert eddig csak habkönnyű vígjátékokban, bicepszfitogtató akciófilmekben láttam - itt most végre komolyabb feladatot kapott a bipoláris, agresszív, de lassan feloldódó-gyógyuló történelemtanár szerepében.  Jennifer Lawrence nevét többnyire az Éhezők viadalából ismerik, de  igazán nagyot a Winter's Bone - A hallgatás törvénye című filmben alakított. Aki nem ijed meg a drámáktól, az feltétlenül nézze meg. Ebben a filmben is hozza a kemény, páncéllal védett lelkű, alig mosolygó karaktert (azért jó lenne majd másféle szerepben is látni...).  Robert de Niro természetesen (!) és szokás szerint hibátlan a mániás, kényszeres, erőskezű, de család-centrikus és nagyon emberi kényszer-bukméker apa szerepében. Akit viszont mindenkinél jobban szerettem, az Jackie Weaver, az anya. Az ANYA, csupa nagybetűvel. Aki minden helyzetben küzd élete három fő szereplőjének - férje és két fia - boldogságáért. Mosollyal, könnyekkel, megbocsájtással, simogatással, jó vacsorával, de legfőképp töretlen hittel és szeretettel. És közben egy pillanatra sem lesz habos-csipkés-romantikus. Jogos az Oscar-díj jelölés.

Amitől a film működik - a színészek alakításán túl - az a ritmus. Patikamérlegen egyensúlyozva sem lehetett volna jobban eltalálni, mikor, miből mennyit és milyen sorrendben adagoljon a rendező. Humor, dráma, önirónia, romantika, mondanivaló, látvány, zene (hangsúlyozom, nagyon jó zene!).... Mindenből egy csipetnyi, váltakozva, hogy ne andalodjunk bele, de vegyük észre a poénok között a súlyosabb kérdések felvetését.

Nem csak "csajos" film. Persze azon férfiaknak nem ajánlanám, akik csak a lövöldözős-üldözős akciófilmekre adnak ki pénzt. De a kicsit is érzékenyebb pasikat nyugodtan elcipelhetik a nőtársak.

És ráadásnak még azt is megtudhatjuk, honnan ered az OK rövidítés jelentése :)

Már tavaly nyáron szerettem volna megnézni. De nem egyszerű, 4 napos blokkokban játssza a Trafó, illetve vándorol vele a társulat. Sosem lehet előre tudni, mikor megy legközelebb. Hála a sokak által sokszor leszólt FB-nak sikerült elkapni az alkalmas pillanatot, és időben jegyet szerezni.

Alaphelyzet: egyetemi tanár tanítványával folytatott bűnös viszonya miatt vidéken élő lányához költözik. Támadás, lány megerőszakolása, helyi sintértelep vezetőnőjének kapcsolata az apával. Társadalom átrendeződése, helyi viszonyok átértékelődése, hatalmi harc, emberek és kutyák közti párhuzam... Szigorúan 16 fölött, bár szerintem inkább 18 az a 16.

Tudtam mi vár ránk (óvatosan a fiamat vittem magammal), fel voltam készülve a kezdő jelenet sokkhatására. Egy megerőszakolási jelenet átélése a színésznek és a nézőnek egyformán embert próbáló. Talán túlzottan is rákészültem, talán éppen ebben a jelenetben hibádzott a kivételes színészi alakítás, talán rendezői koncepció volt a túlzott meztelenség és látványos fizikai erőszak ellenére távolságtartó megfogalmazás, nem tudom - de nem hatott úgy, mint vártam.

Az biztos, Láng Annamária alakítása az első harmadban nem nyűgözött le. Aki látta Soltész Bözsét a Hullámtörésben a Magyar Színházban, az jobban értheti a hiányérzetemet. Ő ugyan nem volt fizikailag teljesen meztelen, de emberi mivoltában annál pőrébb nem is lehetett volna. LA ruhátlanul is csak eljátszotta a szenvedést, mint ahogy az erőszakolók is csak játszották a rombolást, a megalázást, a gyűlöletet. Zsótér pedig eljátszotta az apát - szintén inkább szerepfelmondás jelleggel.

Ezen a ponton történt a váltás, nekem itt kezdett el működni a darab. Visszatértünk időben az előzményekhez, ahol az apa kálváriája egy rossz döntéssel elkezdődik - viszonyt kezd egyetemi tanárként egy tanítványával.

Innentől érzékeljük a valódi erőszakot, megalázást, embertelenséget - aminek a fizikai bántalmazás szinte csak jelentéktelen velejárója. Az emberi világ és az elhagyott kutyák világa, ennek párhuzama vagy éppen különbözősége, a hatalom működési mechanizmusa, a kiszolgáltatottság fokozatai - hatásában mind-mind felülmúlja az egyszerű fizikai erőszakot.

Lehet, hogy Mundruczó Kornél éppen ezért rendezte meg így a Nobel-díjas J.M. Coetzee darabját? Hogy magunk fejtsük meg a dolgok valódi súlyát? Lehet, hogy a visszafogott színészi megközelítés az elején éppen ezt a célt szolgálja?

Nem tudom, de az biztos, hogy érdemes megnézni. Nem szórakoztat, nem szép, nem kellemes, de mond valami fontosat, viszont nem felejthető. 

(Megjegyzés: nem értem, miért nincs a Trafóban helyre szóló jegy, ezzel talán megelőzhető lenne az őrületes tumultus a kezdés előtt. Valaki tudja, miért nincs???)

Egyszer volt, hol nem volt.... illetve nem, egyszer rég, úgy 15 éves korom táján alig több mint egy hét alatt kiolvastam a Gyűrűk urát. Három kötetben. Imádtam. Mintegy  20-25 év múlva megcsinálták a filmeket. Ellenálltam. Nem akartam megnézni, nem is tudom, talán nem akartam csalódni.

Aztán jött A hobbit. A "gyerek" már látta, és hajlandó volt velem újra megnézni. A babót nem olvastam amúgy sem, és gondoltam magamban, ebből már túl sok nem készül, vagy ezt nézem meg (ugye a folytatásokat nem érdemes az előzmény nélkül!), vagy végképp lemaradok Tolkien képi feldolgozásáról.

Egy szürke, letargikus, januári csütörtök estén, amikor az idegeim amúgy is vitustáncot jártak, fogtam a gyereket és egy nagy adag popcornt, és beültem a 3D-s szemüvegemmel egy plázába A hobbitra.

Nem vártam túl sokat - ahogy a Skyfall-nál sem.  007-es filmet sem láttam mostanáig egyet sem, ehhez képest a Skyfall lenyűgözött. Lényeg, ami lényeg, az első 20-25 percben még fészkelődtem, zavart, hogy mögöttem folyamatosan, hangosan kommentálják az eseményeket, keresgéltem a lehullott kukoricaszemeket, a vizemet, a telefonomat.... 

És aztán elkezdett hatni a mese. Magával ragadott, repített abba a világba, ahol a jók szépek, a gonoszok rútak, ahol biztosan tudjuk, kinek szorítsunk, ahol csak a rosszak halnak meg, a hősök mind túlélnek, ahol érdekes módon nincs szerelem, gyakorlatilag még egy árva női szereplő sincs, semmi 'cherchez la femme'-feeling :)

Két és fél órán át felhőtlenül szórakoztam, feloldódtam, az idegeim kisimultak, és a film után boldog voltam. Nem elmélkedtem azon, melyik színész hogy játszott - bár azt el kell ismernem, a hobbitot és Gandalfot alakító két főszereplő oroszlánrészt vállalt a varázslásban. Sem azon, milyen volt a rendezés, hozott-e valami újat a Gyűrűk urához képest - hát nekem biztos!

Gyerek voltam újra, gondok, problémák, stressz nélkül.

Ajánlom mindazoknak a felnőtteknek, akik tudnak újra gyerekké lenni, és mindazoknak a nagyobb gyermekeknek, akik végig tudnak ülni 3 órát figyelemmel.

Karácsonyra kaptuk a jegyeket. Azt sem tudtam, mit fogunk megnézni, csak azt, két jó színész játssza, Vári Éva és Nagy Ervin. És vígjáték, bár nem feltétlenül víg játék. 

Egy Brooklyn-i zsidó mama (jiddise máme?) és kicsi fia (32) levelezése a darab, ötletesen egy térben, mégis elválasztva, egymástól függetlenül, nagy ritkán találkozva élik meg a szereplők a történetet.

Ahonnan a szerzők (Sam Bobrick, Julie Stein) indítanak, az bárkinek, mindenkinek ismerős helyzet. Se veled, se nélküled; hallani sem akarok rólad, de miért nem jelentkezel?!; miért nem lett belőled sikeres,érett felnőtt, pedig sosem engedtem el a kezed...; mama miért szólsz bele mindenbe? - de most miért nem adsz tanácsot?!

Mindez viccesen, sőt kacagtatóan, nem nagyon lehet senki a nézőtéren, aki ne ismerné fel saját édesanyja (anyósa?!) legidegesítőbb mondatainak valamelyikét. Annyira találóak a poénok, és olyan gyors egymásutánban, pörögve zúdulnak ránk, hogy volt egy pillanat, amikor elgondolkoztam, hova lehet ezt még  fokozni, vajon mi viszi el a hátralévő időt?

És fokozódott, görbe tükröt mutatva immár nem csak anya-fia kapcsolatnak, de szerelemnek, házasságnak, vágyaknak, spirituális útkeresésnek, médiának és nosztalgiának, az egész mai modern vagy éppenséggel régimódi, kinevethető világunknak. Volt befejezés, pont olyan, ami nem akart túl nagyot csattani és mégis hatott.

Két fantasztikus színész lubickolt a szerepekben, néha kicsit botladozva még a szövegben. Mentségükre legyen mondva, majd' egy éve nem játszották már a darabot, és ennél nehezebb műfaj kevés van. Mert bár ketten voltak a színpadon, valójában két monodráma zajlott előttünk, ahol nincs partner, nincs kire támaszkodni, de mégis fontos az egymásra rímelés.

Külön ajándék volt, hogy utána beszélgethettünk is a két művésszel, beleshettünk a kulisszák mögé. Felhőtlen szórakozás, remek rendezés, komoly színészi kvalitás - egy új, nosztalgikus (ki ne járt volna a 30 fölötti korosztályból a Május 1. moziban?), mégis kortárs, kellemes, szerethető helyen, az Átrium Film-Színházban.

Sosem írtam még blogot, utoljára talán 16 évesen naplót. 

Aztán megkértek, hogy írjak kis rövid színeseket egy nemzetközi eseményről - ha már éppen ott vagyok. Nagyon élveztem és rájöttem, szeretem leírni a véleményemet arról ami körülöttem történik. Olyan sok minden érdekel, annyi az izgalmasság körülöttünk, és amúgy is folyton fárasztom a  környezetemet  megállíthatatlan kommunikációs kényszeremmel - jusson másnak is belőle... :)