Egyszer volt, hol nem volt.... illetve nem, egyszer rég, úgy 15 éves korom táján alig több mint egy hét alatt kiolvastam a Gyűrűk urát. Három kötetben. Imádtam. Mintegy 20-25 év múlva megcsinálták a filmeket. Ellenálltam. Nem akartam megnézni, nem is tudom, talán nem akartam csalódni.
Aztán jött A hobbit. A "gyerek" már látta, és hajlandó volt velem újra megnézni. A babót nem olvastam amúgy sem, és gondoltam magamban, ebből már túl sok nem készül, vagy ezt nézem meg (ugye a folytatásokat nem érdemes az előzmény nélkül!), vagy végképp lemaradok Tolkien képi feldolgozásáról.
Egy szürke, letargikus, januári csütörtök estén, amikor az idegeim amúgy is vitustáncot jártak, fogtam a gyereket és egy nagy adag popcornt, és beültem a 3D-s szemüvegemmel egy plázába A hobbitra.
Nem vártam túl sokat - ahogy a Skyfall-nál sem. 007-es filmet sem láttam mostanáig egyet sem, ehhez képest a Skyfall lenyűgözött. Lényeg, ami lényeg, az első 20-25 percben még fészkelődtem, zavart, hogy mögöttem folyamatosan, hangosan kommentálják az eseményeket, keresgéltem a lehullott kukoricaszemeket, a vizemet, a telefonomat....
És aztán elkezdett hatni a mese. Magával ragadott, repített abba a világba, ahol a jók szépek, a gonoszok rútak, ahol biztosan tudjuk, kinek szorítsunk, ahol csak a rosszak halnak meg, a hősök mind túlélnek, ahol érdekes módon nincs szerelem, gyakorlatilag még egy árva női szereplő sincs, semmi 'cherchez la femme'-feeling :)
Két és fél órán át felhőtlenül szórakoztam, feloldódtam, az idegeim kisimultak, és a film után boldog voltam. Nem elmélkedtem azon, melyik színész hogy játszott - bár azt el kell ismernem, a hobbitot és Gandalfot alakító két főszereplő oroszlánrészt vállalt a varázslásban. Sem azon, milyen volt a rendezés, hozott-e valami újat a Gyűrűk urához képest - hát nekem biztos!
Gyerek voltam újra, gondok, problémák, stressz nélkül.
Ajánlom mindazoknak a felnőtteknek, akik tudnak újra gyerekké lenni, és mindazoknak a nagyobb gyermekeknek, akik végig tudnak ülni 3 órát figyelemmel.
