Sosem írtam még blogot, utoljára talán 16 évesen naplót.
Aztán megkértek, hogy írjak kis rövid színeseket egy nemzetközi eseményről - ha már éppen ott vagyok. Nagyon élveztem és rájöttem, szeretem leírni a véleményemet arról ami körülöttem történik. Olyan sok minden érdekel, annyi az izgalmasság körülöttünk, és amúgy is folyton fárasztom a környezetemet megállíthatatlan kommunikációs kényszeremmel - jusson másnak is belőle... :)
Ma reggel például arra keltem, hogy kedvencem Feliciano Lopez sajnos három tiebreak-ből hármat elveszítve kikapott Murrey-től. Lassan alig marad valaki a US Openen, akinek drukkolhatnék, mint elkötelezett Nadal-fan. Szerencse, hogy a nőknél még ott van a királynő, Sharapova, és egy kis új csillagocska,a 18 éves Laura Robson.
Jobb ha az ember a teniszt nézi, megnyugtatóbb legalábbis, mert ha hírekre akadok, az újra csak a rémségek kicsiny boltja... Ez az örmény-azeri ügy, megspékelve az oktatásügy körüli botrányokkal (holnaptól ugye megkezdődik a puding próbája..), kiborító.
Tegnap reggel a fiam egyik volt gimnáziumi tanára (akivel jó ha öt mondatot beszéltem a négy év alatt mindösszesen) írt rám a FB-on, hogy ugyan mondanék már valami biztatót, mert ennyire elkeserítőnek még nem látta az ország és az oktatás helyzetét, mint most. S attól fél, hogy 30 év után először nem fogja tudni őszinte mosollyal köszönteni a diákjait. Közhelyeken kívül nem nagyon tudtam mit mondani neki. Egy olyan gimnáziumban fogja kezdeni az évet, ahol a sok éve sikeresen működő igazgatót egy tollvonással váltották le egy eleddig általános iskolában tanító, vezetői tapasztalatokkal nem rendelkező, pályázata alapján a feladatot nem is ismerő pályázóra. Mit mondtam volna neki?! Hogy hálát adok az égnek, hogy a gyerekem már tavaly elballagott?
