2012. december 16-án este Dél-Delhi szomszédságában, Munirkában két mezítelen, vérző áldozatot találnak az út melletti árokban. Egy fiatal párt. Hazafelé tartottak, amikor a buszon lévő hat férfi - köztük a sofőr és a kalauz - megtámadta őket. A férfit megverték, a nőt a súlyos bántalmazáson kívül mind a hatan megerőszakolták. Elvették az értékeiket, majd meztelenre vetkőztették, és kidobták őket az úttestre.
2012-ben Delhi egy nőnek még indiai mércével mérve is különösen veszélyes helynek számított - pedig a statisztikák szerint akkoriban országszerte három percenként követtek el erőszakos bűncselekményt nők ellen -, ám ez az eset bestialitásával, embertelenségével átütötte a hallgatás falát, és elindított Indiában egy régen várt harcot: kiállást a nőket érő erőszak ellen. A 23 éves áldozat a támadás után nem sokkal belehalt sérüléseibe. Nevét az indiai sajtó - a törvények értelmében - nem hozhatta nyilvánosságra, ezért a nők elleni erőszakkal szembeni kiállás során az áldozat a szimbolikus Nirbhaya (Félelem nélkül) nevet kapta.
Richie Mehta rendező hétrészes sorozatban dolgozta fel a megrázó, ám tragikus módon Indiában szinte mindennapos bűntettet. Filmje méltó tisztelgés nem csak Nirbhaya, de minden bántalmazott, megerőszakolt, megölt nő (és férfi) előtt, akik a szegénység, tudatlanság, kilátástalanság, a munkanélküliség és nem utolsósorban a mérgező hagyományok borzalmas elegyének estek áldozatul.
Mehta filmje szinte percre pontosan idézi fel a nyomozás öt napját, igyekezve megtartani minden, a dokumentumokból ismert részletet, kiegészítve azokat fiktív, de a teljes képbe hitelesen illeszkedő darabkákkal. Innen Európából nézve a delhi hétköznapok: a nyomozás körülményei, az infrastruktúra állapota, a hihetetlen zsúfoltság, a nyomor, a tapintható kiszolgáltatottság - önmagukban is sokkolóak lennének, de talán sosem éreztem magam ennyire rosszul, konkrétan zsigerileg, egy filmet nézve. Pedig Mehta alig mutatja az áldozatot, nincsenek sokkoló képek. Ennél rosszabb: halljuk az áldozat tőmondatokban tett vallomását, a szikár nyomozati tényeket, látjuk a nyomozók, a bírónő, a család, az ápolók szemében a borzalmat.
Lépésről lépésre, a szemünk láttára bontakozik ki a feladat nagysága és reménytelensége. A városi rendőrség "másodrangú állampolgár" az indiai rendvédelmi hierarchiában - nekik a képzetlen munkaerő és az állandó pénzhiány jut, míg a főiskolát, egyetemet végzett munkatársak és a megfelelő munkakörülmények az állami - korábban angol - rendőrségnek privilégiuma. Nincs helyszínelés, nincsenek nyombiztosítók, a bűnjelek megfelelő kezelése is esetleges. Minden, ami máshol alapvetés egy nyomozás folyamán, itt a szívességek, tartozások, nyomásgyakorlás hálójában vergődik. Vartikának nincs más esélye, csapatát vasmarokkal kézben tartva űzi-hajtja előre, amíg eredményt nem produkálnak. Nőként, egy kamaszlány édesanyjaként rögtön tudja, az áldozatnak és családjának speciális segítségre van szüksége, ezért a különleges, támogatói-testőri munkára a fiatal rendőr-gyakornoknőt, Neeti-t (Rasika Dugal) rendeli ki a kórházba. Neeti rendkívül érzékeny, óvó odafordulása szépen mutatja, mire van szüksége egy ilyen helyzetben az áldozatoknak és családjuknak.
A nagypolitika természetesen Indiában is kihasználja a helyzetet, fájón ismerős lehet a hazai nézők számára például a tényekre fittyet hányó irányított sajtóreakció, az ügyet ellenfeleinek zsarolására használó miniszter, vagy rendőrfőnök. A csapat ennek ellenére erőn felül teljesítve elfogja mind a hat elkövetőt. Jai ugyan gyanús körülmények között öngyilkos lesz a cellában, de a további öt elkövetőt sikerül bíróság elé állítani.
India nagyon más, nagyon furcsa, nagyon ellentmondásos, talán félelmetes is, de ha valakit nem tántorít el a téma, érdemes megismerkedni azzal a kis szeletével, amit a film megmutat. Soha nem hittem volna, hogy létezik rendőrség bilincs nélkül, és a rendőrök kénytelenek erősen kézenfogva vezetni a letartóztatottakat. Elképesztó, hogy az áldozat arcán lévő harapásnyomok azonosításának ötletét a felügyelő egy amerikai helyszínelős filmélményének köszönheti. Azt hittem, elrontottam a nyelvválasztást, mivel a filmben felváltva hol angolul, hol hindiül beszélnek - ám kiderült, ez a szokás, szemmel láthatóan egyfajta osztálykülönbség által determináltan. És a bírónőt Mylordnak szólítják... Találkozunk a lázadó tartományok helyi kiskirályaival, a duplán kiszolgáltatott mélyszegényekkel, és a legkiszolgáltatottabbakkal, akik ellen a legtöbb erőszakot követik el: a falusi nőkkel - miközben a városi rendőrséget egy nő vezeti, a törvényt bírónők képviselik, a kórházban szinte csak orvosnőket látunk. Akik érezhetően nem küzdenek megkülönböztető tiszteletlenséggel a férfi beosztottak részéről. Miközben a felvilágosult nyomozók életét még mindig az elrendezett házasságok és az illegális, de elvárt hozományok keseerítik meg.
