Nem tudom megszámolni, hányszor, hány féle rendezésben láttam már Bizet Carmenjét. Állítólag a világon a leggyakrabban játszott opera - nem véletlenül. Népszerűségét fülbemászó dallamai mellett a Prosper Mérimée regénye alapján készült rendkívül feszes, szenvedélyes, időtlen librettójának is köszönheti. Az elmúlt évtizedekben rengeteg kortárs, napjaink problémáit - vagy csak külsőségeit - felmutató Carmen-rendezéssel találkozhattunk a folyamatosan játszott, hagyományos Carmen-előadások mellett, éppen ezért kíváncsian, ám fenntartásokkal vártam az operarendezés Tarantinojaként is emlegetett katalán származású Calixto Bieito provokatívnak és őrült indulatokat ébresztőnek beharangozott előadását.
Bár próbáltam ellenállni, Bieito Carmenje engem gyakorlatilag az első tíz perc után "megvett". Nem egy operát néztem, ahol szerelmet, szenvedélyt, erőszakot játszanak el fantasztikus dallamokkal körítve, hanem az esti híradó egy valóságos, tragikus, erőszaktól és olcsó testiségtől bűzlő beszámolóját egy "szerelmi gyilkosságról" és annak előzményeiről. Gyakorlatilag végig izgultam a felvonásokat, sosem tudtam, az eddig oly jól ismert jelenetek milyen újabb meglepetéseket tartogatnak.
A rendezőt saját bevallása szerint a spanyol-marokkói határon látott jelenetek ihlették meg - a helyzet arrafelé évtizedek óta európai mércével mérve szinte vállalhatatlan. A bevándorolni akarók tömegei vetekszenek a csempészetből élő marokkói - főként női - ingázók áradatával. Terhes, kisgyerekes és idős nők viszik a hátukon a csempészárut, mint a málhás szamarak. A környék munkanélküli rátája a határ mindkét oldalán 60% körüli, a hatóságok vízum nélkül, gyakorlatilag illegálisan engedik át a határon a nem ritkán 70 kilós csomagok alatt görnyedő nőket. Ahogyan azzal sem törődnek, hogy a spanyol oldalon virágzik a prostitúció, a napi két turnusban váltakozva érkező, más megélhetés híján testüket áruló marokkói nők száma napi eléri az ezret.
A színpadon nem cigánylányokat látunk, és nyoma sincs semmiféle romantikának. Nem vágyakozó férfitekintetek pásztázzák a téren megjelenő nők testét, obszcén mozdulataik, durván matató kezük, erőszakos fellépésük valódi félelmet kelt. Don José (Brickner Szabolcs) és Micaela (Sáfár Orsolya) első találkozása pedig előrevetíti: itt nem egy szenvedélytől mámoros, a szívének parancsolni nem tudó szerelmes férfi tragédiáját fogjuk látni. Don José nem szerelmes a Micaelába, de ha már az annyira odavan érte, két érzelmes, nosztalgiázó mondat között magéává teszi egy telefonfülkének lökve - hogy aztán rohanjon tovább "szerelméhez", Carmenhez.
Kettejük híres szerelmi jelenete - a II. felvonásban - szintén nélkülöz minden romantikát. Carmen (Szántó Andrea) egy ütött-kopott Mercedes karosszériáján táncolva csábítja Don Josét - nem tudtam nem felidézni Cameron Diaz híres jelenetét A jogász című filmben -, akinek persze esze ágában sincs a csábításnak ellenálni. Egészen addig, amíg rá nem jön, vissza kellene térnie a laktanyába. A nő esdekléssel, fenyegetőzéssel, ígéretekkel próbálja tartóztatni a férfit, ám ezzel csak egyre jobban felidegesíti, míg végül ki is húzza a gyufát. José hevesen bizonygatja szerelmét, ám közben egyre jobban kicsavarja Carmen karját, míg végül a földre taszítja. Szerelmes békülés helyett végül tétova bocsánatkérésre futja csak. Ám amit Carmen nem tudott elérni, azt azonnal megteszi a vetélytárs érkezése. Megjelenik egy nálánál erősebb hatalom: a féltékenység és a birtoklási vágy.
A Carment általában a címszereplő tükrében értelmezik a rendezők, de van egy olyan érzésem, Bieitonak nem Carmen volt az igazán fontos. Carmen nála sokkal kevésbé szabad és öntörvényű, lehetőségei a jobb életre, a megalázásoktól mentes boldogulásra rendkívül behatároltak, a látszólag szabadságvágyó, frivol életművésznő álarca mögött komoly stratégia, kemény munka, fájdalmas önfeladás húzódik. Nem sok időnek kell eltelnie, hogy rájöjjön, José meglehetősen hasznavehetetlen, és sok szempontból veszélyes. Talán valahol már azt is érzi, ha egy férfi azt énekli, nem tudlak elveszíteni, inkább meghalok a szerelmedért - az sokkal inkább azt jelenti: ha kell, megöllek, de másé nem leszel.
Az opera tulajdonképpen Don José karakterfejlődését, egy párkapcsolati erőszak stációit, a környezet hatását és reakcióit járja körül, Carmen valójában végig áldozat. A tragikus vég gyakorlatilag borítékolható, hiába a szép szavak, a romantikus ragaszkodás, a férfi továbbra sem képes saját döntéseiért felelősséget vállalni, gyengeségeivel szembenézni, a másik szabadság iránti igényét tiszteletben tartani.
Bieito rendezése folyamatosan ráerősít az alapüzenetre: túl sok a világban az erőszak, és abból túl sok jut a nőknek. Az első felvonásban a zászlórúdra győzelmi trófeaként fellógatott fiatal nő teste; a Carmen barátnőit bántalmazó, majd Zunigát (Cser Krisztián) agyonverő csempészek; a IV. felvonás elején napozó fiatal lány, akit szép lassan egy, a lelkes tömeg közé bújt predátor cserkész be. Eközben éppen ott bukkan fel a líraiság, ahol a legkevésbé számítunk rá: Escamillo (Bretz Gábor) személyisége távol áll az operaszínpadokon megszokott ünnepelt sztárétól, sokkal inkább tépelődő, esendő, szerethető alkat. És ezt remekül mutatja meg a IV felvonás nyitánya közben minden ruhájától megszabaduló, a torreádor mozdulatait szinte távolkeleti mozgásművészettel idéző táncos. 
Értékelés: megrázó és gyönyörűséges. Izgalmas és fájdalmas. Szívesen megnézném újra, hogy minden kis részletet felfedezzek. Az énekesek és a kórus kivétel nélkül kellő alázattal és technikai felkészültséggel járultak hozzá az est sikeréhez, csakúgy, mint a zenekar.
Hazafelé sétálva meghallottam pár véleményfoszlányt. "Nekem ez túl modern volt, de ilyen is kell biztos" - mondta egy hölgy. Talán egyszer éppen a Carmen hatására majd ő is felkapja a fejét egy hír hallatán: Nem, nem "szerelemféltésből ölt". Aki öl, nem szeret.
Középen a rendező - saját fotó az előadás végén. A többi kép válogatás a különböző operaházak Bieito-féle Carmen előadásairól, illetve egy sajtófotó a spanyol-marokkói határról.
