"Tudod, hogy mit reméltem tőled? Azt hittem te mentesz meg. Azt hittem szeretni fogsz. És akkor anyám is szeretni fog."
Gilliann Flynn 2006-ban megjelent regénye hosszú hányattatás után találta meg a megfelelő formát és alkotógárdát a méltó feldolgozáshoz. Flynn két későbbi könyvének filmadaptációja már világsikert aratott, mire az Éles tárgyak megvalósulhatott. A 2012-ben befejezett Holtodiglan (Gone Girl) 2014-ben söpört be számos díjat az óriási közönségsiker mellett Ben Affleck és Rosamund Pike főszereplésével, 2015-ben pedig a 2009-es Sötét helyek (Dark Places) filmfeldolgozásában Charlize Theront csodálhattuk Libby Day szerepében.
Először az Éles tárgyakat is mozifilmként képzelték el, ám többszöri nekifutás után végül az eseményeket és a szereplők személyiségét finomabb eszközökkel követő, lassabban és mélyebben építkező minisorozat formátum mellett döntöttek - szerencsére.
Jean-Marc Valley rendezői kvalitásai megkérdőjelezhetetlenek (Az ifjú Viktória királynő, Mielőtt meghaltam, Hatalmas kis hazugságok hét epizódja), és ez a miliő kifejezetten jól áll neki. Sikerült mellé olyan neveket leszerződtetni, mint Amy Adams, Patricia Clarkson, vagy Eliza Scanlen - a siker szinte borítékolható volt.
Camille Preaker (Amy Adams) egy nem túl boldog és nem túl sikeres újságíró Chicago-ban. Főnöke megbízza egy ügy hátterének felderítésével, ám a súlyos bűncselekmény - egy kislány meghalt, egy pedig eltűnt - a lány szülővárosában történt. Camille évek ót nem járt otthon, s bár nem akarja vállalni a munkát, valami ellenállhatatlanul visszahúzza. Repülőre ül, a cél Wind Gap, Missouri.
Wind Gap nem csak egyszerűen egy (egyébként Missouriban nem létező) konföderalista déli kisváros a maga titkaival és íratlan szabályaival, de a kitéphetetlen gyökerek és a feldolgozatlan múlt mérgező elegyének szimbóluma - úgy Camille, mint az ország szempontjából is.
"Úgy tűnik, (Wind Gap) olyan kisváros, amit a Jóisten azért teremtett a Földre, hogy embereket gyilkoljanak meg benne; a levegő fullasztóan párás, gyanúval és pletykával teli." (NYT) Valley hosszasan kereste ennek a Wind Gap-miliőnek megfelelő helyszínt, míg rátaláltak Georgia-ban Barnesville-re, ahol a városi jeleneteket forgatták, illetve a Crellin-rezidencia épületére Kaliforniában. Mivel a gyönyörű kastélyba - amit a film kedvéért festettek át a viktoriánus kornak megfelelő világos türkiz színre - nem kaptak belépési engedélyt, a beltéri jeleneteket Los Angelesben forgatták.
Wind Gap olyan - tipikusan déli - városka, ahol megállt az idő. Camille talpig feketében, farmerben, hosszú ujjú pulóverben, kócosan, nyíltan felvállalt alkohol-szeretetével és otrombán őszinte szavaival maga az élő lázadás a városka cukormázzal bevont, toxikus illedelmessége ellen. Nem is fogadják kitörő lelkesedéssel. Gyorsan sikerül ellenséges hangulatot keltenie maga ellen a helyi rendőrfőnöktől (Bill Vickery: Matt Craven) kezdve a városi detektívig (Richard Willis: Chris Messina), az áldozatok rokonaitól a saját családjáig. Az egyetlen, akit talán feldob az érkezése, az a húga, Amma Crellin (Eliza Scanlen).
A városka rémülten, dermedt mozdulatlansággal figyeli az eseményeket. Az utcák kihaltak, csak Amma görkorcsolyás csapata száguld át időnként a városon. Polgárai szótlanságba burkolóznak, a jólnevelt felszínen csak időnként tör át a rémület, a fájdalom, vagy a vádaskodások hangja.
Adora (Patricia Clarkson) úgy tündököl kis birodalma fénylő egén, mint egy ötvenes évek beli Scarlett O'Hara egy Disney-hercegnővel keverve. Kifogástalan smink és frizura, decens ruhaköltemények, választékos modor, tökéletes háziasszonyi attitűd - Adora Crellin a közösség gazdasági és társasági motorja, mintaképe. És mártírja. Ő is elvesztett egy kislányt, Camille idősebbik húgát, Marian Crellint, ezért érthető módon majomszeretettel csügg legkisebb lányán, Amma-n. Legidősebb lányával kapcsolata rideg és távolságtartó, Camille semmilyen szempontból nem felel meg az elvárásainak. Nem elég vékony, nem elég választékos, a munkája közönséges, az alkohol-függősége szégyenletes.
Az Éles tárgyak egy pszicho-thriller, az átlagnál sokkal erősebb és átfogóbb pszicho-vonallal. Ahogy lassan kibontakoznak az események, ahogy halad előre a nyomozás a maga időnként meddő és látszólag elvarratlan szálaival; a rendőri hierarchia USA-ban szokásos konfliktusaival (helyi vs. állami); a furcsa szerelmi szálakkal - úgy tárulnak fel a városka, a Crellin-család, de legfőképp Camille Preaker titkai.
Krimiről lévén szó, a történet szempontjából kulcsfontosságú fordulópontokat nem elemezhetem anélkül, hogy ne árulnék el túl sokat egy leendő nézőnek. Ezért inkább Camille viselkedésének, kapcsolatainak, érzéseinek, reakcióinak rendkívül koherens ábrázolására hívnám fel a figyelmet. A gyermekként bármilyen elnyomásnak, erőszaknak kitett, érzelmileg elhanyagolt gyerekek szinte minden felnőttkori tünetét láthatjuk megjelenni anélkül, hogy tankönyvi felsorolássá válna a karakter bemutatása. Amire érdemes tehát odafigyelni: csökkent önértékelés, saját maga vagdosása, emlékbetörések (régi emlékképek hirtelen felvillanása), függőségek (drog vagy alkohol), kötődési/szexuális zavarok, megfelelési kényszer, határszabási problémák.
Camille nem azért megy vissza szülővárosába, mert ne tudna nemet mondani a főnökének, vagy mert a gyilkossági-eltűnési ügyek annyira fontosak lennének újságírói karrierje szempontjából. Érzésem szerint Camille azért megy vissza, hogy végre szembenézzen a démonaival, leszámoljon a félelmeivel, felfedje az igazságot - nem elsősorban a jelenlegi bűncselekményekről, hanem saját családjáról, kitaszítottságáról, anyjával való kapcsolatáról, és nem utolsó sorban húga haláláról.
Már a felvezetésben jeleztem, ez egy velejéig, többszörösen is anya-lánya film. A legmegrázóbb jelenetek ennek megfelelően Camille és anyja, Aldora között játszódnak le, és a két színésznő tényleg a legjobb formáját hozza. Patricia Clarcson gyönyörű, ápolt, elegáns, választékos - miközben hideg, modoros, élettelen és mérgező. Akkor bánt a leginkább, amikor a leglágyabb. Amy Adams rendkívül hitelesen próbál egyszerre szembenézni, tényeket megtudni, hiedelmekkel leszámolni, határt szabni - és közel kerülni, kapcsolódni, szeretni és szeretve lenni. Ambivalens érzésekkel figyeljük furcsa, kiszámíthatatlan, vagy éppen taszító viselkedését, amíg rá nem jövünk, ilyen egy felnőtt áldozat megoldási stratégiája, amíg az elfojtástól eljut a szembenézésig.
ÉRTÉKELÉS: Nagyon jó. Mint krimi talán időnként túl lassú, ám ha nem csak a megoldásra, de a mélyebb rétegekre is kíváncsi valaki, akkor Jean-Marc Valley hangulatteremtő képessége be fogja szippantani. És persze az utolsó részben szinte mindenre fény derül, hogy aztán jöjjön még egy csavar... S bár a befejezés talán értelmezhető homályos ígéretként egy újabb évadra, a készítők fogadkozása szerint nem számíthatunk rá. Legalábbis egyelőre.
