Az Operaház. Budapest büszkesége, Európa egyik legszebb operaszentélye. Hosszú négy és fél évet vártunk, hogy újra láthassuk. Ezért vigyázat, az írás is hosszú lesz.
A csalódottság nem igazán jó szó arra, amit tegnap este éreztem - hiszen pompás, elegáns, csillog-villog, valódi ékszerdoboz, gyakorlatilag pont olyan, mint volt, csak egy kicsit megplasztikázták. És azt is tudom, hogy komoly technikai újításokat végeztek a felszín alatt és mögött. Például az akusztika javítása érdekében megváltoztatták a nézőtér struktúráját, amitől a lábunknak is több hely jut; a páholyokat nem fa, hanem nádfal választja el; a frissítő légfürdővel együtt színpadi hangok áramlanak a lábunk alól. Ám nem lett több mellékhelyiség, az első emeleti büfébe a szünetben beférni sem lehetett, nemhogy inni valamit - a földszinten talán elfért volna még egy drinkbár -, a székek elrendezése miatt az első (legdrágább) sorokból rendkívül rosszul lehet látni a színpadot. A második-harmadik sorban két néző vitatkozott a szünetben azon, hogy ki merre mozogjon vagy se, mert az előttük ülő folyamatosan kitakarta az események valamelyik fontos mozzanatát.
De nem csak a felújított, megszépített Operaház debütált március idusán. "Első nagyszabású rendezésemhez Lisztopád Krisztinát választottam egyetlen alkotótársul, aki számos jelmezt tervezett már nekünk, díszletet még sosem." - nyilatkozta a főigazgató, Ókovács Szilveszter. A látványtervező meghálálta a bizalmat: "Az volt talán a legnagyobb feladatom, hogy az újranyitó Operaház nyitóelőadásának díszletén keresztül bemutassam az új, modern színpadgépészetet." És tényleg bemutatta. Mozgott a színpad vertikálisan, horizontálisan, emelkedett, süllyedt, forgott, kibővült, bezárult, ráadásul mindezt alig hallhatóan.
A főigazgató neve nem csak a rendezést, de a szövegváltozatot is fémjelzi. Rendkívül tevékeny ember, saját bevallása szerint lételeme a kreativitás. "Nemcsak évadokat tervezek, de darabötleteket, librettót, témát is jegyzek, könyveket írok és íratok a napi munka mellett."
És rendez. Most először. A Hunyadi Lászlót, meglátása szerint különleges kihívással felérő korhű stílban, amellyel a nagyközönség tetszése bizonyosabban elnyerhető... Mitől is korhű ez a Hunyadi László? Egyrészt a látványvilágtól. Középkori várbelsőbe, szürke-földszín ruhába öltözött, szakállas, bajszos, bozontos magyar urak, borízű hangok közé érkezünk a rendkívül hosszú, ám gyönyörű nyitány után. Magyar hazafiak. Felettük a múlt (s tán jövő) fenyegető, bús düledéke lebeg. Szimbolikusan korhű. Vagy inkább historizálóan szimbolikus. Vagy ki tudja. A király testőrsége, zsoldosserege mindenesetre inkább hasonlít római légiósok farsangi változatára a tulipiros sisaktollakkal és az arany páncélon skarlát köpenyekkel. Gara Mária piros-fehér-zöld ruhája a második felvonásban nyilván nemzeti szívet takar, de a trikolór használata számottevően csak jóval később, a reformkorban terjedt el. Kék a köpeny, amin Mária szerelmes vágya ellenére megőrzi ártatlanságát - nem véletlen, hogy Mária színe a szüzies-kék, ahogy az sem, hogy Erkel operájában (Garai) Annából (Gara) Mária lett. S persze mögöttük a háttér faltól falig tobzódó rózsaszín. Nekem a temesi vár belseje sem kimondottan reneszánsz, inkább mintha empire beütése lenne - de mindezekkel tudok együtt élni. Végül is próbál korhű lenni, bár leginkább március 15. szellemiségéhez.
Ókovács Szilveszter, mint rendező, egyértelműen a szimbólumok szerelmese. Az előadásban például egyetlen kard szerepel - pedig abban az időben igen gyakori fegyver volt -, az úgynevezett koronázási pallos. Érdemes figyelni, mikor honnan kerül elő és kinél van, a kard vándorlása is szimbolikus. Arra azért felhívnám a figyelmet, hogy egy mindkét oldalán élezett kardot érthető okokból a markolatánál szokás fogni. Mégis, egy felvonáson keresztül jár a pallos kézről kézre, az élénél fogva. A korhűség jegyében... Vannak persze finoman kifejező, szép ívű szimbólumok is, mint a királyt szinte agyonnyomó, egyre méretesebb hermelin palást - amihez jól illik Szilágyi Erzsébet saját hatalmi motivációit kifejező hermelinszegélyű díszköntöse. Vannak aztán számomra érthetetlenek, mint például a Hunyadi János katonaládájából előkerülő és elhajított baba, vagy a két László furcsán kihangsúlyozott - történelmileg nehezen alátámasztható - lábfájása.
A harmadik felvonásra végképp eluralkodik a rendező kreativitása, a nyíltszíni tapsot kiváltó valódi lovas bevonulás után el nem tudtam képzelni, milyen különlegességet talál ki Ókovács az esküvői jelenetre, a Palotásra. Valóban sikerült meglepnie, de még most sem hiszem el, amit láttam. A magyarok "nemzeti táncát", a szalagavatók állandó sztárját, a nyitótáncok legnemzetibbjét Ókovács - a korhűség jegyében - a törökverő Hunyadi család ünnepén turbános törököknek öltözött gyerekekkel táncoltatja el. Törökökkel. A legnagyobb ellenségeinkkel. A gyerekeket félúton felnőtt párok váltják fel, ám nem lehet nem észrevenni, hogy az ifjak harisnyája megegyezik a király testőrségének viseletével, hovatovább Gara nádoréval is. Ők lesznek azok, akik az ünnepet hirtelen rémálommá változtatva rátámadnak a vőlegényre. Akit végül a nádor terít le egy pisztolylövéssel (?!). A nézőtér megdermed, senki sem érti, akkor most vége? Elmarad a lefejezés? Persze ez csak színjáték, mondhatnám, szimbólum-játék. A nádor hosszan, némán, kéjelegve szemléli ájult áldozatát. Legszívesebben azonnal levadászná, mondjuk menekülés közben, de a hős hazafi tiszteli a jogot, bízik az igazságos királyban. Aki viszont teljesen eltűnik, helyette Gara nádor vezényli le a kivégzést. Amikor legenda szerinti három sikertelen csapás után a hóhér tanácstalanul körülnéz, maga Gara veszi kezébe a pallost, és fejezi le - reményei szerint - végre az egész Hunyadi családot.
A zárójelenet allegóriája igazán könnyen értelmezhető: az ifjú Mátyás kezében a pallossal, fehér fénytől övezve mutatja az utat a magyaroknak fel, a felhők fölé... Ókovács : "Mítosz? Igen, vállaltan saját eredetű, és szimbolikája révén talán többet mond el adatoknál. Történelem? Minden ízében az, ám egészében csak fantázia. Így is történhetett volna."
De nem így történt. Ókovács "saját eredetű" értelmezése azt mutatja meg, hogyan lehet aktuális politikai trendhez átgyúrni a történelmet. A hős magyar nép, mint védőbástya dacol a körülötte hemzsegő ellenségekkel. Szívesen látja vendégül, akiket muszáj, vagy akik hasznosak, de elvárja, hogy tiszteljék a magyarok szokásait. Például, hogy a társaság egy része előtt hirtelen becsaphassák a kaput, ha nem tetszik az ábrázatjuk. Vagy azokat idegen háttérhatalom ármánykodóinak vélik. De ha mégis beszivárog valaki, azt bocsánatos bűn likvidálni. Sajnálatos módon a hős magyaroknak jut bőven belső ellenségből is, akik aztán a multikulti jófejségnek álcázott fertőt, a kis török gyerekeket, a csábosan táncoló ifjú férfiakat, a piros szütyős korrupciót, mint pestist eresztik rá az országra. Ám hiába próbálják legyűrni az igazmagyarokat, mert hős vezérünk - korábbi hős vezérek méltó utóda - biztos kézzel kormányozza Mária országát az örök dicsőségbe. Hallelúja.
Elfogadom, lázálom szerű. Gúnyos.Túlzó. Várom az alteratív megfejtéseket elsősorban a harmadik felvonás eseményeire. Miközben azt remélem, akiknek szólt, úgysem értik.
A szimbólumok mellett azért mégiscsak használt Ókovács modernebb eszközöket - csodálkoztam volna, ha nem zenél-énekel valaki a közönség között sétálva (megfosztva ettől a nézőket a feliratozástól, egy részüket a látványtól is), ha nincs kivetítés (viharos ég), zenére gomolygó felhő, indokolatlan füst. Ezt ellensúlyozta az archaikus nyelvezethez való visszatérés, alig érthető és alig énelkelhető, rég kihalt grammatikával. "Főhajtásnak szántam ezt a gyomláló munkát" - nyilatkozta Ókovács. Hát Erkel, Egressy és Nádasdy mellett ki ne érezné még főhajtásnak, ha egy ilyen reneszánsz ember gyomlálja a művét?
Szerettem volna többet írni zenéről, hangokról, színészi játékról - nem rajtam múlt, hogy ezekre csak ritkán tudtam igazán figyelni. Pedig az előadás zeneileg elfogadható - bárcsak mondhatnék lelkesebb jelzőket. A zenekar a megszokott magas zsínvonalat hozta Kocsár Balázs vezényletével, a kórus is jól szólt, a táncosok táncoltak.
Pataky Dániel meglepő átéléssel hozta V. László léha, gyenge, befolyásolható figuráját, hangilag is, színészileg is jól állt neki a szerep. Kár, hogy a rendező folyton belekényszerítette a Székely Bertalan festmény statikus pózába, sokkal hitelesebb volt, amikor magára alakíthatta karaktert. Palárdi András korrekt Czillei, hangja meggyőző, sajnos kicsit ügyetlenre sikeredett a gyilkossági jelenet. Mátyás "magyar hangja" (Balga Gabriella) érzékeny, szépen csengő, de nekem túl nagy volt a szakadék az ő érzelemmel teli előadásmódja és a színpadon bábuként mozgó kisfiú között. Bretz Gábor (Gara nádor) mindig remek, lenyűgöző mélységei - és magasságai - vannak, profi előadó mind hangilag, mind színészileg. Miklósa Erika Gara Máriája reprezentatív, időnként meglepően kislányos, többnyire a hang is szépségesen, csengőn szól, csak azok a magas lágék ne lennének ott az áriák, kettősök végén - az azért néha fájt. Brickner Szabolcs tulajdonképpen jó. Mint tenor. Mint énekes. De nem mint Hunyadi László. Hiányzik belőle a (h)őserő. Ha én lennék Gara, biztosan nem tartanék attól, hogy ez a kicsit sem karizmatikus, inkább lágy, mint acélos hős komoly ellenfél lehetne. Ki tudja, talán az életben sem volt az.
Bár az opera címe Hunyadi László, ez az opera valójában egy erős, karizmatikus, a hatalmat erősen áhító, és azzal bánni tudó nagyasszonyról szól. Olyan rendezést látnék szívesen egyszer, ami az ő egyéniségének fényes és sötét oldalát kutatja, az aggódó anyát és a hatalomvágyó, néha kegyetlen női vezetőt egy férfiak uralta világban. Akire immáron egyedül nehezedik a család megtartásának súlya, akinek saját jogú boldogságból már kevés jut, akinek muszáj megkérgesedni, de akiben ott van a szerető anya, a valaha volt szenvedélyes fiatal nő, az ártatlan kislány is. Kolonits Klára volt az, aki életben tartotta nekem ezt az előadást, akinek az áriáiban, a trilláiban, az alakításában ott élt Szilágyi Erzsébet.
Értékelés: mindenképpen ajánlom. Egyfelől, mert Erkel zenéje gyönyörű, és zeneileg teljesen élvezhető az előadás. Másfelől, mert vizuálisan is tartogat kellemes meglepetéseket. Összességében nehéz lenne tagadni, hogy monumentális, komoly erőfeszítések eredményeképpen létrejött, sok szempontból színvonalas darab. Izgalmas, erőteljes megoldásokban, megható pillanatokban sincs hiány. Csak ne lennék ilyen dühös, és ne fájna annyira ezt pátoszos, történelemátszínező, mérgező gondolatiságot látni különösen most, egy szörnyű háború közvetlen közelében.
