Tudtam, hogy mire számíthatok, mégis meglepő volt a gyorsaság, ahogy a film azonnal beszippantott. Az első pillanattól szinte tapinthatóan éreztem Pádraic hitetlenkedését, fájdalmát, Siobhán bosszankodó szeretetét, Colm kétségbeesett küzdelmét, egyáltalán, azonnal ott voltam én is azon a téren és időn kívüli kis szigeten. Pedig sosem jártam még a közelében sem. Martin McDonagh egyszerűen mindent tud ez emberi érzésekről, és arról is, hogy váltsa ki azokat.
Imádtam minden darabját, talán először a Kriplit láttam a Radnótiban, aztán a Vaknyugatot az Átriumban, a Hóhérokat a Katonában, és pár hónapja a Párnaembert újra a Radnótiban. Közben persze moziban az Erőszakikat és a Három óriásplakát Ebbing határában-t - de mindig azt éreztem, McDonagh színházban az igazi. A sziget szellemeivel viszont szintet lépett, létrehozta az emúlt több mint huszonöt év McDonagh-esszenciáját.
A történet játszódhatna bárhol, bármikor - egy erdélyi kis faluban, az alföldi tanyavilágban, tán még egy esőerdei törzsi közösségben is -, de McDonagh az apró ír szigetek világát ismeri. Inisherin lakói olyan archetípusok, akiket mindannyian felismerünk és jól ismerünk, éljünk a Föld bármely pontján. Pádraic (Colin Farrell): az Ártatlan-Árva; húga, Shiobán (Kerry Condon): a Gondoskodó-Lázadó-Felfedező; Colm (Brendan Gleeson): a Hős-Alkotó; Dominic (Barry Keoghan): a Bohóc-Szerető. De megjelennek mások is: a Varázsló, az Uralkodó, az Apa és a többiek.
A külvilág, a történelmi-politikai helyzet, egyáltalán a "világ" csak mint távoli, mesebeli álom jelenik meg, érthetetlen és elérhetetlen fenyegetésekkel, csodákkal, lehetőségekkel. De a fontos dolgok itt történnek, Inisherin szigetén, méghozzá mindig ugyanúgy. Mindenkinek megvan a maga dolga, a közösségben betöltött állandó szerepe, mindenki ismer mindenkit, és a szűkszavú párbeszédekben mindig ugyanazok a mondatok hangzanak el.
Már az első filmkockáknál tudjuk, Pádriac minden nap ezekkel a komótos léptekkel keresi fel a barátját, Colm-ot, minden nap együtt indulnak kettőkor a kocsmában, ahol ugyanazt a Guinness-t isszák, és valószínűleg ugyanazokról a dolgokról beszélgetnek. Minden nap. De most mégsem. Ott állunk Pádriac-kal együtt a kocsmában, és nem értjük, miért? Miért nem akarja Colm hirtelen ezt a barátságot? Mit követtünk el? Miért nem mondja meg Colm az igazat, hiszen valaminek történnie kellett, az nem lehet, hogy egyszerűen csak úgy vége...
Megtörténik pedig velünk is. Elhagynak minket is szerelmek, társak, barátok - mondanak valamit, amit nem értünk, azt pedig végképp nem, miért nem próbálhatjuk meg rendbe hozni? Hogyhogy a másik egyszerűen kiírt az életéből? A zsigereimben éreztem Pádraic hitetlenkedését, fájdalmát, reményét, csalódását, mindazokat az érzéseket, amik ott voltak Colin Farrel arcán, tekintetében. Azt hiszem Pádriac sosem értette meg.
Mi sem szoktuk, gyakran nem tudjuk elfogadni a nem véglegességét, megjavíthatatlanságát. Colm pedig igyekszik a maga egyszerű módján elmagyarázni. Ezt is ismerjük hiszen. Az elkeseredést, a kimerültséget, a dühöt. Amikor a másik nem érti, hogy a nem, az nem. Hogy nem tudom megmagyarázni, miért múlt el. Mi lett hirtelen olyan fontos, mitől változtam meg, miért nem vagy már érdekes. Egyre elkeseredettebben próbálunk határokat húzni, talán fenyegetőzünk is, már nem tudjuk mi volt az eredeti célunk, egyáltalán nem látjuk a valaha volt barátot/szerelmet, csak ez a rögeszme marad: hagyjon végre békén!
McDonagh szokás szerint egy borzalmas és véres húzással oldja meg problémát, ám szintén szokás szerint a sziget lakói teljesen magától értetődően kezelik az abszurd helyzetet, élik tovább az életüket. S ahogy telnek a percek, már mi sem csodálkozunk, sokkal fontosabb, hogy elkezdjük érteni a dolgokat. Nem fontos a múlt, nem számítanak a miértek, mert a problémáik annyira egyetemesek. Ha közeleg az életünk vége, mire nézünk vissza? Mit hagytunk magunk után? Van-e még időnk alkotni valamit, valami fontosat? Többet ér-e a nyomot hagyás, mint a barátság? Vagy az egyszerű élet öröme? Ha van még időnk és erőnk, nekiinduljunk-e az Óperenciás tengeren is túlra szerencsét próbálni? Vár-e még ránk boldogság? És van-e jogunk hozzá? Felelősek vagyunk-e egy másik ember sorsáért? A szeretet nevében bánthatunk-e másokat? Félrenézhetünk-e kollektívan, ha tudjuk, bántanak valakit?
Olyan fájón egyszerű kérdések ezek. Nincsenek rá jó válaszok, és mégis válaszolunk rájuk. Döntéseket hozunk, amikor nem döntünk, akkor is. McDonagh nem ítélkezik (vagy csak nagyon ritkán). Csupán megmutatja azokat a nézőpontokat, amelyeket gyakran nem látunk a saját érzéseinktől. Mesél emberi gyarlóságról és gyengeségekről, de szeretetről, hitről, reményről, ártatlanságról, szerelemről, kitartásról, emberségről is. Majd' megszakadt a szívem, hogy ezek a magányos hősök mennyire tudnak szeretni. Kutyát, csacsit, tehenet. Mennyivel boldogabb lehetne az életük, ha a másik emberrel tudnának így kapcsolódni. Milyen sokunknak az egyetlen valódi szeretetforrása egy kis állat.
Valamiért folyton Arany János balladái jártak a fejemben a film alatt - szikár helyzetek, súlyos karakterek, kiérlelt mondatok. Veretes formába öntött örök emberi drámák.
McDonagh remek író, de rendkívül jó rendező is, aki szeret ugyanazokkal a színészekkel dolgozni. A keze alatt Colin Farrell egyszerűen zseniális. Mindent tud szeretetről, haragról, fájdalomról, hűségről. Nem lehet nem együttérezni vele. Brendan Gleeson méltó partnere, visszafogott, bölcs megszállottsága abszurditása dacára is tiszteletet érdemel. Kiemelkedik még Kerry Condon finom iróniája, visszafogottan elegáns szerepformálása csakúgy, mint Barry Keoghan rendkívül hiteles naivitása, együgyűsége, apjához való furcsa viszonya, megkapó egyenessége. De minden szereplő tökéletes választás volt: a jövendőmondó öregasszony, a bűnös rendőr, az opportunista pap, a mindenlében kanál boltosné, a kutya, a csacsi...
Értékelés: nálam ez a film nyerné az Oscar-t. Minden szempont szerint tökéletes. Az ötlet, a forgatókönyv, az épp megfelelő mennyiségű sötét humor, a komoran gyönyörű képi világ, a színészi teljesítmények, a sallangmentes rendezés, a remek zene, a nyelv... és a végén Shiobán reményteli, napsugársárga kabátja. Hát ilyen egyszerű valami nagyszerűt alkotni.
Kérdés: kinek mi a megfejtése a film végére? (Ki integetett Pádraic mellett és mi történhetett Dominic-kal?)
