Nem is tudom, hogyan érdemes megnézni a Godot Kortárs Művészeti Intézet kiállítását - hagyni, hogy először hasson a tér és a látvány, és utána a művek között egy hűvös sarokban végignézni Fajgerné Dudás Andrea saját imázs-filmjét, vagy fordítva. Mi a filmmel kezdtünk, de talán érdemes lett volna a végén újra meghallgatni az alkotó gondolatait.
Fajgerné Dudás Andrea az a nőművész, aki egyszerre progresszív és konzervatív, feminista és hagyományőrző, családanya és gátlásmentes művész, festő és perfomanszer. Gyöngyösön született, ott is él férjével és gyermekeivel. Kertészkedik, paradicsomot és gyereket nevel, gazol, főz, takarít, s nem mellékesen nemzetközi feminista irodalmat olvas, bejárja a világot a képeivel, vagy éppen mások képeiért.
Amikor először hallottam róla, valamikor a 2010-es évek elején, éppen elképesztette-megbotránkoztatta a honi művészeti világot harcias testfelvállalásával, saját magáról festett, bevallottan provokatív aktjaival. Bevallom, bár értettem a bennük rejlő üzeneteket, nem szerettem különösképpen ezeket a képeit - biztosan van dolgom nekem is ezzel a problémával. Másfelől úgy éreztem, a feminizmusnak fontos része ugyan saját testünk megismerése, felvállalása nőként, anyaként, emberként, de jó lenne már ezen túllendülni, és fontosabb dolgokkal foglalkozni.
Azt hiszem, amit akkor hiányoltam, azt ezzel a kiállítással kaptam meg: a női lét egy sokkal komplexebb értelmezését.
Mert mik is a hagyományos női szerepek? Milyen területeken kell egy nőnek teljesíteni? Először is vonzó nőként férjet kell fognia. Aztán jön a közös otthon, a takarítás-főzés-mosás állandósuló körforgása, majd a család, az anyaság (persze ez sem mindig ilyen egyszerű...), s vele a folyamatos ellátás, ápolás, aggódás, plusz a naprakész logisztika. Az elszántabbak vagy a belekényszerülők megpróbálhatnak emelett a fizetett munka frontján is teljesíteni, ne adj' Isten karriert építeni, vagy értelmes hobbival foglalkozni.
Nyilvánvalóan képtelenség ezeknek a szerepeknek egyidőben akárcsak közepesen jól megfelelni, de milyen válaszaink lehetnek a problémára? Egyfelől lemondhatunk egyes szerepekről: az anyaságról, a karrierről, a működőképes háztartás saját ellátásól, vagy az értékes én-időről. De mi legyen Fajgerné Dudás Andreával (és társaival), akik szeretnék megélni a hagyományos női szerepeket csakúgy, mint az önmegvalósítást? Akiknek fontos a férfiakhoz tartozás (nem véletlenül vette fel Dudás Andrea a férje nevét), de akik szétfeszítenék a patriarchális társadalmi szerepek rendszerét? Akik szeretnék megélni a tradicionális házimunkákban rejetező kreativitást azok rabszolgává silányító kötelezősége nélkül?
Fajgerné a kertjében többek között paradicsomot nevel. Zöldparadicsomot. Mert ugyan a paradicsom az lehet maga a Paradicsom, de nekünk nőknek valahogy ez jut, ez a félig érett, kicsit savanyú, hibás Éden, abból kell kihozni a lehető legjobbat. Állandó harcban a gyomok ellen, várva a napsütést, figyelni a palántákat, az esetleges kártevőket, aztán jöhet a befőzés és a rendrakás. Minden háziasszony tudja, ha van valami, ami nélkülözhetetlen a konyhában, az a konyharuha. Lehet virágos, hímzett, monogrammos, feliratos, foltos, kifakult, lyukas, koptt, karácsonyi vagy húsvéti, szuvenír vagy déditől örökölt, de legtöbbször egyszerűen kockás. Fehér alapon piros, vagy kék kockás. Geometrikus. Négyzethálós. Négyzetrácsos. Rácsos. Ugyanúgy lehet a rend és a nyugalom jelképe, ahogy a bezártságé, a a házimunka rabságáé is.
A képek mindegyikén visszaköszön a kockás vagy rácsos minta, kiegészülve valamiféle kék gomolygással, ami egyfelől a láthatóvá tett láthatatlan felmosás nyoma, másfelől talán a kukta fedele alatt (vagy a fejünkben) fokozódó gőz nyomása.
A kockás felületek és az ultramarin örvénylés váltakozása közé néha bekúszik egy-egy arctalan női alak, aki házimunkát végez: felmos, vasal, ablakot pucol, főz, vécét sikál, vagy csak megpihen a sarokban egy konyharuhával a kezében. Az el nem ismert, fizetetlen, lenézett robotolás arctalansága ellenére felismerjük ezeket a nőket, hiszen mi vagyunk azok. Minden alak egy súlyos történet rólunk, anyáinkról, nagyanyáinkról, Fajgerné Dudás Andreáról. Miről mesél a festett tányérkákkal mint hagyományőrző kitűzőkkel telerakott, mosogató női test? Melyikünk ne tudná, hányféle árnyalata lehet fürdőszobai magányunknak? Hogyan függhet össze vérünk tisztátalansága veszteségeinkkel, fájdalmainkkal, vagy megkönnyebbülésünkkel? Van-e menekülés a kötelező rend és elvárt tisztaság rabságából?
Fajgerné válasza világos: van. A teremtés.
Éljük meg azokat a szerepeket, amikből meríteni tudunk, engedjük el azokat, amiket nem tudunk vállalni. Teremtsünk egyensúlyt köztük, és ismerjük fel, miben vagyunk jók. Adjunk életet gyerekeknek, neveljünk paradicsomot, írjunk könyvet, tegyünk az asztalra egy tál ételt, rendezzünk színdarabot, kössünk pulóvert, főzzünk lekvárt, tervezzünk házat, varázsoljunk meleg otthont, vagy mindet együtt is akár. A lényeg, hogy tudjuk, hova tartozunk, és hogyan szeretnénk élni.
A galériában akár mi is teremthetünk, mesélhetünk magunkról, gyökereinkről, hagyományainkról, érzéseinkről egy egyszerű tárggyal: az otthonról hozott konyharuhával hozzájárulhatunk a közös alkotáshoz.
Még egészen augusztus 14-ig.
A Godot Kortárs Művészeti Intézetben, Budapesten, a III. kerületben, a Fényes Adolf utca 21. szám alatt, minden nap délután kettőtől este hétig.
Akit érdekel a festett Trabi története, ki ne hagyja a filmet!
