Louder than bombs - Hétköznapi titkaink, avagy a bombáknál is pusztítóbb a csend. A ki nem beszélt konfliktusok, a le nem vezetett feszültségek, a szőnyeg alá söpört igazságok, a hallgatás fala mögött egyre gyűlő mérgező energiák előbb-utóbb robbannak. Minél vastagabb a fal, annál nagyobbat.
Egy fotó jelentését a képkivágás adja meg - egy filmét a kezdő és a végpontja. A Hétköznapi titkaink Jonah Reed (Jesse Eisenberg) apává válásának megható képsoraival kezdődik, és egy hétköznapi poklot megjárt, majd újra egymásra talált család békés autózásával végződik. Papa és két felnőtt fia a remény útján. A kettő között fókuszban a Reed család hétköznapi (?) titkai.
Isabelle Reed (Isabelle Huppert), az ismert és elismert sajtófotós, a bombák földjének tudósítója egy tragikus közlekedési balesetben életét veszti. Két-három évvel később kiállítást rendeznek az emlékére - és a felszínen lassan hegedni látszó sebek újra felszakadnak. A törékeny egyensúly úgy törik szilánkjaira, mint Isabelle autójának szélvédője.
Gene Reed (Gabriel Byrne) özvegy életét kitölti a tanítás, a gyász, a meddő igyekezet, hogy szót értsen súlyosan kamasz fiával, Conraddal (Devin Druid). Aprócska örömei - Jonah fia sikeres, szép családja van, ő maga lassan újra élni kezd, viszonyba bonyolódik kolléganőjével, fia tanárnőjével, Hannah-val (Amy Ryan) - sápatagok, alig törik át melankóliája sötétjét.
A kiállításra készülve Jonah nézi át édesanyja hagyatékát. Ő próbál közvetíteni apja és öccse, Conrad között. Ő igyekszik a bölcs, felelősségteljes felnőtt szerepéhez felnőve tanácsokat adni, a nehéz döntéseket meghozni. Hisz' mindig is ő volt a mintabáty, a problémamentes, kicsit színtelen-szagtalan jófiú. Az a fajta, aki már egy napos gyermeke mellett is elvárja a feleségétől a 'csúnya' szavak mellőzését, aki húszegynéhány évesen egy meglett negyvenes szkepticizmusával ad tanácsot öccsének csajozás-ügyben, és okítja ki saját apját az igazság relatív voltáról és a kegyes hazugságok hasznosságáról. Jonah beszél, de semmit sem mond a lényegről.
Conrad megátalkodottan hallgat, biztosra megy: fülén mindig ott a fülhallgató, hangosan üvölt a zene, közben megszállottan püföli számítógépe billentyűit - hol egy virtuális karakterbe bújva öldököl, hol meglepő dolgokat ír a testek bomlásáról, a csillagokról, vagy éppen a saját legintimebb szokásairól. Apját egyszerűen faképnél hagyja, ha az beszélne vele, bátyja tanácsait udvariasan semmibe veszi, s közben álmodik. Nőkről, puha karokról, anyákról...
Gene sok mindent kérdezne, de késő, nincs már kitől. A fiainak sem tudja elmondani a legfontosabbakat, nem találja a megfelelő időpontot, a megfelelő szavakat, a megfelelő határozottságot. A legkisebb ellenállásra is visszavonulót fúj, önsajnálatból-kíméletből-békevágyból sző vastag páncélt maga köré. És csendben, megadóan szenved.
Az (el)hallgatás vészterhes pillanatai pedig gyűlnek, sűrűsödnek, míg végül a gondosan kerülgetett, gyűlölt igazság bombája robban. Pontosabban csak amolyan hétköznapi kis bombák robbannak: megcsalások, felesleges áldozatok, kamasz-szerelmek, csalódások, megalázottságok, kidobott évek, terhes felelősségek, elvetélt lehetőségek... Hétköznapi, ismerős igazságaink, amikkel mi sem szeretünk szembesülni.
Joachim Trier filmje lassú, finoman rezdül, a szilánkokra törött sorsokat kaleidoszkóp szerűen ragasztgatja össze, idősíkok, szereplők, narrátorok játékos váltogatásával. Szép lassan megtudjuk azt is, milyen volt Isabelle, az anya, aki úgy volt családja meghatározó uralkodónője, hogy szinte csak látogatóba járt hozzájuk haza. Milyen volt, mint elhivatott művész, a szenvedők hírhozója. És milyen volt, mint kiégett, megcsömörlött ember, aki nem találta a helyét már sem itt, sem ott.
Trier karakterei valódiak, hitelesek, nézném még életük filmjét tovább... Szívesen beszélgetnék arról, mennyire nehéz egy szenvedő, hallgatag kamasszal, milyen fantasztikus tanárnő az, aki az őt ért megaláztatás után azt tudja mondani: Biztos vagyok benne, nem fog előfordulni többé. Milyen nagy kincs ez annak a kamasz gyereknek. Beszélgetnék arról, milyen veszélyesek a 'jó' gyerekek, akik sosem lázadtak, milyen súlyos teherré válhat ez később. Aztán arról is, milyen kegyetlen dolog lehet egyszerre művésznek és családanyának lenni, hogyan szakítja szét az embert a kétirányú felelősség. És megkérdezném, vajon megéri-e lemondani a vágyainkról valaki más kedvéért? Megéri-e az áldozatot? S mekkora teher ez annak, akiért hozták...?
Jó lenne, ha sokan megnéznék a Hétköznapi titkainkat. Megnéznék, és beszélgetnének róla. Mert érdemes. Érdemes kimondani a véleményünket, akkor is, ha nem értünk majd egyet. Érdemes kommunikálni, szavakba önteni a gondolatainkat, kibeszélni a sérelmeinket. Megtanulni elfogadni mások igazságát, megbocsátani a hibákat, és megbékélni. Nekem erről mesélt ez a film. Apaságtól apaságig.
Értékelés: Néha változó színvonalú színészi munka, néha érthetetlen váltások, túlgondolt szimbolika, de mindez megbocsátható, mert a film szép, érzékeny és igaz.