Sokan és sokszor dolgozták már át és fel Shakespeare ikonikus Rómeó és Júliáját, nem véletlenül. Semmi nem világít rá jobban az egyes közösségek, embercsoportok közötti véres csatározások, gyűlölködések értelmetlenségére, mint egy tragikus-szép szerelem. Csak a szerelem eufóriája képes felülírni a gyakran generációkon át megmerevedett vallási-származási-anyagi-történelmi lövészárkok farkastörvényeit. 

Amikor Leonard Bernstein és Arthur Laurents 1949-ben elkezdett dolgozni az East Side Story munkacímű "zenés színházon", az aktualitást az Izrael állam születése körül kirobbant konfliktus adta. Eredetileg egy ír katolikus fiú és egy zsidó lány szerelme lett volna a dráma alapja, ám túl sokan gondolkodtak ebben a témában, így az alkotók félretették az ötletet. Hat évvel később, egy fiatal dalszövegírót - Stephen Sondheim - is bevonva aktualizálták a témát. Az akkori újsághírekre alapozva a harc a másod- vagy sokadik generációs, "bennszülött" amerikai és az abban az időben tömegesen érkező latin fiatalok - "migránsok" - közt robbant ki. 

Alföldi Róbert West Side Story-jának jót tettek a jogtulajdonosok által kijelölt keretek. A szöveget maga a rendező átdolgozhatta ugyan, de bizonyos sarkalatos pontokon nem változtathatott. Például az Amerika című dalban csak a lányok énekelhettek (szemben az 1961-es filmmel), nem változtathatta meg a két felvonás közti szünet helyét, és feltételezem, az alaphelyzetet sem adaptálhatta volna mondjuk a mai Magyarországra. Érzésem szerint ettől a darab feszesebb, mélyebb, absztraktabb lett. 

A rendező által kért minimáldíszlet (Kálmán Eszter munkája) nekem szürke panelrengeteget idéz. Lehetne Kőbányán, Miskolcon, Ózdon. Csak néha villannak fel New York ikonikus fényei, fent a vetített égen - éppoly távol a valóságtól, mint az időnként bodrosan úszó bárányfelhők. Idelent az üres, értelmetlen gyűlölködés, a harc a semmiért. Egy tűzlépcső - erkély -, ami nem vezet sehova, és menekülni sincs hova.

A szürke falak közt kallódó, különbözőképpen diszfunkcionális családokból érkező, értelmetlen munkát (vagy azt sem) végző fiatal férfiak, akiknek pénz, lehetőség, célok híján nincs más szórakozásuk, mint a kocsmázás, a "menőknek" saját nő és szex, vagy a konkurrencia tét nélküli, önmagáért való legyőzése. Sodródás, céltalanság, erőfitogtatás, nyájszellem.  Ismerős? 

A nők helyzete alapvetően más. Ők dolgoznak (Maria és Anita egy varrodában), vélhetőleg otthon is van dolguk a háztartással. Vannak céljaik - legfőképp szerelem, család, gyerekek, szép lakás, boldog otthon. Erősek és mégis kiszolgáltatottak, vállukon a béke megteremtésének terhe, miközben életükben állandó az erőszak valamilyen formája. A darab női karakterei sokkal érzékenyebbek, erőteljesebbek, mélyebbek, mint a férfi szereplők. Képesek meglátni, megérteni, fejlődni, megbánni, változni, változtatni. Dönteni. Sokat gondolkodtam azon, amit Alföldi Róbert egy interjúben mondott arról, hogy az Amerika című dalban miért csak lányok lehetnek a színpadon: "Próba közben jöttem rá arra is, miért ragaszkodtak annyira ehhez – és bízom benne, hogy ez ki is fog derülni az előadásból." (Úgy érzem valami kiderült, remélem hasonlóra gondoltunk...)

Hisz' nagyon is férfi világ ez. Férfiak a bandatagok, a bandavezérek, a kocsmáros, a rendőr, a nyomozó. A hierarchia köztük dől el. A nők egyfelől szexuális tárgyak, másfelől rangot adó zsákmányok. S bár úgy tűnik, a Puerto Rico-i férfiuralom erőszakosabb, hiszen a családfő - vagy a báty - dönti el például, milyen ruhát vehet fel, kivel szórakozhat, kihez mehet feleségül a lány, ám az "ameriakiak" sem maradnak el tőlük, sőt. De csak sorjában.

Az első felvonás végéig tulajdonképpen majdhogynem hagyományosan zajlanak az események. A szürke falakon kitáruló ajtókon beözönlenek a táncosok (Varidance táncegyüttes), fantasztikusan színes, látványos, korhű, mégis nagyon mai jelmezekben (Tihanyi Ildi remekei). Felettük felcsillannak New York sziporkázó fényei, robban a rock'roll  és a mambó. Riff (Brasch Bence), a Jetek vezére elhívja a latinok vezérét Bernardót (Medveczky Balázs) az esti gimis bálba, hogy ott a két banda eldöntse, kié legyen az utca. (A grund...)

Maria (Ágoston Kati) nemrég érkezett New Yorkba, ez lesz az első bálja. Nem akar Chinóhoz (Kovács Máté) menni, senkihez sem akar még feleségül menni, gyerekesen toporzékolva követeli az új ruhát, a mélyebb kivágást, az izgalmat, a szenvedélyt, a kitáruló új világot. Eközben Tony (Kocsis Dénes), a másodgenerációs lengyel (ex)bandatag csak Riff unszolására vállalja, hogy visszatér a Jetek közé, és részt vesz az esti mulatságon. S talán mert érzi, valami történni fog. Maria és Tony egymásra találása, a pillanat lelassulása, kettejük távoli csillagfényének összekapcsolódása a táncoló párok között a darab egyik legmeghatóbb jelenete. 

Tony és Maria a két szemben álló csapat megmentője lehetne, szerelmük megtörhetné a gonosz varázst, de a valóság elkerülhetetlenül közbeszól. Tony naivitása végzetes, segíteni akarása csak tetézi a tragédiát - nem csak Riff, de Nardo is meghal a szerencsétlen késpárbajban. Elsötétül a nézőtér.

Miközben Maria a többi lánnyal boldogan álmodozik, Tonynak menekülnie kell, a sors szörnyű fintoraként éppen hozzá, áldozata húgához. Gondolhatjuk azt, hogy szenvedélyük ereje menti meg őket a egymásnak, de az is lehet, hogy egyszerűen a szenvedélybe és egymás karjaiba menekülnek a véres valóság elől. Bárhogyan is, Maria gondtalan ártatlanságának minden szempontból vége, kislányos boldogsága a testét takaró lepedővel együtt hull a földre. Anita (Nádasi Veronika) és Maria kettőse a darab egyik legmegrázóbb jelenete. Maria meztelensége nem öncélú polgárpukkasztás, nincs ennél erősebb színpadi eszköz az ember törékenységének, kiszolgáltatottságának, sebezhetőségének megmutatására. Nem tudjuk nem érezni sok ezren, ott a nézőtéren, a színész kiszolgáltatottságát, s ezen kersztül Mariáét. Nehezen tudjuk rajta tartani a szemünket. Alig várjuk, hogy felöltözzön az a reszkető, rettegő kis test. Megértjük Anitát, hogy félre tudja tenni saját gyászát, és megpróbál segíteni a lánynak.

Tony Doc (Bezerédi Zoltán) üzletében bújkál, ide érkezik Anita Maria üzenetével. És ami innentől történik, annak minden momentuma alátámasztja Maria utolsó mondatát: mind bűnösök vagytok, ti mindannyian együtt öltétek meg őt. Alföldi nem könnyíti ki a jelenetet, nem tesz úgy mintha. A Jetek saját nőik felé sem mutatnak tisztelet, de egy latino megjelenése az adott helyzetben olaj a tűzre. A banda egymást hergelve erőszakolja sorra a lányt, s hogy még szörnyűbb legyen a jelenet, ebben egy nő is támogatja őket. Akárkié (Hartai Petra) jelenléte az egész darab alatt  furcsa ellenpontja a tardicionális férfi-nő felosztásnak. Ő egy úgynevezett tomboy (Bővebbet itt: https://medium.com/@adeyinkaadegbenro/why-girls-become-tomboys-9a8e08daee6b), aki lány létére fiúsan öltözik, fiúsan viselkedik, a fiúk csapatába akar tartozni. Mindent meg is tesz ezért, önként jelentkezik a feladatokra, szinte versenyez a leglojálisabb fiú bandatag címért. Az erőszakot megtapsolja, hangosan hergeli a fiúkat. Ám ahogy múlnak a percek, lassan lehull a magasra tartott kar, elhal a hang, s végül zokogva ül a színpadon. A tragédia elkerülhetetlen, Anita végső elkeseredésében odavágja nekik: Chino lelőtte Mariát. Ezt meghallva a bujkáló Tony szinte önként fut a halálba, hogy élete utolsó pillanatiba rájöjjön, szerelme mégsem halt meg. 

Maria - ellentétben Júliával - életben marad ugyan, de örökre elveszíti tisztaságát. Nem őrzi őt többé a Szűzanya - nekem kicsit túl direkt, de jól értelmezhető látványelemként a háttérben -, és nem azért, mert felfedezte a testi szerelmet, ellenkezőleg - mert a lelke lett gyűlölettel tele. ("Now I can kill too, because now I have hate!")

Alföldi Róbert West Side Story-ja nekem az erős nőkről szól. Akik látják, miért érdemes harcolni és miért nem, akik tudnak megbocsátani, akik elviselik az erőszakot, de sebzetten is tovább tudnak létezni. Ráadásul végig úgy éreztem, hogy a női szereplők színészileg, hangilag, kisugárzásukban jóval erősebbek a férfiaknál. Nádasi Veronika lenyűgözően temperamentumos, gyönyörű hanggal, remek tánctudással. Ágoston Kati az első felvonásban kicsit mintha túlzottan csak az akcentusos beszédre és a kislányos hanghordozásra koncentrált volna, de a második részben - amikor felnőtt nőként szólal meg - már nem eljátszotta Maria szerepét, hirtelen ő maga lett Maria. Brasch Bence Riffnek nekem sajnos túl jólfésült, hiányzik belőle Mikola Gergő (Action) fergeteges vadsága. Kocsis Dénes figurája rendben lenne, hozza a föld fölött egy méterrel közlekedő vakszerelmes időnként idegesítő naivitását. Hangilag azonban kifog rajta Bernstein. Védelmére szólva, Bernstein zenéje óriási kihívás minden operett- és musical-énekes számára, ezek a dalok helyenként operaénekesi teljesítményt kívánnak. Bezerédi Zoltán és Stohl András (Schrank felügyelő) a szokásos színvonalas alakítást nyújtották, de ez náluk a minimum.

Értékelés: remek. A témaválasztás, a színpadkép, a zene (Silló István vezényletével valahol a színfalak mögött a Szegedi Szimfonikus Zenekar) és a tánc, a színészi teljesítmények mind a siker biztosítékai. Amitől több lett ez a West Side Story egy romantikus, látványos, szomorú-szép zenés-táncos darabnál, az a hitelesség. Az eredeti mű születése idején sok minden nem jelenhetett meg a színpadokon, sem káromkodás, sem meztelenség, pláne nem valódi erőszak, vagy bármilyen másság minimális lehetősége. Alföldi Róbertnek sikerült olyan finom eszközökkel, mint a megfelelő ideig kitartott csend, mozdulatlanná válás, el nem csattanó csók; vagy éppen zsigerekig hatoló mélyütésekkel életre kelteni ezt a több mint hetvenéves darabot. 2021-ben Magyarországon a West Side Story fájdalmasan aktuális.

A darab 2022. január 8-án lesz látható a Budapest Papp László Sportarénában!