A bazi nagy lagzi témát már ismerjük, a szülők és a csemetéik választottjai között kitör a kulináris-kulturális őrület. Volt már, görög, latin, amcsi, roma, és most itt egy újabb. Egy francia.
Ismerjük a francia vígjátékokat is, elegáns, nagystílű környezetben jól szituált, szép emberek jókat esznek-isznak, s közben komoly társadalmi problémákkal kapcsolatban is képesek igazán vicceseket mondani. Többnyire nem váltják meg a világot, nem hagynak különösen mély nyomokat (tisztelet a kivételnek), de szinte sosem bugyuták vagy alpáriak, és mindig belengi őket az a hamisítatlan franciás báj.
A Verneuil-szülők 
sorsa alaphelyzetben sem éppen irigylésre méltó, négy lánnyal áldotta meg őket a sors. Szerencsére a lányok szépek és okosak, elkelnek sorra, ahogy illik. Csak a férjek, azok nem egészen hagyományosak. Egy zsidó, egy arab és egy kínai.... De Verneuil apuka és anyuka nem csak gazdag, jó ízlésű, de toleráns és felvilágosult, a végtelenségig igyekeznek elfogadni vejeiket, és a változó világot maguk körül. De a negyedik, a legkisebb lány pasijánál elszakad a cérna. Egy fekete-afrikai fekete! Skandalum!
A történet nagyjából ennyi, természetesen a végére minden elsimul, mindenki mindenkit a keblére ölel, minden népek barátsága mintaszerűen megvalósul a Loir-menti kis kastélyban. Heppiend. Mese, aminek ismerjük az alapelemeit, az eszközeit, és a végét is, semmi meglepetés.
Hogy akkor mégis miért ajánlom? Mert roppant szórakoztató. A poénok ülnek, a nők franciásan szépek (fiatalok, idősek egyaránt), a férfiak sármosak (micsoda George Clooney utánzat, fiatal kiadásban.....mmmm), a díszlet: a kastély, a park, a virágok gyönyörűek....
Európa egyik legmultikultibb országában nagy probléma: mit kezdjünk ezzel a sok bevándorlóval, ezzel a sokféle kultúrával? Philippe de Chauveron nem akarja megoldani a világ nehéz kérdéseit, csak viccesen rámutat kis gyarlóságainkra, a világbékéért folytatott harc helyett keresztbe-kasul nevettet ki mindenkit mindenkivel. 
A bennünk bujkáló sztereotip előítéleteket hívja elő, egyformán megkapja mindenki a magáét, a zsidók, az ázsiaiak, az arabok,a fehérek, a feketék, az elvarázsolt önjelölt művészek, a pszichiáterek, a gyónás közben tableten új miseruhát vásárolgató kispapok. És persze, hogy az apák azok, akik nehezen barátkoznak az új helyzetekkel és az anyák azonnal egy hullámhosszon dolgoznak a gyerekek boldogságáért. Így lesz a fekete-fehérből pepita.
Szerettem az alapötletet, szerettem azokat a jeleneteket, ahol a karácsonyi vacsorára háromféle (kóser, halal, kínai) pulykát tálal a ház asszonya, aztán cserébe a három vő együtt énekel a családdal a katolikus templomban az éjféli misén. Szerettem, hogy a zsidó vő béna üzletember volt, a kínainak elege voltabból, hogy kínai módra csak mosolyogjon és tűrjön, hogy a gyerekeket és a kutyát éppen csak jelzésértékkel használták. Szerettem a franciás miliőt, a jó színészeket (főképp a szülői párt: Chantal Lauby-t és Christian Clavier-t).
Volt pár dolog, amit nem szerettem, ami túl együgyű volt, vagy éppen kiaknázatlan maradt, de nem olyan mély ez a mese, hogy érdemes lenne minden pillanatát kielemezni.
Értékelés: egészen jó. Ajánlom laza, felhőtlen esti szórakozás gyanánt, különösen a francia filmek és franciás humor kedvelőinek. Bájos, kacagtató, kikapcsoló - de valahol nagyon mélyen, jól elrejtve azért feltesz egy fontos kérdést: nehéz ez a kölcsönös elfogadás, alkalmazkodás, de nem érné meg legalább megpróbálni....?
