Frivol: könnyűvérű, könnyelmű, meggondolatlan, felületes, kétértelmű, tisztességtelen, léha, vásott, ledér, céda, sikamlós, szeméremsértő, szemérmetlen, szabad szájú, pajkos, dévaj, hamis, hamiskás, tiszteletlen, tiszteletsértő, kegyeletlen, lelketlen, szentségtelen, sértő, szentségtörő, elvetemedett...
A Frivol Alföldi Róbert rendezésében, Vári Bertalan koreográfiájával gyakorlatilag ez első tíz perc után már sem nem frivol, sem nem néptánc. Sokkal inkább valami nagyon komplex, mélyen ható, érzékeny látlelet a mai Magyarországról, amit csak mi érthetünk. A mi táncunk, a mi ritmusaink, a mi életünk.
Abban az első tíz percben még csak belesimulunk az előadásba. Ráérzünk az igazodási pontokra, a nyelvezetre, a hangulatra.
Szent István napi könyörgést hallgatnak a népek áhítatosan a kereszt alatt, amikor az atya látványos undorral megszabadul egy kék könyvtől, ami végül egy darálóban köt ki. Még mielőtt agyam beazonosíthatná azt az egy évvel ezelőtti könyvdarálást, vagy asszociálhatna a szabadság kékjére, már el is ragad egy amolyan igazán autentikusnak gondolt, igazán pajzán – hogy ne mondjam, frivol – falusi jelenet. Huncut hajadonok szinte leperzselik a kukoricacsőről a szemeket, erőtől duzzadó ifjak csúcsra járatják a köpülőt, mosolyuk állandó, szépségük magától értetődő. Remekül szórakozunk, csodáljuk a virtuóz technikát, amivel a Varidance Társulat folyamatosan tapsra bírja a nézőteret.
A férficsapat szokásos versengése közben aztán valahogy ketten maradnak a színpadon, a ritmus lassul, a mozdulatok tónusa a harciasból fokozatosan átváltozik egymásra rezonálóra, míg végül egy szép, férfiasan kimért táncban oldódik fel. Párok csatlakoznak hozzájuk, szépen, összeszokottan siklanak köréjük, a szigorú arcú férfiak és nők jól begyakorolt közös koreográfiával szorítják ki a két férfi párosát a térből. És itt megérkeztünk a darabba.
Ahogy továbblépünk az ünnepek mentén, úgy bomlik ki Ugrai István dramaturgiájának - és a magyar valóságnak - a szövete. A húsvéti locsolkodás bódító parfümfelhője nem sokáig fedi el az erőszak természetét, az önkontrolljukat vesztő férfiak részeg táncát ellenpontozza a némaságra ítélt, bántalmazott nők egymásba kapaszkodó, egymást segítő, egymásnak erőt és hangot adó körtánca.
A darab egyik legfinomabb és legmeghatóbb jelenete a „felöltöztető” ceremónia. Falun a lányok gyakran öltöztették egymást ünnepek előtt – és most olyasvalaki érkezik a színpadra, aki nem egyszerűen felöltöztetésre, de átváltoztatásra vágyik. A menyecskék ünnepélyesen, szépen sorban, egyesével adják rá a vasalt alsószoknyákat, a hímzett ingvállat, a gyöngyös főkötőt, a szegedi papucsot. Végtelen szeretettel, simogató mozdulatokkal segítik fel rá a nőiség egymásra boruló, szépséges, de súlyos sziromleveleit. Végül kezét megfogva belesegítik a papucsba, együtt teszik meg az első tánclépéseket, s miközben lassan kitáncolnak a színpadról, daluk kis szomorúsággal szól arról, akiért szívük már hiába dobog.
Forog az idő kereke, a Húsvétot követi a május, a leányokból asszony lesz, majd anya – és a tánc szimbólumrendszere egyre érthetőbb. Nem nehéz rájönni, hogy ami itt eresz, az ott májusfa, ha úgy táncolsz, ahogy kell, beilleszkedhetsz, sőt sokra viheted. Hogy a bántalmazás és áldozathibáztatás egy olyan társadalmi össztánc, amiből kitörni egyedül lehetetlen, és aminek transzgenerációs következményei vannak. De ha hagyják, ha a közösség szabadon, értelmetlen szabályok nélkül dönthet elfogadásról-befogadásról, akkor a társra találás, a családalapítás, a közös problémák, közös megoldások megtartó ereje építő lesz.
Ám trendi-kosztümös hölgyike érkezik, tánca sem nem elegáns, sem nem autentikus, viszont modoros és szexi, letörölhetetlen mosollyal dönt életekről, arról, hogy kiknél maradhat kisded, és kiknél nem. Szivárványos táskájából, mint Télapó a puttonyából rángatja elő a babákat – az aszimmetrikus párok kapnak, a szimmetrikusak nem. De ha úgy tesznek, mintha, ha felcserélik a beosztást, ha eljátsszák, hogy ők így, egy fiú-egy lány formációban táncolnak, akkor természetesen ők is kapnak a nagy közös puttonyból.
És így szép lassan, együtt táncolják át magukat abba az orwelli világba, ahol a csinos anyukák talpig mosolyban és szürke egyen-nadrágkosztümben, oldalukon férjjel, karjukon a kisdeddel építik a karrierjüket és mosnak ablakot, a férfiak elegánsan, sziaurammal a szájukon biztosítják a család jóllétét.
A színpad elsötétedik. És már a kereszt sem világít.
A Frivol valójában nem léha és nem szemérmetlen, s bár néha úgy tűnhet, még csak nem is szentségtörő. Viszont dühös és érzékeny, értékrendje világos és szeretetteli. Arra bíztat, hogy nézzünk szembe a tradícióinkkal, dobjunk ki mindent, ami embertelen és álszent, tartsuk meg, ami épít és örömmel tölt el. Megmutatja, hogy megérintheti a szívünket a most is élő magyar néptánc és népdal, a nemzeti érzés, a hit, de nem kell elfogadnunk az ezeket átfonó, szigorú börtönben tartó, embertelen és képmutató szabályokat.
Alföldi Róbert, Vári Bertalan, Ugrai István munkáját Pető Kata gyönyörűséges és eltalált ruhái emelik ki, a táncosok pedig egytől egyig rendkívüli teljesítményt nyújtanak, nem csak tánctudásukkal, de színészi alakításukkal is.
Akik előadták: Bánházy Eszter, Deák Bálint, Dunaveczki Éva, Hahn Jusztina Sára, Halmosi Dzsenifer, Jaklics Liliána, Kecskeméti Gergely, Klemanovits Artúr, Perger Balázs, Péter Szilvia, Simon Gergő, Vári Bertalan, Végső Zsolt, Zolja Adél. A zenét felvételről Pálházi Bence Bandája biztosította.
Értékelés: rendkívül finom stílusérzékkel, felépített, lenyűgöző, helyenként megható, máskor szívszaggató, vagy éppen keményen odamondó "must see" előadás. Úgy hozza közel a szívünkhöz életünk legszebb ünnepeit, kultúránk legmélyebben gyökerező szépségét, hogy közben szembe kell néznünk a múltunkkal, a jelenünkkel, és a fenyegető jövőnkkel. Köszönet érte még egyszer Alföldi Róbertnek, Vári Bertalannak és Ugrai Istvánnak.
