körülöttemavilág

A "Pesti Broadway" környékén igazán nem nehéz jó éttermet találni. Az Andrássy út, Király utca, Nagymező utca, Liszt Ferenc tér, és még sorolhatnám az utcaneveket, mind tele van éttermekkel, bisztrókkal, kávéházakkal, kifőzdékkel...

Valamiért mégis évek óta kedvenc, amiben még sosem csalódtunk,  a Két Szerecsen. Nyáron a teraszon, (mintha Párizsban lennénk), télen a franciásan marokkói hangulatú, bensőséges kávéház-étteremben kerülünk szembe a problémával: Mondd, te mit választanál?

Tapas-válogatást? Gulyáslevest csipetkével? Thai curry-t? Rántott csirkecombot? Halat, rákot, tintahalat? Bulgurt? Argentín hátszínt? Ha nem lenne elég az állandó étlap, van mindig heti ajánlat, illetve napi menü ajánlat 990,- forintért.

Fiammal tértünk be egy szombati ebédre, akinek nem csak a mennyiség, de a minőség, az ízvilág is igen fontos. Nem éppen  egy McDonald's-rajongó... 

Előételnek a tapas-ok közül  padlizsánkrémet választott forró pitával, (érdemes figyelni a tálalás ötletességére!)

utána lazac-steaket spenótos metélttel. A heti ajánlat most az orosz konyhára fókuszált, kíváncsi voltam, milyen lesz egy marokkói-franciás-magyaros étteremben a hússal töltött pelmenyi. És hogy teljesen nemzetközi legyen az ebéd, utána kipróbáltam a thai zöld curryt, zöldségekből.

Nyugodtan állíthatjuk, minden első osztályú volt, a padlizsánkrém kiemelkedően (és évek óta!) szenzációs, a pelmenyiből akár egy óriási tállal meg bírtam volna enni.

A főételek  hibátlanok voltak, a "gyerek" pedig még  egy desszertet is tesztelt, a creme brulée-nek adott magas pontszámot.

A borválaszték rendben van, és nagyra értékeljük a limonádé választékot, bár azzal főleg a nyári kánikulában ismerkednénk már végre közelebbről....

A kiszolgálás pont olyan, amilyennek lennie kell: vendégül-látás. A pincérek kedvesek, figyelmesek, mindig akkor jelennek meg, amikor szükség van rájuk. És még egy apróság, már amennyiben ez apróság (nálam nem az), a mellékhelyiség. Ritka az olyan, amit érdemes fotózni!  

Esetleg, ha valaki nem tudná: a Mai Manó Ház a Magyar Fotográfusok Háza, amely egy  gyönyörű, historizáló, neoreneszánsz-neobarokk, 1894-ben épült palotában kapott helyet. Szépséges üvegablakai eredeti Róth Miksa alkotások.
Már az épület története is magával ragadó. Hosszú lenne a mese a nyolc szintes, de csak öt emeletes palotáról - aki szeretné, könnyen megtalálja  történetét az interneten. Ízelítőül: itt működött Budapest első, kifejezetten fotózás céljából épült műterme:

Később  itt nyitotta meg kapuit a híres Arizona Mulató is. Végül sok viszontagságos év után a magyar fotóművészet végre visszakapta méltó helyét - már legalábbis a fizikai valóját tekintve.

Sanos mint művészeti ág, úgy érzem, a  fotózás ma egyáltalán nem kapja meg kis hazánkban az őt megillető rangot. Nem egy embertől hallottam már:  jó képet én is tudok csinálni, kis fotoshop, kinyomtatom, mi kerül ezen a fotón ennyibe?!  A világ boldogabbik felén a fotóművészet  elismertsége vetekszik a festészetével, természetesen anyagilag is. 

A mostani kiállítást látva egyértelmű - a mai fotóművészet: művészet. Nem pusztán rögzít, de gyönyörködtet és üzenetet hordoz, fogva tartja a tekintetet és gondolatot ébreszt.

Az André Kertész teremben látható (sajnos már csak holnap) a PRIX PICTET POWER - ERŐ válogatás,  12 művésztől a világ minden tájáról. A Prix Pictet a világ legrangosabb fotográfiai díja a fenntartható fejlődés területén,  amely a fotóművészet eszközével közelíti meg világunk aktuális problémáit. Az idei téma az ERŐ, az az erő, amelyet az emberiség gyakorol bolygónkra, a többi emberre, illetve amit a természet az emberiségre. 

Hihetetlen, milyen szép tud lenni tucatnyi bilincs,pár elhagyatott fúrótorony,

vagy az olajjal szennyezett tenger.  

Hihetetlen, hogy  gyönyörködni tudunk elkeserítő üzenetekkel bíró képeken. Hihetetlen, hogy a pusztulás képein mégis ott rejtőzik a remény.

Kovalovszky Dániel Zöld Csend című tárlata a George Eastman teremben (március 3-ig)  egészen más műfaj, lágyabb, költőibb, mégis rímel az előzőre, valójában kiegészítve azt. Itt is jelen van az erő, hiszen a  líra merő szépelgés valódi, erőteljes tartalom nélkül.

Kovalovszky Dániel varázslatos erdő-portréiban ott fák törzsében őrzött múlt, a bölcsesség, a tapasztalat. Szigetek, ahol megpihenhetünk, elgondolkodhatunk, számot vethetünk, hogy megújulva lépjünk tovább - a jövő felé.

Mielőtt teljesen belebonyolódnék  teljességgel amatőr elemzésembe, segítségül hívok inkább egy másik művészt:

A hallgatózó kert alól

a fa az űrbe szimatol, 

a csend törékeny és üres,

a rét határokat keres.              (Pilinszky)

PS. Egy mozijegy kb. 1.400,- forint. A Mai Manó Házba a belépő 1.000,- forint, diákoknak 500,- . A Kis Manó Könyvesboltba / Mai Manó Galériába pedig ingyenes. Ahol még legalább fél órán át böngésztünk a szebbnél szebb képek között.

Szeretném rögtön az elején leszögezni, nem vagyok Tarantino-rajongó, Tarantino-szakértő meg aztán végképp nem. Láttam persze jó pár Tarantino-filmet, ki tudta volna elkerülni a Ponyvaregényt akár első körben, akár a másodikban, a már felnövő félben lévő rajongó gyerekem mellett?!

De én voltam az a nem is kicsit kínos helyzetbe kerülő néző is az egyik pláza-moziban, akit szerintem a mai napig vihogva emlegetnek a tinikorú jegyszedők - a Grindhouse-Halálbiztos című örökbecsű 1/3-ánál ugyanis kiromboltam a teremből reklamálni a film rémes minősége miatt......

Így aztán nem tudom kielemezni, melyik Tarantino eszköz hogyan működött a filmben, melyik jelenet mit jelent Tarantino-nyelven, és ez a film hol is helyezkedik el pontosan a Tarantino-életműben

Világos  viszont, mi tetszik egy filmben és mi nem, mi működik nálam és mi nem. Persze annyit én is tudok, hogy Tarantino szerelme a "spagetti-western" iránt örök és kiolthatatlan,  éppen ezért mostanáig csak megidézte azt - más műfajokban. Talán mostanra érezte  látásmódját, rendezői eszköztárát annyira kiforrottnak, hogy bele merjen nyúlni a műfajba direkt módon.  Már amúgy Tarantinosan, mert a az első kb fél óra után a western délre kanyarodik, és átfordul southern-be (bocs, az ötlet elcsent!), valódi western-sztori helyett egy kicsit "Amistad-os", rabszolga kérdést feszegető történetet látunk.

Django a hallgatag, ámde rakétasebességgel fejlődő mesterlövész- plusz etikett-bajnok rabszolga  és megmentője, a széplelkű német fejvadász (kvázi bérgyilkos) bejárja északot-nyugatot, likvidál egy kisvárosra való rosszembert - az egyik csúcsjelenet éppen a kisváros seriffjének "begyűjtése". 

Közben bekukkanthatunk Big Daddy (Don Johnson) álom-udvarházába - mintha egy Elfújta a szél groteszk parafrázist látnánk, ahol gyönyörű ruhákban gyönyörű színesbőrű nők tömkelege tesz-vesz, andalog, hintázik.... Már amikor a mosdatlan, szörnyeteg férfiak éppen nem az ő korbácsolásukkal töltik a szabadidejüket. Hőseink persze ezeket a szörnyetegeket is eltüntetik a föld színéről, aktivizálva ezzel a helyi Klu-Klux-Klan szervezetet. A film leghumorosabb jelenete a csuklyások szerencsétlenkedése, talán kicsit ki is lóg a fősodorból, de kellemes ellenpont a rengeteg velejéig gonosz karakter és több liter vérpatron között.

És amikor már nincsenek anyagi gondjaik, hiszen a rengeteg igazságos gyilkolásból kellőképpen meggazdagodtak, elindulhatnak megmenteni Django szívszerelmét a rettenetes hírű C. Candy-től.

Leonardo di Caprio és Samuel L. Jackson kettőse: a sznob, félművelt, modoros és velejéig gonosz fehér gazda, és a az idomulásban túlteljesítő, saját fajtáját mélyen lenéző, irritálóan niggerező és gazdáját mindenben kiszolgáló öreg néger szolgáló (mint valami anti-Tamás-bátya) - egyszerűen remek. Nem akármilyen színészek lubickolnak a nem akármilyen párbeszédekben.

És végül hősünk egyedül maradva talpon kénytelen elintézni egy  teljes hadseregnyi fegyverest - a címnek megfelelően. Mert itt aztán Django (és Tarantino) elszabadul - ha hiányérzetünk lett volna véres, lövöldözős, parodisztikusan látványos  jeleneteket illetően, hát az utolsó tíz percben töményen megkapjuk.

Broomhilda-Kerry Washington átváltozása a rettegő, reszkető, alázatos rabszolga-lánykából valódi győztes Brünhildává,  igazi csattanó a film végére.

Még mielőtt valaki azt hinné, az egész  film csak egy paródia, vicc, formai elemek pufogtatása, az téved. Bár lenyűgözőek a látványelemek, a patikamérlegen adagolt párbeszédek, a hihetetlenül eltalált figurák, azért van mondanivaló, és gondolkodni való bőven. Igazságról, rabszolgaságról, kollaborálásról, árulásról. Filmcsinálásról.

Ha valamit kritizálnom kellene, az a film hosszúsága, főképp a film végének elhúzása. Egészen pontosan úgy fogalmaznék, fölösleges volt a dupla befejezés - már azt hittem, vége a filmnek, amikor a történet még egyet  ugrott, és jött a vége utáni vég.

Végül pedig, ami nekem mindig sokat dob egy film megítélésén, a zene: imádtam a Morricone-Verdi-James Brown-Beethoven-Johnny Cash- és még sok mindenki egyveleget. Már le is töltöttem a film zenéjét!

2008. júliusa és 2009. augusztusa között 9 alkalommal támadnak ismeretlen tettesek cigányok lakta házakra, több alkalommal megölik az ott élőket.

2008. decemberében betiltják a Magyar Gárdát, 2009. júliusában az ítéletet másodfokon is megerősítik.

2009. novemberében a Jobbik lakossági fórumot tart Sajóbábonyban, ahol a vitatott legitimitású Gárda őrködik. Vita, összetűzés, állítólagos fenyegetés: másnap erősítés érkezik a településre. Természetesen (?) nem hivatalos rendteremtő erősítés. Egy Suzuki cirkál a cigányok lakta területen. Rendőrség jelenléte minimális, a félelem, az erőszak, az ellentét szinte kézzel tapintható. A Suzukit megtámadják a helyiek, s bár különféle eszközökkel fel vannak fegyverkezve (fejsze, balta, husáng, stb.), személyi sérülés nem történik. A per legjobb tudomásom szerint ma is tart, a 174/B paragrafus alapján, melynek eredeti célja a kisebbség védelme.

A bíróság előtt állnak a sajóbábonyi cigány lakosság egyes tagjai, akik részt vettek (?) a Suzuki szétverésében. A Gárda, vagy a Jobbik tagjai közül senki sem áll bíróság előtt.

Dokumentumszínház, verbatim módszer s végül valósággal kevert fikció. Mi ez?

Első rész: a PanoDráma a közvetlenül érintett szereplőkre (támadók, áldozatok, rendőr, helyi boltos, ügyvédek, bíró...) koncentrálva készített interjúkat, melyek szó szerint, sőt pontosan idézve az interjúalany beszédstílusát kerülnek előadásra a színészek által. 

Másodiik rész: a fikció. Az angolszász jog mintájára esküdtszéket hívnak össze - gondosan összeválogatott 12  hétköznapi ember. Faluról, városból, Budapestről, cigányok, nem cigányok, nők, férfiak, iskolázottak, vagy kevésbé iskolázottak. (Őket előzőleg felkészítették a színpadi jelenlétre)  És meghozzák az ítéletet.

Az ötlet nagyon jó, az interjúk összeállítása, a váltások ritmusa, a díszlet, a színészek teljesítménye kiváló, rövid idő alatt otthon érezhetjük magunkat a szituációkban. Kiemelkedően jó volt Urbanovits Krisztina, Ördög Tamás, Csákányi Eszter, Bartsch Kata. 

És itt számomra elakadt a darab. Jöttek az esküdtek, videóbejátszásból tudhattuk meg, kik ők, hol laknak, milyen a viszonyuk a problémához. Besorjáztak. Leültek egy picike asztalhoz, ahol alig fértek el, a közönség pedig végképp nem látott belőlük semmit. Többnyire csak a hátukat. Elkezdtek vitázni, amit sajnos alig hallottunk. Csákányi Eszter kétszer sétált be, kérve a technikát a fokozott hangosításra, illetve a szereplőket a hangosabb beszédre, de ez sem segített. Ráadásul az esküdtek vitája begyakoroltnak, lepróbáltnak, időnként leckefelmondásnak tűnt. A valódi vita hevét mindig elfojtotta a "viselkedés".  Árulkodó mozzanat volt, amikor a vita már leült, az érvek elfogytak, az esküdtek elnöke pedig az órájára nézett: - Maradt öt percünk, vitassuk meg a még homályos pontokat! És elkezdték újra rágni ugyanazt a csontot....

Sehonnan sem sikerült megtudnom, vajon mindig ugyanezek az emberek az esküdtek? Hányszor játsszák el ugyanazt? Vagy minden este mások ülnek ott?

Nem tudom, szükség volt-e egyáltalán erre az esküdtszékesdire, de hogy ebben a formában, ezekkel a technikai bakikkal agyoncsapta a darabot, az biztos. 

Sajnálom, mert egyébként nagyon fontos a téma, nagyon jók a riportok, és a színészi, dramaturgiai teljesítmény is elismerésre méltó.

Hibáival együtt is ajánlom. 

A darab megálmodója, kreatív producere: Lengyel Anna:

Megnézek egy filmet, egy színdarabot, egy kiállítást, eldöntöm tetszett-e, és elkezdek azon kattogni, pontosan mi is tetszett, miért, vagy mi az ami annyira mégsem jött be. De igyekszem elkerülni mások kritikáinak elolvasását, hogy ne befolyásoljanak. 
Ennél a filmnél nem sikerült ezt a gyakorlatot folytatni. Korábban már olvastam róla, sok ismerősöm látta, mondott róla véleményt, aztán nem bírtam a kíváncsiságommal, és elolvastam a "profik" véleményét is. 

Így kritikám már befolyásolva vagyon, természetesen a vita irányába...

A többség felrótta a filmnek, hogy a történet túl egyszerű, kiszámítható - bár az élet írta, hiszen az alapja megtörtént eset -, néhol keveri a műfajokat - a véres akcióba egy igencsak vicces börtönből szabadulási jelenet keveredik -, de legfőképpen az egysíkú karaktereket hányják az alkotók szemére. Sean Penn az eredendő gonosz; Ryan Gosling a sármos, ámde érző szívű életművész; Josh Brolin, a az ön- és mindentfeláldozó elhivatott katona; Emma Stone, a megtévedt, de a szerelemtől megjavuló szépség; Anthony Mackie, a színesbőrű.... és még sorolhatnám.

Igaz. Nem túl sokrétűek a személyiségek, a dramaturgia is kiszámítható. Borítékolni lehet, hogy a jók közül kit áldoz be a rendező - azt ugyanis nem lehet megúszni, hogy nagy ritkán egy-egy pozitív hős ott  ne hagyja a fogát.

Akkor nekem miért tetszett mégis? 

Mert mese. Kicsit véres, kicsit erőszakos, de roppant látványos, felnőtteknek szóló mese. Ha az ember nem az "igaz történet alapján" megjegyzést veszi figyelembe, hanem hagyja elsodorni magát a "szegénylegény-legyőzi-a-gonosz-sárkányt" népmesei világba, akkor sokkal inkább élvezni fogja a filmet.

Mozizás közben folyton ott motoszkált fejemben az egyik western-klasszikus,  a Hét mesterlövész: egy mexikói falucska lakói megelégelik a gonosz rablóvezér folyamatos támadásait, és fegyverek helyett fegyvereseket szereznek. Akik persze legyőzik a gonoszt. A hét mesterlövész valójában egy klasszikus hős hétfelé bomlása, mindegyik alak magában hordozza az eredeti figura egy-egy jellegzetes tulajdonságát.

A gengszterosztag ugyan csak hat fős csapat, de a lényeg ugyanaz. Los Angelesnek elege lesz az új, kegyetlen gengszterfőnök hatalmából, és segítségül hívja  a rend néhány furcsa őrét. Minden szereplő egynemű karakter, de ha összevegyítjük őket, megkapjuk a valódi szuperhőst. Sean Penn pedig annyira hitelesen hihetetlenül gonosz, hogy elnézem neki a mélyebb jellemábrázolás hiányát. 

Volt aki unalmasnak ítélte a kimerevített képeket, én sokkal jobban szeretem, mint a most divatos kamera rángatásos stílust a verekedős jeleneteknél. Az egyik leglátványosabb rész a karácsonyi üveggömbök csillaghullása és a töltényhüvelyek lelassított csengő-bongó szerte pattogása.

Már csak azt nem értem, különösen a film alaphangulatát megalapozó indító jelenetre való tekintettel, ki döntött úgy, hogy csak 16-os karikát érdemel a film?

Hogy miért Cézanne és a múlt, az itt  a kérdés. Miért nem Cézanne és a jövő?

Hiszen megalapozta a XX. század modern képzőművészeti irányzatait - akkor miért a múlthoz való viszonya az érdekes?

Lássuk ki is volt Cézanne. Egy mogorva, morc magának való, autisztikus festő-óriás, akit nehéz volt elviselni, megérteni, értelmezni. Akinek a képeit Párizsban nem csak a Szalon, a hivatalos, akadémikus vonal utasította el 1863-tól folyamatosan, de a Szalon által elutasított művészek sem fogadták be. Pár képét ugyan kiállíthatta az Elutasítottak Kiállításán, de az általános vélemény róla az volt, hogy a rajztudása gyenge, bár a színekhez van érzéke.

Mit tesz ilyenkor egy átlagos festő-tanonc? Nyilván elmegy neves mesterekhez rajzolni tanulni,kompozíciókat alkotni, és igyekszik megfelelni az elvárásoknak. Cézanne épp ellenkezőleg. Meghallja a kritika lényegét, de a megoldásban is saját utat választ. Múzeumokba jár szünet nélkül, ráveti magát a spanyol-olasz-francia elődök képeire, újraértelmezi, újra alkotja azokat. Tévedés azt hinni, másolja ezeket a képeket, szobrokat - erről szó sincs. (Hallottam pár nézelődő kritikáját a kiállításon: Hát ezek elég gyatra másolatok...) Cézanne-t nem érdekli a pontos utánzás. Izgatja ezzel szemben az olasz barokk felfokozott dinamikája, a francia klasszicizmus statikus rendje, a spanyolok durva ecsetkezeléssel hangsúlyozott indulata, és nagy kedvence: Delacroix heves romantikája. Keresi a módszert, hogyan tudná ezeket saját művészetében integrálni, megtalálni a "második természetet" - a művészet lényegét -, ahol a rend, a mozgás, a színek fejezik ki a világot.

Aki nem Cézanne rajongó, az is megcsodálhat olyan ritkaságokat, mint Poussin Árkádiája, Bernini Richelieu-mellszobra, rajzokat, akvarelleket, festményeket többek között Raffaello-tól, Michelangelo-tól, Goya-tól, Delacroix-tól, Courbet-tól, Pissarro-tól. Kis művészettörténeti áttekintés Cézanne szemével.

Az útkeresés nem hiábavaló. Cézanne megtalálja a rend és a mozgás, a statikusság és a dinamika összhangját. És varázsol. A színekkel, a képkivágással, a kompozícióval, optikai dilatációs hézagokkal, a formák időnkénti végletekig leegyszerűsítésével.

Tájképei látszólag nyugalmasak, békések, hegyek, utak, házak, földek szépen sorra, rendben...mitől mégis a vibráló érzés bennünk? Az egyik titok: Cézanne "lefejezett" fái - ezek keretezik az idilli tájat, kényszerítve agyunkat a kép folytatására, továbbgondolására. Mitől a furcsa szívó hatás egy-egy tájképnél? A spirálisan szerkesztett erdei táj kívülről befelé haladva egyre kevésbé levegős, egyre sűrűbbek a színek, a kép centruma szinte beszippantja a nézőt.

Ha portrét, vagy csoportképet fest, nem érdekli a karakter, a jellemrajz. Ami fontos: a forma, a fények, a hangsúlyok.

Csendéletei mutatják, hogyan "építi" képeit mértani formákból: barack-gömbökből, babapiskóta-hasábokból, borospalack-hengerekből. Ezzel az építkezéssel ad lendületet a kubistáknak, majd később a konstruktivistáknak, és sok más XX. századi áramlatnak.

Ezzel vissza is kanyarodtunk a kezdő kérdéshez: miért a múlt? Mert Cézanne modernitása a múlt szigorú, állhatatos vizsgálata, újraértelmezése nélkül valószínűleg sosem öltött volna formát.

A kiállítás még február 17-ig látható, hacsak meg nem hosszabbítják...

(Köszönet P. Szűcs Juliannának fantasztikus előadásáért)

Új sikerdarab a Katonában! - ennyit tudtam először. Később azt is, a '38-as Anschluss 50. évfordulójára írta Thomas Bernhard a darabot. Végül szembesültem azzal, hogy szinte lehetetlenség rá jegyet szerezni - csak barátnőm szerencséje és szemfülessége folytán sikerült épp két szabad helyet találni az interneten. (Tanulság: érdemes az ilyen "elérhetetlen" darabokra relatív gyakorisággal rákattintani, időnként visszamondanak jegyfoglalásokat!)

"A Heldenplatz egy család történetén keresztül elemzi a társadalomnak a fasizmushoz és antiszemitizmushoz való múltbeli és jelenlegi viszonyát." - olvasom az ismertető szövegben. Hát nem. A darab erről is szól - de valójában ennél sokkal többről. Emberi viszonyokról, amiknek semmi közük fasizmushoz, vagy antiszemitizmushoz. Családról, testvérek, szülők, alkalmazottak, barátok közti kapcsolatokról, túlélésről, harcról, megértésről, a szeretet sokféleségéről, hibáinkról, gyarlóságainkról. És a gyűlöletről is, igen.  Egyetemes, közös problémáinkról, függetlenül attól, hogy a gyűlölet forrása faji, politikai, vallási, szexuális, kulturális, neveltetésbeli vagy éppen anyagi  másság.

Alaphelyzet: Schuster professzor öngyilkossága után egy héttel, temetési előkészületek. Zittelné, a házvezetőnő egy felvonáson keresztül tartó monológjából - Herta, a cselédlány asszisztálása mellett - szinte mindent megtudunk az elhunytról és családjáról. Elképesztően precíz és finom rajza annak a szeretetnek és ragaszkodásnak, amikor az elveszített ember minden jó és rossz tulajdonságát, erényét és hibáját elfogadva tudunk visszaemlékezni és gyászolni. Szirtes Ági jelenlétét nem is nevezném alakításnak, annyira hiteles.

Ahogyan a második részben lenyűgöző Máté Gábor, mint az elhunyt bátyja. Aki az idősekre oly jellemzően csak mondja, mondja, ugyanazokat a lemezeket téve fel folyamatosan. Észre sem véve, hogy egyik mondatában a harc, az elvek melletti kiállás, a lázadás hiábavaló és értelmetlen voltáról értekezik, majd két gondolattal később számon kéri a társadalom fásult beletörődését, az egyén elkorcsosulást, konformista rendszerbe simulását.

Rezes Judit talán ha tíz mondatot mond az egész darabban, de az az életunt, kényeskedő, folyton valami kabátot magán összehúzó fázós távolságtartás egy miniatűr remekmű.

Ahogyan az egész darab egy remekmű. Dráma, amiben gyakorlatilag nincsenek párbeszédek. Fanyar humorú monológok sorát fűzte fel Bernhard, ráadásul a monológok többnyire a totális egymás mellett elbeszélés iskolapéldái. Hatásos a díszlet, az ebédlőasztal felépítése eszünkbe juttathatja magát a címadó teret, vagy a sokat emlegetett Döblingi Temetőt, de akár a krematóriumok ajtajait is.

És ami a legfontosabb, Bagossy László mértéktartó, jó ritmusú  rendezésében kiemelkedő színészek alakíthattak kiemelkedőt.

Ajánlom mindazoknak, akik szeretnek elgondolkodni a világ folyásán, élvezik az iróniát, értik a szavak mögötti szavakat. És várom a véleményeket, vajon miért is ugrott ki a professzor élete végén a Heldenplatz-ra néző lakás ablakán....

Oscar-jelölés, Golden Globe-jelölés, IMDb-n 7,4 pont és telt ház a moziban. Azzal a várakozással ültem be a filmre, hogy egy izgalmas és drámai repülős sztorit látok majd. - Mellesleg az eredeti cím: Flight, sokkal inkább kifejezi a lényeget, mint a magyar változat...

Az első 30 percben azt kapjuk, amit vártunk:  jóképű pilóta problémás ex-szel, gyönyörű, szexi és nagyon meztelen barátnővel, két repülés közt átmulatott éjszakával a háta mögött, gyakorlatlan másodpilótával az oldalán küzd meg egy olyan repülési helyzettel, amelyben tízből tíz pilóta lezuhanna - nem úgy hősünk, aki  úrrá lesz a káoszon, elkerülve a tragédiát és megmentve ezzel 96-ot a 102 emberből a fedélzeten.

A repülés-zuhanás kb.10-15 perces jelenetét fantasztikusan rakták össze, hirtelen elhalkult a popcorn-ropogtatás, szürcsölés, zizegés, fészkelődés alapzaja, mindenki a székbe préselődve, lélegzet visszafojtva figyelt. A becsapódás pillanatról pillanatra elkerülhetetlenebbnek látszik, félelmetes zajok, emberei sikolyok, szinte érezni a halálfélelem szagát. -  Fiad van, ugye? Mondd neki, hogy szereted. Mondd a fekete dobozba.... - az elkerülhetetlen vég bizonyossága.

Persze tudtuk előre, hogy sikerül megmenteni a gépet, és a jóképű fenegyerek hőssé válása borítékolható.
Lenne. Ha nem lenne fenegyerek. Aki iszik, másnaposság ellen kijózanító kokót szippant, aztán a felpörgéshez megint vodka....

Innentől kezdve pedig a film valójában már nem szól se repülésről, se pilótáról. Csak egy alkohol- és kábszerfüggő emberről szól. Akinél a pilótaság-hősiesség csak súlyosbító körülmény  problémájának leküzdésében. Mert minél fontosabb, tehetségesebb, különlegesebb, sikeresebb valaki, annál kevésbé képes önmagába nézni és ott meglátni a valóságot.

Nem árulnék el többet azoknak a kedvéért, akik szeretnék megnézni a filmet. Talán csak annyit, ha valaki olyan szerencsés, hogy soha semmitől és senkitől nem függött, az is érezni fogja, miért hihetetlenül nehéz a szálak végleges elszakítása, milyen sötét démonok uralkodhatnak az agyunkon. 

Denzel Washington pont olyan jó, mint amit megszoktunk és (el)vártunk tőle, jelölése az Oscar-ra teljesen jogos. Remekel mellette Kelly Reilly, Melissa Loe, Don Cheadle és John Goodman is.

Tulajdonképpen nálam 9/10 is lehetne, csak a vége... hát azt nem kellett volna. Muszáj egy amerikai/hollywoodi filmnek mindig rózsaszín felhőkbe elúszni a végén - Mr. Zemeckis?!

Legalább kétszer olvastam, többször láttam filmen, balettként: vajon mitől vált megunhatatlan, újra meg újra inspiráló klasszikussá? És mi újat mondhat nekünk Joe Wright (Büszkeség és balítélet, A szólista) ma erről a témáról?

Látszólag egy korhű, kosztümös filmet látunk, de gyorsan kiderül, Wright inkább egy álmot, egy furcsa nagyítón át megfigyelt végzetes kapcsolatot rendezett meg.  Az egész film egy színház kulisszái között játszódik, a kép a képben (pontosabban színház a filmben) megoldás hangsúlyozza a rendező üzenetét.  Ugyanazon a kissé kopott színház színpadán zajlik a bál, lovagol Vronszkij, alszik Anna kisfia, vagy játszódik egy operaelőadás - és a közönség folyamatosan, árgus szemekkel figyel a páholyokból. A színpadon, mindössze egy tánc alatt szökken szárba, bimbózik ki, borul virágba Anna és Vronszkij szerelme. Gyönyörű mozdulatok, sodró lendület, percekig csak ők ketten táncolnak a mozdulatlanná merevedett báli tömegben.

Aki volt már szerelmes, tudja milyen érzés. amikor megfagy körülöttünk a világ, csak mi érezzük  azt a mámort, csak mi élünk igazán, kegyelmi állapotban, a szürke hétköznapokat magunk mögött hagyva. Aztán feléled a többi szereplő a színpadon, lejtik saját táncukat, élik saját életüket, meghatározva saját lépéseink lehetőségeit. Meglepő módon ugyanerről a színpadról lép át Levin (a föld és Kitty szerelmese) hirtelen a valódi,hóval borított orosz pusztába, egyetlen szereplőként ki a való világba. A többiek Szentpétervár, vagy Moszkva  báltermei helyett a színpadon lépnek fel, az utcák helyett a színfalak mögött,  csigák, kötelek, létrák között botladoznak. Még a vonat sem valóságos, csupa ezüstös hóba burkolt kis modellnek tűnik, ami a terepasztalon futja végtelenített köreit.

És ki ő, a címadó, Anna Karenina? Egy asszony, aki belefásul a talán még csak  nem is boldogtalan, de mindenképpen unalmas, kiüresedő házasságába. Akinek elég egy szikra, egy szép kék szempár, szöszke fürtök, csinos egyenruha, figyelmes bókok, hogy pillanatok alatt szerelmes legyen - a szerelembe. Hódítás, bódító érzékiség, a szabadság illúziója, látszólagos szabad döntés. Lemondás, kapaszkodás, kivetítés. "Feléltem a szerelmünket" - mondja Anna. Igen, túlterhelte a kapcsolatot. Túlterhelt vele egy olyan férfit, aki talán csak jókor volt jó helyen, hogy elcsavarja a fejét, de valódi támasza sosem lehet. Akitől nem remélhet megváltást. De Anna már kényszerpályán mozog. Vagy teljesen lemond a szerelemről, vagy eltaszítja a férj, kitaszítja a társadalom. "Nem sértette meg a törvényt, de a szabályokat igen" - hangzik az ítélet.  Betegség, gyógyszerek, elkeseredés, féltékenység, kapaszkodás, csalódás, csömör. 

Rebbenő kézben ritmusra suhog a legyező - hogy aztán lassan a hóban halkan haladó vonat kattogásává alakuljon. Menni kell, indulni, megbizonyosodni, rajta kapni... végül pedig rá kell jönni, nincs értelme. Már a bizonyosságnak sincs értelme. Már csak egy kiút marad, véget vetni az egésznek. 

Gyönyörű díszletek, pompás ruhák, szépséges szereplők, jó színészek: Keira Knightley, Jude Law és Alicia Vikander (őt az Egy veszedelmes viszony című fantasztikus történelmi drámában még meg lehet nézni a mozikban!), és a többiek is mind, remekelnek. 

Joe Wright jó filmet rendezett Megkapjuk a látványt, az illúziót, szinte érezzük a bódító parfümök vagy éppen a virágos rét illatát, miközben mégis távol tudunk maradni érzelmileg, képesekké válunk az elemzésre, a tanulságok levonására.

Végig Shakespeare klasszikus sorai motoszkáltak a fejemben: Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő. 

Volt, aki már hiányolta a blogból a gasztronómiát, és igaza is van. Az étkezési kultúra legalább olyan fontos, mint a szellemi, hogy az ivási kultúráról már ne is beszéljünk....

Hirtelen programváltozás, felszabaduló este, barátnős beszélgetés - hová üljünk be a Moszkva tér környékén? (Mert nekem már csak az marad, bárki bárminek nevezze is át...) Különösebben éhesek nem vagyunk, annál inkább meginnánk a szomorú, hószállingózós estében egy-két pohár jó bort. Barátnőm ötlete, relatív új a hely, próbáljuk ki, már a neve is hívogató: Szalonspicc. Pont nekünk való!

Picinyke borbár és kávézó, visszafogott rusztikus-retró belső térrel, fiatalos és vidám kivizöld-barna színvilággal.
Tavaly nyáron nyitott a Lövőház utca sétáló részén a 17. szám alatt. A környék az átalakítások óta felveszi a versenyt a belvárosi sétálóutcákkal, a maga miniatűr méreteiben. Még fent vannak a fákon a karácsonyi fények, hívogatnak, gyere, nézz körül.

Fiatal az este, van bőven hely. A pincérlányok kedvesek, előzékenyek, mindent elmesélnek, megmutatnak. Több, mint 60 féle bor, főleg magyar, de persze van chilei, francia, spanyol, dél-afrikai is. 10 féle pezsgő, pálinkák, kávékülönlegességek, teák.... De ennénk is valamit. Borkorcsolyák, szendvicsek, saláták közül végül is a mini-salátanyársat választjuk: friss pirítóson apró nyársak, rajtuk olivaolajban érlelt óriás olajbogyók és szárított paradicsom felváltva. Annyira jól esett, hogy utána még megkóstoltuk a a friss salátát pármai sonkával és grillezett sajttal és végül ettünk még ketten együtt egy frissen sütött csokiszuflét.

Mire mindent megettünk, megittunk, tele lett a bár. Igazi beszélgetős-kóstolgatós-kortyolgatós hely, ahol a vendéglátás helyett inkább vendégül láttak minket.Na jó, kis hibák azért még vannak, nekem például hiányzott az a  Sauska 2012-es rozé, de valahogy legyűrtem ezt a pohár bort is:

Biztosan jövünk még! :)