Hogy miért Cézanne és a múlt, az itt a kérdés. Miért nem Cézanne és a jövő?
Hiszen megalapozta a XX. század modern képzőművészeti irányzatait - akkor miért a múlthoz való viszonya az érdekes?
Lássuk ki is volt Cézanne. Egy mogorva, morc magának való, autisztikus festő-óriás, akit nehéz volt elviselni, megérteni, értelmezni. Akinek a képeit Párizsban nem csak a Szalon, a hivatalos, akadémikus vonal utasította el 1863-tól folyamatosan, de a Szalon által elutasított művészek sem fogadták be. Pár képét ugyan kiállíthatta az Elutasítottak Kiállításán, de az általános vélemény róla az volt, hogy a rajztudása gyenge, bár a színekhez van érzéke.
Mit tesz ilyenkor egy átlagos festő-tanonc? Nyilván elmegy neves mesterekhez rajzolni tanulni,kompozíciókat alkotni, és igyekszik megfelelni az elvárásoknak. Cézanne épp ellenkezőleg. Meghallja a kritika lényegét, de a megoldásban is saját utat választ. Múzeumokba jár szünet nélkül, ráveti magát a spanyol-olasz-francia elődök képeire, újraértelmezi, újra alkotja azokat. Tévedés azt hinni, másolja ezeket a képeket, szobrokat - erről szó sincs. (Hallottam pár nézelődő kritikáját a kiállításon: Hát ezek elég gyatra másolatok...) Cézanne-t nem érdekli a pontos utánzás. Izgatja ezzel szemben az olasz barokk felfokozott dinamikája, a francia klasszicizmus statikus rendje, a spanyolok durva ecsetkezeléssel hangsúlyozott indulata, és nagy kedvence: Delacroix heves romantikája. Keresi a módszert, hogyan tudná ezeket saját művészetében integrálni, megtalálni a "második természetet" - a művészet lényegét -, ahol a rend, a mozgás, a színek fejezik ki a világot.
Aki nem Cézanne rajongó, az is megcsodálhat olyan ritkaságokat, mint Poussin Árkádiája, Bernini Richelieu-mellszobra, rajzokat, akvarelleket, festményeket többek között Raffaello-tól, Michelangelo-tól, Goya-tól, Delacroix-tól, Courbet-tól, Pissarro-tól. Kis művészettörténeti áttekintés Cézanne szemével.
Az útkeresés nem hiábavaló. Cézanne megtalálja a rend és a mozgás, a statikusság és a dinamika összhangját. És varázsol. A színekkel, a képkivágással, a kompozícióval, optikai dilatációs hézagokkal, a formák időnkénti végletekig leegyszerűsítésével.
Tájképei látszólag nyugalmasak, békések, hegyek, utak, házak, földek szépen sorra, rendben...mitől mégis a vibráló érzés bennünk? Az egyik titok: Cézanne "lefejezett" fái - ezek keretezik az idilli tájat, kényszerítve agyunkat a kép folytatására, továbbgondolására. Mitől a furcsa szívó hatás egy-egy tájképnél? A spirálisan szerkesztett erdei táj kívülről befelé haladva egyre kevésbé levegős, egyre sűrűbbek a színek, a kép centruma szinte beszippantja a nézőt.
Ha portrét, vagy csoportképet fest, nem érdekli a karakter, a jellemrajz. Ami fontos: a forma, a fények, a hangsúlyok.
Csendéletei mutatják, hogyan "építi" képeit mértani formákból: barack-gömbökből, babapiskóta-hasábokból, borospalack-hengerekből. Ezzel az építkezéssel ad lendületet a kubistáknak, majd később a konstruktivistáknak, és sok más XX. századi áramlatnak.
Ezzel vissza is kanyarodtunk a kezdő kérdéshez: miért a múlt? Mert Cézanne modernitása a múlt szigorú, állhatatos vizsgálata, újraértelmezése nélkül valószínűleg sosem öltött volna formát.
A kiállítás még február 17-ig látható, hacsak meg nem hosszabbítják...
(Köszönet P. Szűcs Juliannának fantasztikus előadásáért)
