Legalább kétszer olvastam, többször láttam filmen, balettként: vajon mitől vált megunhatatlan, újra meg újra inspiráló klasszikussá? És mi újat mondhat nekünk Joe Wright (Büszkeség és balítélet, A szólista) ma erről a témáról?
Látszólag egy korhű, kosztümös filmet látunk, de gyorsan kiderül, Wright inkább egy álmot, egy furcsa nagyítón át megfigyelt végzetes kapcsolatot rendezett meg. Az egész film egy színház kulisszái között játszódik, a kép a képben (pontosabban színház a filmben) megoldás hangsúlyozza a rendező üzenetét. Ugyanazon a kissé kopott színház színpadán zajlik a bál, lovagol Vronszkij, alszik Anna kisfia, vagy játszódik egy operaelőadás - és a közönség folyamatosan, árgus szemekkel figyel a páholyokból. A színpadon, mindössze egy tánc alatt szökken szárba, bimbózik ki, borul virágba Anna és Vronszkij szerelme. Gyönyörű mozdulatok, sodró lendület, percekig csak ők ketten táncolnak a mozdulatlanná merevedett báli tömegben.
Aki volt már szerelmes, tudja milyen érzés. amikor megfagy körülöttünk a világ, csak mi érezzük azt a mámort, csak mi élünk igazán, kegyelmi állapotban, a szürke hétköznapokat magunk mögött hagyva. Aztán feléled a többi szereplő a színpadon, lejtik saját táncukat, élik saját életüket, meghatározva saját lépéseink lehetőségeit. Meglepő módon ugyanerről a színpadról lép át Levin (a föld és Kitty szerelmese) hirtelen a valódi,hóval borított orosz pusztába, egyetlen szereplőként ki a való világba. A többiek Szentpétervár, vagy Moszkva báltermei helyett a színpadon lépnek fel, az utcák helyett a színfalak mögött, csigák, kötelek, létrák között botladoznak. Még a vonat sem valóságos, csupa ezüstös hóba burkolt kis modellnek tűnik, ami a terepasztalon futja végtelenített köreit.
És ki ő, a címadó, Anna Karenina? Egy asszony, aki belefásul a talán még csak nem is boldogtalan, de mindenképpen unalmas, kiüresedő házasságába. Akinek elég egy szikra, egy szép kék szempár, szöszke fürtök, csinos egyenruha, figyelmes bókok, hogy pillanatok alatt szerelmes legyen - a szerelembe. Hódítás, bódító érzékiség, a szabadság illúziója, látszólagos szabad döntés. Lemondás, kapaszkodás, kivetítés. "Feléltem a szerelmünket" - mondja Anna. Igen, túlterhelte a kapcsolatot. Túlterhelt vele egy olyan férfit, aki talán csak jókor volt jó helyen, hogy elcsavarja a fejét, de valódi támasza sosem lehet. Akitől nem remélhet megváltást. De Anna már kényszerpályán mozog. Vagy teljesen lemond a szerelemről, vagy eltaszítja a férj, kitaszítja a társadalom. "Nem sértette meg a törvényt, de a szabályokat igen" - hangzik az ítélet. Betegség, gyógyszerek, elkeseredés, féltékenység, kapaszkodás, csalódás, csömör.
Rebbenő kézben ritmusra suhog a legyező - hogy aztán lassan a hóban halkan haladó vonat kattogásává alakuljon. Menni kell, indulni, megbizonyosodni, rajta kapni... végül pedig rá kell jönni, nincs értelme. Már a bizonyosságnak sincs értelme. Már csak egy kiút marad, véget vetni az egésznek.
Gyönyörű díszletek, pompás ruhák, szépséges szereplők, jó színészek: Keira Knightley, Jude Law és Alicia Vikander (őt az Egy veszedelmes viszony című fantasztikus történelmi drámában még meg lehet nézni a mozikban!), és a többiek is mind, remekelnek.
Joe Wright jó filmet rendezett Megkapjuk a látványt, az illúziót, szinte érezzük a bódító parfümök vagy éppen a virágos rét illatát, miközben mégis távol tudunk maradni érzelmileg, képesekké válunk az elemzésre, a tanulságok levonására.
Végig Shakespeare klasszikus sorai motoszkáltak a fejemben: Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő.