Szeretném rögtön az elején leszögezni, nem vagyok Tarantino-rajongó, Tarantino-szakértő meg aztán végképp nem. Láttam persze jó pár Tarantino-filmet, ki tudta volna elkerülni a Ponyvaregényt akár első körben, akár a másodikban, a már felnövő félben lévő rajongó gyerekem mellett?!
De én voltam az a nem is kicsit kínos helyzetbe kerülő néző is az egyik pláza-moziban, akit szerintem a mai napig vihogva emlegetnek a tinikorú jegyszedők - a Grindhouse-Halálbiztos című örökbecsű 1/3-ánál ugyanis kiromboltam a teremből reklamálni a film rémes minősége miatt......
Így aztán nem tudom kielemezni, melyik Tarantino eszköz hogyan működött a filmben, melyik jelenet mit jelent Tarantino-nyelven, és ez a film hol is helyezkedik el pontosan a Tarantino-életműben
Világos viszont, mi tetszik egy filmben és mi nem, mi működik nálam és mi nem. Persze annyit én is tudok, hogy Tarantino szerelme a "spagetti-western" iránt örök és kiolthatatlan, éppen ezért mostanáig csak megidézte azt - más műfajokban. Talán mostanra érezte látásmódját, rendezői eszköztárát annyira kiforrottnak, hogy bele merjen nyúlni a műfajba direkt módon. Már amúgy Tarantinosan, mert a az első kb fél óra után a western délre kanyarodik, és átfordul southern-be (bocs, az ötlet elcsent!), valódi western-sztori helyett egy kicsit "Amistad-os", rabszolga kérdést feszegető történetet látunk.
Django a hallgatag, ámde rakétasebességgel fejlődő mesterlövész- plusz etikett-bajnok rabszolga és megmentője, a széplelkű német fejvadász (kvázi bérgyilkos) bejárja északot-nyugatot, likvidál egy kisvárosra való rosszembert - az egyik csúcsjelenet éppen a kisváros seriffjének "begyűjtése".
Közben bekukkanthatunk Big Daddy (Don Johnson) álom-udvarházába - mintha egy Elfújta a szél groteszk parafrázist látnánk, ahol gyönyörű ruhákban gyönyörű színesbőrű nők tömkelege tesz-vesz, andalog, hintázik.... Már amikor a mosdatlan, szörnyeteg férfiak éppen nem az ő korbácsolásukkal töltik a szabadidejüket. Hőseink persze ezeket a szörnyetegeket is eltüntetik a föld színéről, aktivizálva ezzel a helyi Klu-Klux-Klan szervezetet. A film leghumorosabb jelenete a csuklyások szerencsétlenkedése, talán kicsit ki is lóg a fősodorból, de kellemes ellenpont a rengeteg velejéig gonosz karakter és több liter vérpatron között.
És amikor már nincsenek anyagi gondjaik, hiszen a rengeteg igazságos gyilkolásból kellőképpen meggazdagodtak, elindulhatnak megmenteni Django szívszerelmét a rettenetes hírű C. Candy-től.
Leonardo di Caprio és Samuel L. Jackson kettőse: a sznob, félművelt, modoros és velejéig gonosz fehér gazda, és a az idomulásban túlteljesítő, saját fajtáját mélyen lenéző, irritálóan niggerező és gazdáját mindenben kiszolgáló öreg néger szolgáló (mint valami anti-Tamás-bátya) - egyszerűen remek. Nem akármilyen színészek lubickolnak a nem akármilyen párbeszédekben.
És végül hősünk egyedül maradva talpon kénytelen elintézni egy teljes hadseregnyi fegyverest - a címnek megfelelően. Mert itt aztán Django (és Tarantino) elszabadul - ha hiányérzetünk lett volna véres, lövöldözős, parodisztikusan látványos jeleneteket illetően, hát az utolsó tíz percben töményen megkapjuk.
Broomhilda-Kerry Washington átváltozása a rettegő, reszkető, alázatos rabszolga-lánykából valódi győztes Brünhildává, igazi csattanó a film végére.
Még mielőtt valaki azt hinné, az egész film csak egy paródia, vicc, formai elemek pufogtatása, az téved. Bár lenyűgözőek a látványelemek, a patikamérlegen adagolt párbeszédek, a hihetetlenül eltalált figurák, azért van mondanivaló, és gondolkodni való bőven. Igazságról, rabszolgaságról, kollaborálásról, árulásról. Filmcsinálásról.
Ha valamit kritizálnom kellene, az a film hosszúsága, főképp a film végének elhúzása. Egészen pontosan úgy fogalmaznék, fölösleges volt a dupla befejezés - már azt hittem, vége a filmnek, amikor a történet még egyet ugrott, és jött a vége utáni vég.
Végül pedig, ami nekem mindig sokat dob egy film megítélésén, a zene: imádtam a Morricone-Verdi-James Brown-Beethoven-Johnny Cash- és még sok mindenki egyveleget. Már le is töltöttem a film zenéjét!
