körülöttemavilág

1982. Egy kisváros valahol Magyarország keleti felén - így képzelem. Boldog család sétál el a szovjet laktanya mellett, a főtér felé. Elöl apuka a három gyerekkel, mögöttük lemaradva anyuka, várandósan a negyedikkel.

Előre bocsátom, szinte soha nem nézek sci-fit vagy fantasy-filmeket. Ahogy Star Wars-ot, Batmant, Supermant, Harry Pottert, is csak elvétve. Nekem a különféle 'univerzumok' valóban távoliak, szó szerint egy másik világ.

Zsenialitás és elmebaj. Tehetség és mentális zavar. Kreativitás és pszichés probléma. Hol a határ, és ki mondja ki az ítéletet? Gyógyításra szorulnak, vagy elfogadásra? 

Szeretem a Szkénét. Gyönyörű a kilátás az előtérből, fővárosunk különleges ékszerként vibrál előttünk. Csöndes beszélgetés zsongása, koccintások csilingelése, végre kapunyitás. Udvarias sorban állás, jólnevelt polgári világ, nincsen tülekedés. Helyfoglalás az érkezés sorrendjében, az első sor már tele. Jól öltözött bábok üldögélnek csendben a nézőtéren, várják az előadás kezdetét, akárcsak mi.

Negyven hét - ennyi idő kell egy kisbabához. Negyven boldog, fájdalmas, euforikus, fáradt, aggódó, nehéz, izgalmas hét. És a végén ott a megérdemelt jutalom, egy egészséges újszülött. Általában. Szerencsés esetben.

Az Abigail Galéria hosszú évek kemény munkájával törzsvendégekké tette falai közt prófétáinkat a nagyvilágból. Művészeket, akik más-más okból és más-más időpontban hagyták el hazánkat, a szülőföldjüket, s akik hír-vivők lettek. Hírünket vitték a nagyvilágba, majd amikor lehetett, amikorra mi is felkészültté váltunk rá, hírt hoztak nekünk abból a másik világból.

Utoljára harminckilenc éve, 1967-ben mutatták be új rendezésben a Traviata-t Magyarországon. Nem véletlenül kísérte nagy várakozás Anger Ferenc új bemutatóját a Margitszigeten, és játsszák azóta is telt házzal az Operaház színpadán. 

A Q-ügyosztály harmadik, és egyben az egyik legmegrázóbb esetét új kéz rendezte: annak a norvég Hans Petter Molandnak a keze, aki a zseniális Az eltűnés sorrendjében című fekete komédiát forgatta. A szereplők, a stílus, a hangulat, a képi világ nem változott, Carl Morck (Nikolaj Lie Kaas) ugyanolyan morc, Assad (Fares Fares) ugyanolyan türelmesen, kitartóan emberi. Rose (Johanne Luise Schmidt) ugyanannyira érzékeny, lelkes és ellentmondást nem tűrő.

Kezdetben volt az Antik Enteriőr. Csinos szecessziós lakásbelsőnek álcázott standok, nagynevű aukciósházak, kisebb antikvitás üzletek, és kicsit elbújva közöttük néhány kortárs galéria, főképp XX. századi nagy nevekkel, néhány élő legendával. Aztán jött az Art Fair, élő és már csak műveikben élő sztárokkal, feltörekvő jelöltekkel. Végül győzött a a piac igénye - az antik enteriőröket leváltotta a modern művészek látszólag puritán loft-világa.

Florence Foster Jenkins, a new yorki zenei élet egyik legkülönlegesebb, a mai napig megfejthetetlen figurája 1868-ban született Pennsylvaniaban.