A Q-ügyosztály harmadik, és egyben az egyik legmegrázóbb esetét új kéz rendezte: annak a norvég Hans Petter Molandnak a keze, aki a zseniális Az eltűnés sorrendjében című fekete komédiát forgatta. A szereplők, a stílus, a hangulat, a képi világ nem változott, Carl Morck (Nikolaj Lie Kaas) ugyanolyan morc, Assad (Fares Fares) ugyanolyan türelmesen, kitartóan emberi. Rose (Johanne Luise Schmidt) ugyanannyira érzékeny, lelkes és ellentmondást nem tűrő.
A Palackposta mégis más, mint az előző esetek. Bár az eseményeket egy húsz éve hányódó, és Skócia partjainál partra vetődő palackban talált üzenet indítja el, ám a bűn jelen van, a bűnös itt járkál köztünk, és szinte az első pillanattól fogva tudjuk is, ki az. Az angyalarcú Sátán-küldötte, a norvég filmgyártás egyik legerősebb ütőlapja, Pal Sverre Hagen. Moland már Az eltűnés sorrendjében kihasználta a lefegyverző mosoly mögött meghúzódó pszichopata őrült hideg számítását, Hagen hipnotikus tekintetétől szinte bénultan engedelmeskednek az áldozatok. 
Amúgy is egy ismeretlen, furcsa, nyomasztó világban járunk. Modern technika, szélerőművek, sápadt skandináv fények és jólét, a globalizáció pénzügyi problémái, gyerekek féltő és előrelátó felkészítése a veszélyre az egyik oldalon. Múlt századi családmodell, a hit hatalma, összezáró hallgatás, idegengyűlölet, tekintélyuralmi közösségi rend a másik oldalon. A kettő között pedig Morck, Assad és csapatuk. Morck az átlagnál is kevesebbet beszél (kb. egynegyed annyit, mint a regényben). Szavak helyett beszél remegő, néha magától ökölbe szoruló keze, rebbenő pillantása, állkapcsa feszülése, határozatlan tétovasága, kimerült erőfeszítése. Amennyire Assadé volt az előző rész, annyira Morcké - és Johanné - ez a harmadik.
Egy szétesőfélben lévő, sérült, lelkiismeret furdalással és démonokkal küzdő, himlőhelyes, kialvatlan rendőr a szép mosolyú, magabiztos halál angyala ellen. Kivételesen nincs politikai szál, szexuális abúzus, bosszú. Látszólag van szerepe a pénznek, a gyermekkori emlékeknek, ám a gonoszság lélektana nehezen magyarázható. És a vegytiszta pszichopatát a legnehezebb bekeríteni.
Sok szál kimaradt a regényből, Johannes karaktere ugyan vesztett részleteiből, kidolgozottságából, de a rendezésnek köszönhetően ez csak jót tett neki. Moland lehántotta a sallangokat, és azt tartotta meg a történetből, ami még éppen elégséges, hogy a lényeget lássuk.
Miközben Morck verbális megnyilvánulásainak tetemes részét az Assaddal a hitről folytatott vitája teszi ki; miközben folyamatosan, durván és erőszakosan érvel isten léte ellen; miközben kigúnyolja Assad vallását, világról alkotott képét - mindeközben megszállottan, elhivatottan, mondhatni egy hívő megátalkodottságával harcol isten gonosz küldöttével. Assad, az elkötelezett muszlim bigott keresztények előítéleteivel találja magát szemben, az elvakult keresztény hívők pedig belerokkannak védtelen elszigeteltségükbe. Mintha minden vallás és annak az ellenkezője gabalyodna össze, és haladna egy apokaliptikus vég felé. 
Tüzes lovasok és kénköves tó helyett a végtelen, hideg, sima vízen harcol Krisztus ellensége, egy istenellenes hatalom, valaki, aki Isten jogait bitorolja - a jók ellen. Hogy a végső harcban mi a pontos szereposztás, azt persze tudjuk. De hogy az oda vezető úton kik voltak a jók és kik a bűnösök, hogy mi végre van egyáltalán hitünk, hogy milyen hajszálvékony a határ a hit és a hitetlenség között: ezek talán a film valódi kérdései.
Nem kell azért aggódni, a lélektani drámák és elvi kérdések mellé kapunk éppen elég izgalmat, hajtóvadászatot, üldözést, szenvedést, lövöldözést - minden olyasmit, ami egy valódi thrillerhez kell. Lenyűgözőek a színek, a tájak, a sárgán hullámzó repceföld a sápadtkék ég alatt, az északi tengeri fehér homokos part találkozása a jégkék vízzel... A kórház naplementében fürdő folyosója Morck árnyképével; Johannes lakásának letisztult, skandináv eleganciája... A lírai szépség összefonódása a gonosz sötétséggel - egy biztos kézzel megrajzolt mozgó-kép Jussi Adler-Olsen krimije alapján.
Értékelés: jeles. Elégedett vagyok a rendező-váltással, a regény adaptációjával. Megkaptam a megszokott Q-ügyosztály hangulatot, de kaptam valami újat is. A skandináv krimi és északi filmművészet rajongóinak gondolom ajánlanom sem kell, ők már rég látták. Ha mégsem, ki ne hagyják.
