1982. Egy kisváros valahol Magyarország keleti felén - így képzelem. Boldog család sétál el a szovjet laktanya mellett, a főtér felé. Elöl apuka a három gyerekkel, mögöttük lemaradva anyuka, várandósan a negyedikkel.
Megáll a kerítés mellett, ahol egy szovjet katona áll, rámosolyog, majd az arca furcsán eltorzul, csodálkozva néz az anyára - elfolyt a magzatvíz, váratlanul megindult a szülés. A kisbaba betegen születik, s bár utána jön még két gyerek, éppen ő, a legesendőbb lesz az édesanya élete értelme. Mindezt Anya (Kerekes Éva) meséli, ahogyan a család történetének nagyobb részét is a szereplők monológként előadott visszaemlékezéseiből ismerjük meg. Néha a közönség felé (mikrofonba) előadott narrációk összetalálkoznak, és jelenidejű párbeszéddé alakulnak, hogy aztán visszatérjenek az események kronologikus felidézéséhez.
Apátlanok, néha anyátlanok, reménytelenek, céltalanok, boldogtalanok, szerencsétlenek, sikertelenek, munkátlanok, társtalanok... A lassan szinte mindenétől megfosztott család, mint a rendszer és a rendszerváltás áldozata. Lehetett volna boldog, sikeres, szerencsés, gazdag bármelyikük, de valahogy mindig minden és mindenki félrecsúszik. Rosszkor hoznak rossz döntéseket, rossz célokat választanak és rossz eszközöket. Tomi (Nagy Zsolt), a legidősebb fiú, aki a folyton távol lévő apa helyett felvállalja a családfő szerepét, hiába hozza meg a maga személyes áldozatát. 
Hiába megy dolgozni egyetem helyett, taníttatja húgait, öccsét, támogatja anyját, hiába alapít családot, nevel három gyereket, az apai példa, amit követ, hibás - boldogtalansága borítékolható. Laci (Polgár Csaba), az örök sikertelenségre ítélt álmodozó és Doda (Tenki Réka), a gyönyörű, de bukott királykisasszony, mint modern Oresztész és Elektra együtt nőnek fel, bűnbe is együtt esnek, végül kudarcos próbálkozásaik után, a kilátástalan jelenben is egymás támaszai lesznek. Feszter (Takács Nóra Diána), a csúnya, mellőzött, filantróp álarc mögé bújt sértett bosszúálló prototípusa. És persze ott a legkisebb fiú, a szerencsét legszabadabban próbáló Y-generációs Simon (Patkós Márton) - őszintén szólva nem is tudjuk, drukkoljunk a sikeréért, vagy féljünk tőle.
Gáspár Ildikó rendezése most is ígéretesen kezdődik, de a vége csalódás. Az alapanyag jó, a részletek ötletesek és hatásosak, de a darab kicsit szétesett, ahogyan a főszereplő család is. A díszlet egy furcsa hetvenes évekbeli társasjátékra hasonlít, a szereplők fel-alá lépkednek a pályán, attól függően, mit dobott nekik a sors. Egyéni drámáikban remekelnek, az egyik legszívhezszólóbb jelenet, amikor anya és lánya a kórház felé buszozik, s mindketten felváltva mesélik el, mi jár a fejükben, mit gondolnak a másikról. Hasonlóan katartikus pillanat, amikor Laci beismeri, elrontotta, ő is elrontotta, hiába próbált megfelelni, hiába bújt a "Legfontosabb a család!" szlogen pajzsa mögé, elbukott. Kerekes Éva alakítása hiteles, mély és hatásos. Anyája névtelenségében maga a középszer, a statisztikai átlag, középkorúságának minden fájdalmával, belenyugvásával, reményével és reménytelenségével.
Megérintett a darab nosztalgiája. A közelmúlt oly' ismerős részletei: Andersen legtragikusabb meséje a kis gyufaáruslányról, a zenék, a ruhák, a szocialista jólét attribútumai, majd fokozatos eltűnésük, az első és másodállások, a fusizás és a maszekolás világa. Szituációk, amik a múltból átkúsznak a jelenbe: szerezzünk egyetemistaként a fővárosban 'jó parti' férjet, halásszunk a zavarosban, csináljuk meg 'okosba'... De hiányzik valami. Valami összeköttetés, valami magyarázat a miértekre. Ha már Mikó Csaba darabja a CSALÁDON keresztül valójában az ország elmúlt több mint harminc évnyi kilátástalannak tűnő, csupán pillanatokra kegyelmi állapotba kerülő sorsát mintázta meg, jó lenne tisztábban látni, miért? Miért kövülünk bele, esünk folyton a múlt fogságába? Miért nincs kitörési pont? Miért szajkózzuk, hogy fontos a család/ország, miközben látjuk, hogy EZ a család/ország, EBBEN a formában nem család/egység, csak együvé született/sodródott egyének magányos küzdelme. Mi az a titok, az a bűn, ami miatt lapulunk, amiről nem beszélünk, ami feldolgozatlan szégyenünk?
Ott van a darabban, kimondják, de annyira halkan, érintőlegesen, mintegy zárójelbe téve, hogy az én figyelmem is majdnem elsiklott felette - egy darabig nem is értettem. Gáspár Ildikónak fontos volt a díszlet, a kosztümök szimbolikája, a részletek finomsága, a családtagok egyéni drámái, de elmaradt a katarzis, a valódi csúcspont, ahol a szálak valóban összeérnének. Amiből megértenénk, nem az Apa jelenléte hiányzott. Apátlannak lenni önmagában nem tragikus. A társasjáték bábui nem azért lettek boldogtalanok, mert apa nem dobott hatost. Hanem mert hagyták, hogy mások dobásai irányítsák őket.
Mikó Csaba darabja egy trilógia első része (lesz majd?), és 2013-ban elnyerte a legjobb új magyar dráma díját. Három évet kellett várnia a bemutatóra. Remélem lesz folytatás. Olyan folytatás, amit nem csak az érintett generációk fogják érteni, és ahol egyértelmű lesz az üzenet.
Értékelés: Jó. Ötletes díszlet, izgalmas téma, remek színészi alakítások. Kár, hogy mindez kohéziós erő nélkül csak súlyos egyéni drámák laza szövedéke marad. De feltétlenül ajánlom, kiemelten a mai ötvenes-hatvanasoknak, akik ráismerhetnek fiatalságuk számos kis részletére.
