Utoljára harminckilenc éve, 1967-ben mutatták be új rendezésben a Traviata-t Magyarországon. Nem véletlenül kísérte nagy várakozás Anger Ferenc új bemutatóját a Margitszigeten, és játsszák azóta is telt házzal az Operaház színpadán.
Tízéves lehettem, amikor először vitt édesanyám opera előadásra, az Erkel Színházba. A Cigánybáróra. Csakhogy a jegyünk az előző napra szólt. Természetesen azonnal zokogó üzemmódra váltottam (én operába készültem, lakkcipő, fehér harisnya, masni, ahogy kell), a jegyszedő néni szíve megesett rajtunk, maradhattunk. Anyám már csak azon sopánkodott, Traviata? Egy tízévesnek? És ha unni fogja? Ha nem érdekli, ha túl szomorú, ha nem érti, ki az a traviata, pláne ha érti... Ha jól emlékszem a nyitány első hangjaitól az utolsó tapsig megbabonázva ültem. Ámultam, sírtam, drukkoltam, sírtam. És nem akartam hazamenni, csak hallgatni akartam tovább. Hónapokig hallgattam bakeliten a nyitányt. (Az volt csak meg nekünk.) Azóta is életem része az opera, de ez az első, ez az igazi, az örök szerelem, Verdi felülmúlhatatlan remeke.
Láttam abban az egy rendezésben számtalanszor, újabb és újabb énekesekkel, gálaműsorokban részleteket, zenei csatornákon hagyományos és ultramodern felfogásban - a várakozás nagy volt, nagyon nagy. Nehezen szerzett jegyem egy páholy második sorába szólt, nem a legjobb hely, de legalább közelről láttam, amit egyáltalán. A páholyban az első sorban negyvenes anyuka tíz év körüli kislányával, akinek ez volt az első operája... Mindketten pirosban, ünneplőben. Olyan jó volt látni. Ha lehet, még inkább drukkoltam, hogy legyen meg ennek a kislánynak is az első opera-szerelem.
Felment a függöny, és rögtön az első pillanatban nem szerettem a színpadképet. Plexi falak körben, fekete keretben. Piros bársonyszőnyeges lépcsők, a háttér lilában úszó alufóliával borítva. Az egyetlen berendezési tárgy egy óriási fehér fa kanapé, felhőcskés kárpittal bevonva. A nyitány alatt kortalan koktélruhában vonaglik a báli nép a plexifal mögött - a zenétől teljesen függetlenül. Disszonáns színek, ritmustalan tánc, kellemetlen érzések. Belép Violetta (Pasztircsák Polina) - fehér ruhájának márványszerűen töredezett alja szinte padló mintázatának folytatása. Párizs felkapott társasági hölgye törékeny és elhaló, Flora (Heiter Melinda) káprázatos ragyogása mellett szinte észre sem vesszük. A zene hömpölyög, Verdiben nem lehet csalódni, a kaméliás hölgy szopránja csilingelő, selymes, színészi játéka magával ragadó. Bár kamélia helyett hosszú szárú vörös rózsát kap (ki ne tudná, mit jelképez), azonban nem csak egyet, férfiak tömkelege hajítja oda neki távozásakor. Egy újabb kellemetlen gesztus. Nemszeretem látvány, ambivalens érzések, de leköti a figyelmet, nem hagyja, hogy elkalandozzanak a gondolataim. Muszáj koncentrálnom minden szóra, minden mondatra, amik furcsa mód szinte teljesen új értelmet nyernek.
Alfred (Balczó Péter) hangilag korrekt, színészileg is, de őt sem szeretem. Óriási gesztusokkal handabandázik, bizonygatja szerelmét, aztán kuporog a nagy kerevet sarkában, mint egy szerencsétlen kisgyerek. Amúgy is úgy viselkedik végig, mint egy infantilis, durcás pukkancs, az ember komolyan nem érti, mit "eszik rajta" Violetta. Egy tapasztalt nő, aki nem, nem akar szerelmet. Melle előtt összefont karja, egész testbeszéde ezt sugallja - jó lenne egy kis felhőtlen szórakozás, valami új, valami, ami elfeledteti ezt a felszínes, anyagias, élvhajhász világot, de a szerelem, az veszélyes, az kontrollálhatatlan, az fáj. Talán nem is Alfred a fontos, hanem az az érzés, amit kaphat tőle. A feltétlen rajongás, az odaadó rajongás, az új esély. És Violetta tudja, nincs se sok ideje, se sok vesztenivalója. A halálraítéltek bátorságával veti magát végül Alfred karjaiba.
Nem tudjuk milyenek voltak boldogságuk pillanatai, a következő kép már a vidéki idill vége. Nem elég, hogy az anyagias nagyvilág befurakodik közéjük, betoppan Alfred apja is (Kelemen Zoltán), a pocakos-csizmás-téeszelnökös patriarcha, és elkezdjük megérteni Alfred karakterét. Egy olyan apa mellett, aki karját széttárva, álszent sajnálkozás mellett, érzelmi zsarolással gyalogol át életeken - nehéz komoly, felnőtt férfivá érni. És amikor Violetta megtörve vállalja a rá kirótt szerepet, az idősebb Germont már csak idegesen toporogva várja, hogy a nő végre befejezze a lamentálást, és indulhasson. Annyira erős önmagában ez a jelenet, hogy teljesen felesleges volt azt a bizonyos kishúgot besétáltatni a színpadra. Ráadásul egy eltúlzott karikatúrát, egy borzasztóan kövér, szerencsétlen nőt, idétlen kislányruhába bújtatva, piros térdzokniban, vattacukorral - ez tényleg túlzás, durva és méltatlan. (Én éreztem magam megalázva és rém kellemetlenül a statiszta hölgy helyett.)
Ahogy felesleges volt a Floránál tartott báli jelenetbe egy értelmezhetetlen (vagy éppen túlságosan is didaktikus) Walt Disney Hófehérkét beleerőszakolni. Eleve egy furcsa partin vagyunk, a résztvevők álarca valamiféle medencecsont-utánzat, az est "szelleme" és irányítója egy csontváz-hölgy. Mintha egy jelmezes swinger-partin járnánk... Violetta megalázása végül egy cirkuszi jelenetbe torkollik: csupafelhő ruhájában szinte felszegezik egy körasztal lapjára - a késdobáló most kések helyett pengeéles szavakkal dobálja körbe a szerencsétlent. Az utolsó pillanatban megérkezik az apa, és majdnem egy nyaklevessel tereli ki Alfredet a bálteremből.
Violetta magára marad felhőcskés ruhájában, majd lassan leveszi, félredobja... a remény elszállt. Magára maradt, pénze elfogyott, haldoklik, egyetlen támasza Annina (Markovics Erika), a szobalánya. És ő is feladta már. Gyönyörű mozdulattal csúszik ülő helyzetbe úrnője ágya mellett. Aki végre ebben a rendezésben úgy alszik felhőcskés takarója alatt, ahogy a hús-vér emberek alszanak. Oldalt, kezével a kispárna alatt. Körülötte a felhőcskék... Már nem reményteli, inkább álombéli, túlvilági felhőcskék. Verdi utolsó felvonása megrendítő. Ahogy a haldoklás is az. Többször érezzük úgy, itt a vég, aztán kapunk még egy kis haladékot a hősnővel együtt. És még egy, és még egy utolsó, gyönyörű áriát. Pasztircsák Polina remek választás, elképesztően hiteles, hangja pedig szárnyal, elhal, finoman cseng, mindig éppen amilyennek lennie kell.
Kérdés, az egész darab logikája mentén hihető-e, ami történik? Az addig érzéketlen, célorientált, menedzser típusú apa (aki lelkiismeret-furdalás nélkül, nosztalgikus cirádákkal, kikényszerített hazugságokkal és érzelmi zsarolással veszi rá fiát a mindent elsöprő szerelem odadobására) egyszer csak visszatér egy félvilági, kitartott, tüdőbeteg, haldokló roncs ágyához és mindent megbán? Alfred hirtelen felnő és elkezd gondolkodni, észreveszi a valóságot? Mintha Anger Ferenc sem hinne ebben. A szerelmesek utolsó érintése csak a mutatóujjak találkozása a felhőcskék előtt, mint Michelangelo híres freskóján. Mintha... mintha az egész jelenet csak Violetta utolsó delíriumos vágyaiban, álmaiban élne. És a valóságban csak az összecsuklott Annina hallja utolsó sóhaját.
Értékelés: jó. Jó, hogy végre új köntösben láthatjuk Verdi remekét. Jó, hogy bátor a rendezés, de kevesebb több lett volna. A disszonáns színek, furcsa kellékek, a karaktereket erősen körülíró jelmezek hatásosak és reflektorfény-szerűen irányítják a figyelmünket a fontos pontokra. Éppen ezért, és azért, mert Anger rendkívüli érzékenységgel, színházi módra rendezi a szereplőket, nagy kár volt azokkal az érthetetlen, eltúlzott, szájbarágós, és kellemetlen jelenetekkel túlterhelni a darabot. (Azt már csak nagyon halkan jegyzem meg, a fel-alá cipelt kanapé, a báli nagy kerek lap jelentősége, Violetta piros ruhája, a hosszú szárú rózsák, a nyitható, mozgó plexifal erősen emlékeztettek a Metropolitan Traviata előadására, illetve Kovalik Anyeginjére.)
Sajnos az idén már nincs a repertoárban, de remélem és feltételezem, jövőre újra láthatjuk. Biztos, hogy telt házat vonz jövőre is!
