Kezdetben volt az Antik Enteriőr. Csinos szecessziós lakásbelsőnek álcázott standok, nagynevű aukciósházak, kisebb antikvitás üzletek, és kicsit elbújva közöttük néhány kortárs galéria, főképp XX. századi nagy nevekkel, néhány élő legendával. Aztán jött az Art Fair, élő és már csak műveikben élő sztárokkal, feltörekvő jelöltekkel. Végül győzött a a piac igénye - az antik enteriőröket leváltotta a modern művészek látszólag puritán loft-világa.
Elegáns környezet, pazarul felújított régi gyárépület. Külön művészi fotók és galériák, installációk és művészeti projektek. De mielőtt belépnénk, egy gyerek kíváncsiságával csodálkozhatunk rá a szabadtéri projektekre. Aztán rácsodálkoztam a gyerekekre - nahát, egy egész kisiskolai osztály. Kár, hogy csak egy. Annyira gyerekeknek való lenne ez az egész. Izgalmas képek, színek, anyagok, formák, ráadásul egy csomó mindenhez hozzá is lehet nyúlni. 
Helyettük vannak politikusok, celebek, vállalatvezetők, újságírók, művészek, fontosemberek. Érthető, ez piac. Súlyos pénzekkel, sztárokkal, szürke eminenciásokkal, divatcsinálókkal. És a művésznek is meg kell élni. Elmagyarázni, megmutatni, titkokról fátylakat fellebbenteni, előadni, eladni... Vagy csak rábízni a galériára, hogy megtalálja a fizetőképes vevőkört, aki aztán már magától is visszajár. PR, személyes kapcsolatok, kedveskedés, mosolyok, katalógusok, albumok, kiállítás meghívók, árak, fények, programok, reklámok, vegyél meg, vegyél meg, Zen, politika, gubancok, vallás, értékesítés, humor, remény, dekorativitás, fájdalom... ja nem. Érdekes, konkrét fájdalom alig. Vagy régebbi képeken, vagy fotókon, de leginkább csak kritika, gúny, groteszk, maximum melankólia. 
Sehol semmi extra újdonság. Valami kiugróan más, valami kecsegtetően vad és nyers és ultramodern. Vagy meghökkentően régi. Vannak persze interaktív izék (nem sok), light boxok (az se újdonság már). Mintha egy helyben topognánk. Sem a formai megoldások, sem a tartalmak nem hoznak lázba. 
Talán ami (nekem) új: rengeteg a több (2-3-6-100-200) darabból álló mű. Mintha egy képben nem lehetne kifejezni, elmondani. Mintha a darabok szétszakadása és újra összetartozni akarása lenne a lényeg. Mintha lényegtelen lenne a nő-férfi kapcsolat, a politika, az ember kontra természet probléma, a generációs különbségek, a világok találkozása, a háborúk, a halál. Valahogy nem divat a fájdalom. Vannak persze nyelvöltögetős politikai gegek, utalások a természet védetlenségére, de csak úgy aláfestésként. Mintha újra kiemelten fontos lenne a dekorativitás (rengeteg a hiperrealista és a megnyugtató absztrakt), miközben szép lassan darabokra hullunk.
Természetesen vannak kivételek.
Kedvenceim többsége furcsa mód régi. Vagy alkotója nem a hazájában álmodta meg. Ficzek Ferenc Csillag-a 1976-ból való, eredetileg vörös volt. Mostanra kifakult. Narancssárga. (Az acb Galéria bejáratát díszíti.)
A lengyel Darek Pala alkotása Floridában készült, az ottani házak fadeszkáiból. Ázbej Kristóf Képsűrítmények névre hallgató szobája 1981. óta épült - Franciaországban.
Viszont beleszerettem valakibe. Nem akartam, van nekem éppen elég "szerelmem", de amikor megláttam Bakonyi Bence fotóit, tudtam, megvan az idei favorit. Amúgy is feljövőben a fotó (végre!), kezdi megtalálni méltó helyét a képzőművészetben - de a fiatalember kínai képei egyszerűen lenyűgözőek, fájdalmasan szépek, líraiak, mégis tele ritmussal, dinamikával. Kicsit korábban is felfedezhettem volna - az árakból ítélve elég sokan és elég nagyra tartják munkásságát.
Értékelés: Mindenképpen javaslom, mindenkinek. Nem muszáj mindent végignézni, érdemes a belső hangunkra hallgatva csak csapongani. Ha megtetszik egy szín, egy forma, egy hangulat... Megállni, belemerülni. Ha csak pár kis csodát látunk, már megérte. Azt sem árt látni, mire és hogyan reflektálnak kortársaink. Akkor is, ha nem tetszik. Ha megbotránkoztat, vagy nem gyönyörködtet eléggé. De ez a mi vizuális világunk, így vagy úgy.
Látható még ma és holnap! 2016.október 15-16. Belépés ingyenes.
