Olyan nyolc-tíz éves lehettem, amikor édesanyám elvitt egy kiállításra a Műcsarnokba. Rengeteg furcsa, zavaros, vagy éppen minden figuralitást nélkülöző kép előtt csodálkoztunk egymásra: vajon mit ábrázolhat? Aztán végre ott álltunk egy festmény előtt, aminek minden apró részlete a helyén volt. Egy csukott ajtó a semmi közepén. Kilinccsel, küszöbbel, lepattogzott festékkel, kietlen tájjal, fáradtszürke égbolttal. Felismerhető volt, mégis értelmetlen. És rettenetesen szomorú. (Ez a kép nem szerepel a kiállításon.)
Később elkezdtem megérteni és megszeretni azokat a képeket, amiknél egyesek szerint az unokájuk is bármikor jobbat fest. Viszont Mácsai István képei ugyanazokat az érzéseket keltették és keltik bennem ma is, mint akkor, először. Látom, felismerem, beazonosítom a legapróbb részleteket is, érteni vélem az üzenetet, mégis eltölt valami hiány, valami bús magány. Fáj, hogy a művész ennyire távolságot tart tőlem. Aprólékosan végigvezet a látványon, az üzeneten, a tágabb értelmezésen, bizonyos dolgokat leegyszerűsít, másokat összemontíroz - talán, hogy jobban értsem; festészete elegáns, dekoratív, részletgazdag, színvilága többnyire hideg, néha meglepő. Ahogy rá hatottak a klasszikusok, úgy hat rám klasszicizmusa: meglep, elbizonytalanít. Elszomorít.
Portréfala nem egy boldog család elkapott pillanatainak tablója, sokkal inkább tűnik fontos emberek hűvösen ránk tekintő arcképcsarnokának. Pedig a többségük egyáltalán nem "fontosember". A távolságtartó, a színes háttér előtt Mona Lisa-i mosollyal reneszánsz mozdulatlanságba dermedt alakok nem engednek közel. Nem árulják el a történetüket. Néha egy-egy tárgy utal arra, kik is lehettek ők, de arcuk azt üzeni: ennyi tartozik rád, csak ennyi, amennyit itt látsz. Egy furcsa kis kalap, egy keresztbe tett kar, pár kép a falon, egy füzet a kézben. Legyen ennyi elég.
Aztán a modell levetkőzik, és ez jelenthetne valamiféle intimitást, párálló testmeleget, befogadást, leleplezést. De Mácsai akt-festészete sokkal inkább erotika-mentes tisztelgés a szépség előtt, képi gesztus a klasszikus elődök megidézésével. Ötletei lenyűgözőek, az erotikát kiváltja az intellektus.
Mácsai egyébként is messzemenően intellektuális festő.
Precíz, megfontolt, aprólékos, szimbólumokkal, gontolatisággal teli. Még a fiatalokkal teli rakpart, vagy a pesti utcák színes forgataga is statikussá, melankolikussá válik ecsetvonásai nyomán. A színek itt is hidegek, az alakok mosolytalanok. Miközben hat rám a művek hangulata, mégsem tudom kivonni magam a részletgazdagság hatása alól. Nahát, az a régi, tantuszos telefonfülke! Meg a régi villamos, amin lehetett tujázni... És az a piros szoknyás fiatal nő anyukám is lehetne, pont így öltözött ő is.
Elbeszélgetünk a teremben felügyelő hölggyel, kiderül, egyidősek vagyunk. Vidám és hosszas csevegésbe kezdünk az akkori divatról, frizurákról, közlekedésről, a budapesti utcaképről, a neonreklámokról, az akkori lakhatásról. Engem legjobban azok a képek érintenek meg, ahol Mácsai kiragad egy részletet, átértelmezi az egyébként jelentéktelen tárgyakat, ahol a képkivágás mikéntje ad teljesen új dimenziókat. Itt érzem úgy: a művész valamit megmutat magából is. Nem az ábrázolt személy, a szimbólum, az üzenet a fontos, hanem a művész maga. Ahogy észrevesz egy árnyékot, egy elhajított papírrepülőt, egy aszfaltrepedésből előbújó virágot, vagy egy egyszerű kilincset. Ezek a képek a maguk finomságával, melegebb színeivel, a pillanat spontán megragadásával egy villanásnyi időre számomra megteremtik az alkotó és néző közti intimitást.
Nézelődés közben elgondolkodtam, mennyire lehetett boldog, elégedett ember Mácsai? (A kiállításon mindenhol olvasható rendkívül igényes háttérinformációk alapján mindenki megalkothatja a maga válaszát.) Mint fotós és filmeket is készítő művész megmutatja egy jóval élettelibb, humorosabb arcát is, de melyik az igazi? És a szüleim? Ők vajon mennyire tudtak valóban boldogok és könnyedek lenni abban a korban? A hivatalos és elhallgatott értékrendek ellentmondásos világában? A szocialista brigádok és gmk-k, maszekolás közé szorítva? Vajon véletlen-e, hogy anyukám egyik kedvenc festője volt Mácsai István? Ha megkérdezhetném, vajon tudna-e válaszolni ezekre a kérdésekre? Észrevette-e a Mácsai-képek hűvösségét?
ÉRTÉKELÉS: gyönyörű kiállítás. Átfogó, a festményeken kívül korabeli fotókat, filmeket is bemutató, rendkívül informatív, befogadható képmennyiséget felvonultató tárlat. És mint mindig, a Kiscelli elképesztően szépséges belső terét most is szakértő kézzel használták ki a rendezők B. Nagy Anikó kurátor irányítása alatt.
A művész születésének 100. évfordulójára rendezett kiállítás a Kiscelli Múzeumban április másodikáig látható. Nézzétek meg, érdemes.
P.S. Én ugyan zuglói vagyok, de az én nagymamám is ilyen csaphoz kötözve tartotta a piacon vett csirkét....
