Puha, ritka szövésű fehér vásznakkal letarkart bútorok, kopott, hámló tapétával és régi fotókkal borított falak között furcsa, kissé őrültnek látszó középkorú férfi beszél nekünk - vagy magában: "Tudom, hogy miért jön. A fiam. Tudom, mit akar. Azt akarja, amit minden fiatalember akar az apjától. Azt akarja tudni, hogy ki is ő. Honnan jön." A fia, akit hét évesen látott utoljára. A falinaptár szerint 2039-et írunk. És már nincsenek halak a folyókban, miközben megállás nélkül esik az eső.
Andrew Bowell darabja első ránézésre apokaliptikus drámának tűnik filozofikus monológokkal, szürreális párbeszédekkel, beazonosíthatatlannak tűnő szereplőkkel - akik bútorok helyett illetve mellett bukkannak elő a fehér leplek alól. Valahol értem a mellettem ülő, birkozó-küllemű férfiember tanácstalan unalmát. Egy fehér, kötött ruhás fiatal nő normális esti beszélgetés helyett éppen hol Diderot Enciklopédiájából idéz, hol valami vörös köpenyről mesél. Fáradt férjét korábban egy idegen nő üldözte tűsarkúban hazáig, állítólag egy elhagyott kalap miatt - pedig a férj nem is hord kalapot. Aztán valaki az 1959-es évet is letépi a naptárról, már 1989-et írunk, 2013-at, újabb szereplők, újabb érthetetlen párbeszédek...
Kavargó szereplők, ugráló évek, furcsa mondatok, titkokkal terhes elhallgatások, patetikus, zaklatott, elakadó mozdulatok. Próbálom vizuálisan befogadni a látványt, értelmet adni a részleteknek, elraktározni a most még értelmezhetetlen párbeszédek dallamát, az elszálló szavak kontextusát. Mert még nem értem, de érzem, a végén minden fontos lesz. Minden dátum, szó, kép, illat, fény és hang. Lassan értelmet nyernek a helyszínek, a szereplők, a történetfoszlányok. Még Diderot is.
Összeáll a kép: hiszen ez egy furcsa családregény. Zaklatottan, váratlanul felbukkanó, látszólag jelentéktelen, de valahogyan mégis traumatikus emlékek, megmérgezett, vagy éppen felmagasztosult kapcsolatok mentén elmesélve. Ahogyan a fejünkben apránként felrajzoljuk a családfát, úgy kezdjük felismerni a szereplőket összekötő kapcsolatokat, érzéseket, a szavaik és tetteik mögött megbújó hétköznapi tragédiákat.
És milyen ismerősek ezek a helyzetek. Elterelések és elfedések, látszatbeszélgetések mögé bepréselt sikoltó félelmek. Amikor a lényeg helyett a házaspár felesleges tudások mögé bújva próbál kommunikálni. A fiatal Elizabeth Law (Bakonyi Csilla) feltehetetlen kérdései helyett idézeteket sorol, férje, Henry Law (Crespo Rodrigo) kimondhatatlan válaszai helyett történelmi számadatokat, időjárási vészhelyzeteket elemez. A harminc évvel idősebb Elizabeth Law (Egri Márta) már megkeményedve, gyakorlottan, saját fájdalmai elefántcsonttornyába zárkózva hárítja fia, Gabriel Law (Figeczky Bence) ügyetlen kérdéseit.
És ott a másik család. Gabrielle York (Szakács Hajnalka) tiszta-szép szerelme a megmentő lovag iránt nem érhet boldog véget. Egyszerűen túl sok a titok, a fájdalom, a halál, két sebzett szív csak a mesében mentheti meg egymást. Huszonöt évvel később Gabrielle (Ráckevei Anna) már ritkán lobog, de nagy ritkán még emlékszik a boldogságra. És mi jut végül egy emlékeit lassan kitörlő életből annak, akinek ennyi éven át csak a jelenlét és támogatás lehetősége adatott meg - szerelem helyett? Megérte vajon férjének, Joe-nak (Honti György) egy fél életen át nehéz emlékek árnyékában, boldogság-morzsákon élni? Lehetünk boldogok akkor is, ha soha nem lehetünk az elsők? Számít annyit az összekapaszkodó, kitartó szeretet, mint az egykori robbanás? Mekkora áldozatot kérhetünk attól, aki egész életében csak adott?
És a kérdések teljesen elöntik a színpadot, mint valami bibliai árvíz. Érdemes-e minden családi titkot felkutatnunk? Vagy mindenképp meg kell tennünk, mert az elfojtott titkokba is belehalunk, legfeljebb lassabban és kínlódva? Muszáj átvennünk az örökséget, anélkül, hogy tudnánk, mi az? Szerethetünk-e valakit a bűnei ellenére? Megbocsáthatunk a halottainknak? Mivel tartozunk a gyerekeinknek? Léteznek-e véletlenek, vagy valamilyen kódolt módon lépéseink meghatározzák a sorsunkat? A terhes családi minták felülírhatók-e? Átmenthetünk-e valamit akkorra, amikor eláll az eső?
Bowell darabja, a Ha elállt az eső (2008) megérdemelten nyert több díjat az elmúlt években. A darab alkotói, színészei, munkatársai és rendezője: Guelmino Sándor is díjakat érdemelnének. A rendkívül szuggesztív és kifejező díszlet (Fekete Anna) egyszerűsége, visszafogott színvilága ellenére meglepően funkcionális. A különböző tereket, helyszíneket, korokat különösebb megerőltetés nélkül tudjuk rövid időn belül szétválasztani annak ellenére, hogy a megszakítás nélkül játszott több mint kétórás darab alatt a színészek szinte mindvégig a díszletben vannak. Minden tárgynak, bútornak szerepe és jelentése van csakúgy, mint a jelmezeknek (Kiss Julcsi). Törtfehérek, bézsek, szürkék... és legvégül a vérvörös. Tiszta színek, időtlen divat, hasonló vagy éppen egyforma öltözetek - nem csak szimbolikus, de valódi jelentéssel, szinte sorvezetőként navigálnak minket a történetben.
Guelmino Sándor megtette azt a szívességet, hogy nem öntötte el a színpadot vízzel, a felhőkből mintha apró kőmorzsák, (ki tudja, valaha szárba szökkenő?) magvak hullanának mindegyre. Nem játszik rá az özönvíz elcsépelt képi értelmezésére, de valahogy a zsigereinkben mégis annak lényegére érzünk rá. A föld tiszta színei, a generációk egyidejű jelenléte, a tragédiák elhúzódó hatása biblikussá válik - amennyiben a Biblia az emberi kapcsolatok, érzések, pszichés működések legrégebbi tankönyve. Színészei remekelnek, s bár a történet látszólag apákról és fiúkről szól elsősorban, rám mégis a nők, az anyák tették a legerősebb hatást. Egri Márta, Ráckevei Anna egyszerűen lenyűgöző, kettőseik Bakonyi Csillával és Szakács Hajnalkával rémisztően mélyen hatnak - ha nem lenne elég ez a tragikus családtörténet, hát szembesülhetünk még az öregedés, a visszanézés, a szembesülés fájdalmával is. Végh Péter hangja, egyénisége, szuggesztív előadásmódja szépen keretezi a történetet.
Értékelés: remek. Nem adja könnyen magát, meg kell dolgozni érte, de megéri. A mellettem ülő "birkozó" valahol a darab háromötödénél egyre kevesebbet mocorgott, nézelődött, egyre inkább lekötötte a darab, a végére pedig előre dőlve figyelte, rakta össze a történet szinte krimi-szerű megfejtését. És persze a zene... Guelmino Sándor rendezéseinek elmaradhatatlan védjegye az a különleges zeneválasztás, ami mindig elkábít, felráz, rámutat - ami az értelmezéinket érzés szinten erősíti meg. Most sem csalódtunk.
