A premier-előadások mindig nagyon izgalmasak, nem csak azért, mert reményeink szerint egy új megközelítést, új nézőpontot kapunk, de speciális a közönség reakciója is. Bartók nem adja könnyen magát, sem zeneileg, sem mondanivalóját tekintve, de valahogy azt gondoltam, A fából faragott királyfi lesz az "egyszerűbb" darab. Az áradó zene, a népmesei történet, a szépen megkoreografált mozdulatok, a varázslatos díszlet találkozása talán megkönnyíti a befogadást.
Az új koreográfiát Velekei László tervezte, aki évtizedek óta dolgozik a Győri Balettnél, korábban táncosa, majd koreográfusa, 2022 óta pedig igazgatója a társulatnak. Most először dolgozik együtt a Magyar Nemzeti Balett művészeivel, s ahogy egy interjúban elárulta, munkáját Seregi László inspirálta, és Bartók zenéjének Seregi által szerkesztett változatát használták kiindulási pontnak.
Szétnyílt a függöny, és valóban mesés, fehér, vert (talán halasi) csipkét idéző lombkoronájú fák között fehér tündérek perdülnek táncra. Látványosan nem egyszerre, és ezen az estén ez sajnos visszatérő probléma volt.
Bevallom, talán gyerekkoromban láttam utoljára A fából faragott királyfit, és direkt nem olvastam el a cselekményt - az érdekelt, háttérinformáció nélkül mennyire lesz érthető a történet. Könnyen lehet, hogy bennem van a hiba, de csak nyomokban ért el hozzám az eredeti mese. A Rományi Nóra tervezte jelmezek szépek, finomak, hangulatukban jól illenek a Rózsa István alkotta csipke-erdőbe, van jelzés-értéke a finom változásoknak, de ezek a változások olyannyira leheletnyiek, hogy támpont nélkül alig érthetők. Viszont többször akadt velük gondja a táncosoknak, hol egy fehér szoknya esett le, hol a Tündérboszorkánynak kellett helyére igazítania a derekáról lógó szoknya-lapot. A királylány fehér öve félig kikapcsolódott, a fabáb kék köpenyének két szára egy mozdulatnál a nyakában kötött ki, és a jelenet végéig ott is maradt. Sajnos ezek a hibák gyakran elterelték a figyelmemet, talán ezért sem tudtam arra figyelni, amire igazán kellett volna: mit szeretett volna elmondani az alkotó a férfi-nő kapcsolatokról ma este?
A főszerepekben Felméry Lilit (Királylány), Balázsi Gergő Ármint (Királyfi), Jessica Carulla Leont (Tündérboszorkány) és Rónai Andrást (Fabábu) láthattuk a bemutatón. (A balettet egyébként hármas szereposztással adják elő.) Felméry Lili és Balázsi Gergő Ármin szépen és korrektül táncoltak, engem azért Jessica Carulla Leon és Rónai András vett le a lábamról - kétségtelenül hálásabb is ez a két szerep. A kar teljesítményének szemmel láthatóan nem tett jót a gyors színpadra állítás, és ezen sajnos nem fog sokat segíteni, hogy a következő két hétben hatszor adják elő, aztán lekerül a műsorról.
Jobban féltem A kékszakállú herceg várától - a nyomasztó hangulattól, a kétszemélyes drámától, a sötétebb zenei világtól, a rendező értelmezésétől. Kasper Holten 2018-ban, a darab bemutatójának 100 éves évfordulójára állította színpadra A kékszakállút, ezt újította fel most az Operaház. És milyen jól tette.
Bár olvasva a rendezővel készült interjút, rá kellett jönnöm, nem minden ponton gondoltunk ugyanarra, mégis megrázó lett ez a nagyon mai, nagyon napjaink férfi-nő kapcsolátára reflektáló rendezés. Holten szakított a leginkább használt, a tér-idő sík valóságtól elemelt ábrázolásától, konkrét szituációba helyezte az operát. Kékszakállú (Bretz Gábor) művész, valószínűleg sikeres festő, Judit (Vörös Szilvia) az asszonya, a felesége, talán csak a menyasszonya. Kékszakállú királysága sivár és kiégett, nehéz eldönteni, Judit mióta az asszonya. Nekem végig olyan érzésem volt, mintha egy fiatal nő keveredett volna a híres művész hálójába, aki még hiszi, hogy megválthatja az alkoholista, időnként alkotói válsággal, öregedéssel, ereje vesztésével küszködő férfit. Ez fakadhat egyrészt Vörös Szilvia alkatából, szerepfelfogásából, kettejük kapcsolatának dinamikájából, de az is lehet, az aktuálisan a világban tapasztalható jelenségeket vetítettem az előadásra.
A díszletben nincsenek ajtók, a korábban megszokott attribútumok nem segítik, de nem is korlátozzák az értelmezést. Rögtön az első mondatoknál egyértelmű, Kékszakállú vára nem a háza, nem egy szó szerint sötét és ablaktalan tér, hiszen a műteremlakás ablakán keresztül árad be a fény. Azonnal nyilvánvaló, a vár a férfi lelke, személyisége, a hét ajtó a hozzá vezető út. Judit mindent feláldozott, hogy az imádott férfi mellett lehessen, családot, barátokat, szerető és könnyen szerethető vőlegényt. És bármit is hallott róla, bármit is tenne az vele, el nem hagyná sosem: "Ha kiűznél, küszöbödnél megállanék, küszöbödre lefeküdnék."
Sorra nyitja az ajtókat, lépésről lépésre ismeri meg a férfi valóságát. Az alkotó művész kínlódását, az alkotáshoz használt (ön)pusztító fegyvereit: az alkoholt és drogot. Felfedezi "kincsesházát": a sikert, és belép vele a gyönyörök kertjébe is. Kékszakállú büszkén mutatja meg Juditnak birodalmát - a rengeteg festményt -, ám váratlanul felgyújtja őket. Gyerekes, teátrális gesztus, sok minden rejtőzhet mögötte: elégedetlenség az elért sikerekkel, alkotói válság, vagy csak manipuláció: lásd meg, mindenem feláldozom érted! Végig jellemző Kékszakállú kommunikációjára ez a fajta látszat-őszinteség. Folyamatosan figyelmezteti Juditot, ne akarjon mélyebbre ásni, mert nem fog tetszeni, amit majd ott lát, de minden szava, gesztusa azt üzeni: ha mégis megteszed, te lehetsz a kiváltságos, az egyetlen, aki elhozza nekem a megváltást, a te szerelmed az én éltető erőm.
"Nézd, tündököl az én váram, áldott kezed ezt művelte, áldott a te kezed, áldott gyere, gyere tedd szívemre". És Judit elhiszi, hogy valóban képes lesz megváltoztatni, megváltani a férfit.
Annak ellenére hisz ebben, hogy egyre rosszabbul érzi magát. Hiába tart tükröt a férfi elé, hiába szembesíti a könnyekkel, amik miatta vagy érte hullottak, a férfi csak a saját könnyeit látja.
JUDIT
Kékszakállú... Szeress engem.
Nagyon szeretsz, Kékszakállú?
KÉKSZAKÁLLÚ
Te vagy váram fényessége,
csókolj, csókolj,
sohse kérdezz.
Judit sosem kap választ, Kékszakállú olcsó bókok mellett csak birtokolni akarja. És végül elérnek oda, amit más-más okból, de valójában mindketten akartak, az utolsó ajtóhoz. Ahol Judit megérti, minden nő ő, és ő minden nő. Kékszakáll lelke legmélyén a NŐ nem valódi társ. Megszerezhető, bezárható, a nap bármely szakában tetszőlegesen használható saját kincs, önálló személyiség, akarat nélkül. Amikor Judit erre rádöbben, rémülten elrohan az éjszakába. De ahogyan az egy érzelmileg bántalmazó, manipulatív kapcsolatban oly gyakran előfordul, a hajnallal együtt ő is visszatér Kékszakállúhoz.
Vörös Szilvia alakítása minden tekintetben pazar. (Az énekesnőt 2021-ben ezért a szerepéért legjobb opera-felvétel kategóriában Grammy-díjra jelölték.) Nem csak gyönyörűen szól a hangja, érthető a szövegmondása, de minden porcikájában Judit. Minden hajába túrása, reményteli pillantása, viszolygó riadalma vagy vigasztaló mozdulata tűpontosan kirajzolja a szerelmes nő karakterét. Méltó partnere ebben a drámában Bretz Gábor, az ő Kékszakállújának kellőképpen romlott, látszólagos sérülékenységével jól sáfárkodó magabiztossága ismerős lehet az utóbbi évek híreiből. És nem mellesleg fantasztikusan énekel.
Értékelés: A fából faragott királyfi nem nyűgözött le, de kellemes felvezetés az igazi robbanáshoz. A kékszakállú ebben a rendezésben nekem váratlanul új és mély színeket mutatott meg, kezdve a Bartók világához rendkívül jól illeszkedő asszimetrikus színpadképpel, a biztos kézzel megrajzolt aktuális történeten keresztül a rendkívül magas színvonalú megvalósításig. Mindenképp érdemes megnézni, Bartók zenéje ebben a kontextusban új fényeket kap, értelmet nyer.
Zárógondolat: visszautalva az első bekezdésre, valóban izgalmas a premier-közönség reakciója. Ültek a nézőtéren balett-táncosok is. A balett alatt. A szünet után, az operára már nem jöttek vissza. Pár órával korábban hallgattam egy rádióműsort, ahol egy előadóművész arról beszélt, mennyire nincs átjárás a művészeti ágak közt. Jószerivel alig járnak színészek komolyzenei koncertre, táncosok kiállításra, festők operába. Tegnap láthattuk: egy táncost akkor sem érdekel a saját "otthonában" zajló társművészet, ha amúgy a fél estét már rááldozta. Vajon mennyire hitelesek azok művészek, az a művészet, ami ennyire csak a saját buborékján belül mobilis?
