Miriam nyolcvanöt éves születésnapjának reggelén megérkezik az ünneplő család - és szokás szerint megérkeznek az emlékek is. Bár Miriam általában igyekszik elbújni az emlékei elől, szorosan bezárva tartja őket agyának kis szekrénykéiben, ez a nap valahogy más, mint a többi. Majd' hetven év után legmélyebbre eltemetett titka önálló életre kel, és teljesen váratlanul kibukik a száján: Nem vagyok Miriam....
Megrázó és lebilincselő időutazásra indulhatunk Miriam-mal Majgull Axelsson fájdalmasan szép és letehetetlen könyvének lapjain. Egy idős hölgy csapongó emlékeivel együtt repülünk vissza az időben - hol Miriam és férje, Olof házasságának kellemes hétköznapjaiba, hol Auschwitz/Ravensbrück poklába, vagy éppen egy boldog gyerekkor gyümölcsöktől roskadozó illatos almafái alá. Szép lassan kirajzolódik egy hosszú, hol borzalmakkal és szenvedésekkel, hol apró boldogságokkal teli élet. Idővel helyükre kerülnek az időpontok, az események, a szereplők és tetteik. Felfeslenek a titkok szövedékei, olyan fájdalmas érzéseket védtelenül hagyva, mint a magány, az állandó félelem, az elfojtott düh, a fájdalom. Axelsson nem véletlenül nyert több rangos díjat is mint író, újságíró. Egyszerű eszközökkel, mégis rendkívül plasztikusan írja le nem csak a Holokauszt már ismert embertelenségét, de nagy súlyt fektet a cigányok többszörösen hátrányos helyzetének megmutatására a koncentrációs táborok kegyetlen világában csakúgy, mint a - mára már szociálisan jóval érzékenyebb - skandináv környezetben is.
Miriam nem csak azzal szembesíti az olvasót, milyen kegyetlen és embertelen bűnöket követtek el a náci megsemmisítő táborok pribékjei, de arról is mesél, egy könnyen kimondott hazugság milyen hosszú időre képes megnyomorítani a lelket. Hogy a fel nem dolgozott traumák, a ki nem beszélt fájdalmak, a soha el nem végzett gyászmunka nem csak a saját életünket keseríti meg, vagy teszi tompává és üressé, de a körülöttünk élők életét is képes generációkon keresztül mérgezni.
Az utolsó oldalakra minden emlékdarabka a helyére kerül, sok elmaradt mondat kimondatik, a család minden tagja megkapja a maga feloldozás-elengedés ajándékát, ám pár emlék-drágakő megmarad ott, ahova való: a szív legmélyén.
Értékelés: gyönyörű, izgalmas, hiteles, letehetetlen. Különleges. De amiről beszélni szeretnék még, az a valóság. Amin a regény alapul.
A madár elmenekül. Mi nem. Kiválasztottak vagyunk. Ezért vagyunk itt. Ti, kik nem vagytok kiválasztottak - mégis szabadok vagytok, Segítsetek cipelni a szabadság súlyát. (Stig Dagerman)
A KÖNYV TÖRTÉNELMI HÁTTERE
A svéd írónő alapos kutatómunkát végzett a regényhez. Az események megtörtént eseteken alapulnak, és a szereplők teljesen hitelesek, bár többségük kitalált. Miriam egy bajor faluból érkezik Auschwitzba (egy hosszabb, nevelőintézetben töltött időszak után), majd a a háború végén egy svéd fogorvoshoz megy férjhez. Ám élt egy valódi cigányasszony, akit tizenévesen Lengyelországból deportáltak, és aki szintén Svédországban, de egy cigány férj mellett élt le hatvan évet: Sofia Taikon.
A németek saját ambivalens cigány-politikájuknak - árják, vagy nem árják? - köszönhetően sokáig maguk sem tudták eldönteni, mit kezdjenek a problémával. 2 200 szülő nélkül maradt gyereket küldtek átmenetileg apácák által vezetett nevelőintézetekbe Németországban, majd amikor végül "alacsonyabb-rendűségük" mellett döntöttek, őket is deportálták. A kis- és nagycsaládokat nem választották szét a haláltáborokban sem. A nők haját nem nyírták le, a ruháikat nem vették el, nem vitték el sem a gyerekeket, sem az időseket a gázkamrákba (kivétel a lengyel és szovjet területekről elhurcoltakat, őket azonnal, számba vétel és válogatás nélkül elgázosították). Több mint 20 000 romát zsúfoltak össze a családi táborban. Ám '44 májusára döntésre jutottak: a romák és szintik is megsemmisítendők. Mivel a cigánytábor a gázkamrák mellett volt, az ott élők pontosan tudták, mi vár rájuk.
Sokan elpusztultak addigra, az éhezés, a rettenetes higiéniai viszonyok, a különböző betegségek állandóan tizedelték őket, ráadásul Mengele az ott élő roma gyerekeken kezdte borzalmas Noma-kísérleteit. (Egy olyan fekélyes üszkösödéssel járó betegséggel, a vízrákkal fertőzte meg a gyerekeket, ami az arcon terjed, különösen alultáplált, leromlott szervezet esetén. Egy ideig a gyerekek megfelelő táplálékot kaptak, ekkor a betegség visszahúzódott, begyógyultak a sebek. Ezután Mengele újra megfertőzte és hagyta éhezni őket, így már esélyük sem volt gyógyulásra, vagy méltóságos halálra.)
Azon a május 16-i éjszakán azonban a roma családok összefogtak, kezdetleges fegyvereket készítettek, és ellenálltak. Olyan erővel és hittel, hogy az SS meglepetésében, parancs híján nem tudta, mit tegyen. Végül az éjszaka véres harcba fulladt veszteségekkel mindkét oldalon, mígnem a katonákat elparancsolták egy érkező transzport fogadására. A cigánytábor, az együtt maradt családok megmutatták erejüket. 1944. augusztus 2-án aztán kiválogatták a tábor lakóinak még "használható" lakóit, a nőket Ravensbrückbe, munkatáborba küldték. A családi tábor megfogyatkozott, mintegy 3 000 lakóját egyetlen éjszaka alatt megsemmisítették. De azon az éjszakán, a cigányéjszakán sem volt néma a tábor, mindenki hallhatta, hogy azok az emberek a végsőkig küzdöttek.
Még tartott a háború, amikor 1945. márciusában Himmler és a svéd Vöröskereszt elnöke, Folke Bernadotte skandináv foglyok koncentrációs táborokból való szabadon engedésében állapodott meg. Első körben mintegy 4.500 skandináv foglyot szállítottak egy köztes állomásra (Neuengamméba) a fehérre festett, vörös kereszttel megjelölt úgynevezett Fehér buszok, a második körben 4 300 skandináv és 900 más nemzetiségű fogoly menekült meg, végül Ravensbrück összes női és zsidó foglya felülhetett az életmentő buszokra. Ám a Neuengamme-i tábort ehhez ki kellett üríteni, francia, orosz, lengyel lakóit a svéd buszoknak a megegyezés értelmében el kellett szállítaniuk más koncentrációs táborokba. A végtelenül leromlott állapotú rabok többsége már az utat sem élte túl. Az átmeneti táborból végül közel 20 000 - többségében skandináv - fogoly került Svédországba.
Abba a Svédországba, ahol évszázados hagyománya volt a megkülönböztetésnek, kirekesztésnek (gondoljunk a számikra, lappokra), ahol a cigányok 1954-ig másodrendű állampolgárok voltak - nem léphettek be bizonyos üzletekbe, éttermekbe, nem vállalhattak munkát, és még háborús menekültként sem kaptak tartózkodási engedélyt. Ide érkezett hát Sofia, a Ravensbrückből csodával határos módon megmenekült fiatal lengyel cigánylány, romaként mindössze másodmagával. Szerencséje volt, a Taikonok családfője tudomást szerzett a két árváról, értük ment, hazavitte és befogadta őket. Sofia végül az egyik fiához, Janko-hoz ment feleségül. A Taikon család számos tagja - jellemzően nők, például Rosa és Katarina Taikon - lett ismert és elismert cigány- és emberjogi aktivista.
Sofia Taikon már élete végéhez közeledve rászánta magát, hogy ha lassan és fájdalmasan is, de felidézze emlékeit Gunilla Lundgren írónőnek. Ebből a különleges találkozásból született meg egy kivételes, kifejezetten gyerekeknek szóló képregény, a SOFIA Z-4515.
Fájóan hiányzik ez a könyv a magyar könyvespolcokról, a borsodi, somogyi, bihari zsákfaluk szegényes könyvtáraiból, az ott élő romák és nők identitásából, a saját hősök példaadó sorából. Talán egyszer lesz egy pályázat, egy önkéntes, egy kiadó... Addig is olvassátok Miriam történetét, aki hatvan éven át nem mert Malika lenni.
