Talán öt-hat éve lehetett, hogy életemben először keveredtem egy Budapest Bár koncertre - részemről szerelem volt első látásra (és hallásra), amely azóta is töretlenül tart. Úgy vagyok vele, mint minden szerelmemmel: először elöntött az érzés, aztán az idő múlásával már meg is tudom magyarázni az okokat.
Farkas Róbert több mint tíz éve valami olyasmit talált ki, ami egyedülálló Magyarországon - megkockáztatom, a nagyvilágban is. Alapvetően a kávéházi cigányzenét szerette volna megújítani, de egy olyan, különleges alapokon nyugvó, műfajok között határok nélkül hullámzó formációt hozott létre, ami - úgy hiszem - messze túlszárnyalta eredeti elképzeléseit.
Mi is az a kávéházi cigányzene? Az első cigány muzsikusok a XV. században jelentek meg Beatrix királyné, az esztergomi érsek, és más főrendűek udvarában, s a cigányzenekarok ezután végigkísérték történelmünket: ott voltak a három részre szakadt ország minden területén, szórakoztattak, információkat gyűjtöttek, néha kémkedtek. Később, miközben a kuruc táborokban a katonákat lelkesítették, zenéjükkel összefonták közös nemzeti gyökereinket. A XVIII-XIX. századi polgárosodás és a nemzeti romantika megszületése a cigányzenét is átalakította. A XX. század elejére a magyar népzene, az autentikus cigány zene, a kuruc költészet, a divatba jövő szalonzene, és a populárisabb komolyzene - akár olyan romantikus szerzők művei, mint Liszt Ferenc, Brahms, Vittorio Monti - ötvözeteként jelenik meg a magyar nóta-cigányzene szórakoztató műfaja: a kávéházi cigányzene.
Sokáig hősiesen tartja magát, túlél háborúkat és rendszereket, s amikor csökken a hazai kereslet, még egy ideig életben tartja a turisták "folklór-igénye". Ám lassacskán sorra esnek el az utolsó bástyák - bezárnak, modernizálódnak, profilt váltanak azok a híres éttermek, ahol még belefért a koncepcióba és a büdzsébe a minimum 4-5 tagú cigányzenekar. Farkas Róbert, aki a 100 tagú cigányzenekar prímásaként vélhetőleg végignézte a műfaj haldoklását, szerette volna megmenteni ezt az igazi hungarikumot.
Vett egy csipet eredeti cigányzenét, két kiskanálnyi táncdalt és kuplét, fél-fél evőkanál dzsesszt és szvinget, pár morzsányi filmzenét, késhegynyit a magyar és külföldi pop-örökzöldekből, s egy kristálykehelyben a hozzávalókat jól összekeverte. A csodás elixírt varázslók és tündérek, boszorkák és mágusok válogatott csapatára bízta, akik abból különleges és igéző előadásokat hoztak és hoznak létre. Olyan előadásokat, ahol a Csend hangjait a cimbalom fájdalmas lüktetése kíséri, ahol Erdős Virág verse kesergő rockballadává érik, ahol a 60-70-es évek táncdal-fesztiváljainak nagy slágerei hol szerethető paródiává, hol drámai költészetté válnak.
Farkas Róbert (hegedű) mellett a varázslatot Farkas Mihály (cimbalom), Ökrös Károly (tangóharmonika, zongora), Farkas Richárd (nagybőgő) és Kisvári Ferenc (dobok) biztosítja. A boszorkák és mágusok csapata folyamatosan bővül, koncertenként változik, de ezen a jubileumi estén mindenki kapott lehetőséget, hogy megigézzen minket.
A mindig zseniális Kiss Tibi, Lovasi András, Keleti András, Frenk, Ferenczi György, Mező Misi, Kollár-Klemencz László, Szűcs Krisztián, Németh Juci, Behumi Dóri és Rutkai Bori mellett ezen az estén debütált egy új tag: Tóth Vera is.
Tóth Vera pályafutását gyakorlatilag a kezdetektől - Megasztár - figyeltem, és amellett, hogy hangi adottságait mindig is elismertem, valahogy mindig maradt bennem a produkcióval kapcsolatban valami hiányérzet. Ahogy a zsűrik szokták mondani: nekem nem jött át. Nem tudom mi történt Verával, talán hogy kitörhetett saját teste börtönnek érzett héjából, talán a remek, direkt neki hangszerelt slágerek, talán a csapatba tartozás euforikus élménye... Nem tudom, de engem most először szólított meg úgy igazán. A Budapest Bár csillogó varázslónői közül is kiragyogott az az önfeledt boldogság, ahogy Vera ezen az estén énekelt - s a hangos tetszésnyilvánításból úgy hallottam, a közönség többsége is így érezte.
A Budapest Bár nekem mindig meglepő élmény, de a teljes újdonságot a helyszín hozta, először jártam Budapest egyik legnagyobb (talán legnagyobb?) nyitott koncerthelyszínén. Az első és legfontosabb benyomásom: profi (igen jól szervezett), jól kitalált (bemért célcsoport, azok igényeinek megfelelő komfort), jól pozicionált (jól megközelíthető, de a lakosságot nem zavaró helyszín), kényelmes (meglehetősen sok ülőhely), nézőbarát (sok és nagy kivetítő), sokféle igényt kielégítő szórakoztató park. Tetszettek a különböző árszínvonalú, jó elhelyezésű teraszok, a koedukált mellékhelyiségek (fülkék mindenkinek), az ételek minősége és árszínvonala, a kulturált őrzés-védés-jegykezelés, a dizájn (színek, elrendezés, kényelem).
De azért lenne még pár javítanivaló: normális parkolási lehetőség a közelben, több étkezési lehetőség (majd' egy órás várakozás várt ránk, bármit is ettünk volna), nagyobb sörválaszték, nem vizezett (!!!!) csapolt sörrel... Ami viszont a tanulság a saját kárunkon: az online jegyet belépés előtt a pénztárban karszalagra kell váltani; a különféle teraszokra a sorállás nem a főbejáratnál történik, hanem oldalt; ernyőt ne vigyünk, mert úgyis le kell adni a ruhatárban (kapunk helyette eldobható esőkabátot), ám mindezt kizárólag a a főbejárattól jobbra, az egyetlen ruhatár-megőrzőben.
Értékelés: remek volt a hely, csudajó volt a koncert, ezt vártam. Volt sírás, nevetés, katarzis, táncoló közönség, mondanivaló, felhőtlen szórakozás, fantasztikus zenélés, bűvös hangok, lenyűgöző mozdulatok, fények, színek, nyáreste, szerelem, szeretet... De amit úgy igazán jó volt látni, hogy egy csütörtök késő délután megérkezett Pest egy nem túl kies pontjára pár ezer fáradt, a felhőkre aggódva nézegető, ideges, izgatott, éhes, szomjas, türelmetlen ember - majd 4-5 órával később kihömpölygött egy elégedett, mosolygó, boldog tömeg. Köszönjük Budapest Bár, Budapest Park, Budapest...
Aki lemaradt, vagy repetázna, számos helyszín és időpont közül választhat, váltakozó fellépőkkel, keresgéljetek a Budapest Bár oldalán: http://www.budapestbar.hu/koncertek/
