Jézus, Messiás, Megváltó, Krisztus. Tanítások, csodák, feltámadás. Húsvét, és egy újabb Újszövetség-film a Királyok Királya (1961), a Máté evangéliuma (1964), A Názáreti Jézus (1977), a Krisztus utolsó megkísértése (1988), a János Evangéliuma (2003) és a Passió (2004) után, hogy csak a legfontosabbakat említsem.
Tulajdonképpen a film címe joggal lehetne Mária Evangéliuma (bármelyik Mária írta is le a történetet, Jézus szülőanyja, vagy Magdalai Mária), annyira női film ez. A két forgatókönyvíró, Helen Edmundson és Philippa Goslett mellett a rendező, Garth Davis is finom törékenységgel, visszafogott, csöndes erővel, lenyűgözően poétikus látványvilággal meséli el Jézus életének azon pillanatait, amelyeknek Magdalai Mária részese volt.
Hosszú évszázadokon keresztül Mária Magdaléna a bűnös nők védőszentje, a megbocsájtás szimbóluma volt a katolikus egyházban - vélhetőleg a sok Jézus-követő Mária amúgy sem egyértelmű történetének összekeveredése miatt. Ám pár dolgot az evangéliumokból, szent iratokból valószínűsíthetünk: Mária, aki Magdalából, egy kis halászfaluból származott, valamiféle "démonokkal" küzdött. Sorsszerű találkozása Jézussal gyökerestől megváltoztatta életét. A tanítványok és a Mester mellé szegődött segítőnek, követőnek, társnak, ihletadónak. Később ő volt az, aki a legenda szerint először vette észre Jézus bebalzsamozott testének eltűnését a sziklasírból, ő találkozott először a Feltámadottal, ő vitte hírét a csodának. Bűne annyi volt, hogy elhagyta családját és egy rendhagyó, megkockáztatom, feminista életutat választott.
Ám 591-ben Gergely pápa gyakorlatilag törölte Magdalai Mária kiemelkedően fontos szerepét Jézus mellett, és húsvéti prédikációjával majd' 1400 évre gyakorlatilag az örök fertőbe lökte az asszonyt. Nyilván megvolt az igény egy olyan bibliai nőalakra, aki megfelelő példaként állítható minden romlott, feslett, megesett, elcsábult nőszemély elé - hiszen a hit hatására egyik pillanatról a másikra ájtatos, önfeláldozó, szentéletű leány lett a "prostituáltból". Gondolkodó, társként megjelenő, a szimpla szentéletűségnél jóval sokoldalúbb, vezéregyéniségnek is alkalmas nőnemű szereplőre sem a kora középkorban, sem később nem volt a katolikus egyházon belül igény.
Garth Davis filmje egyértelműen rehabilitálja ezt a különleges egyéniséget, elismerve az összes lányt, asszonyt, akik méltatlanul háttérbe szorítva, sokszor szimpla dekorációvá fokozva, a nőknek elérhető kevés területen tették a dolgukat évszázadokon keresztül azért, hogy a világ kellemesebb, igazságosabb, élhetőbb hely legyen.
Már az első pillanatok megalapozzák a film hangulatát. Mária egy tó vizének sötét mélyéből tör a felszín, a világosság felé, pár pillanattal később pedig szinte csodát tesz egy nehéz szülésnél, világra segít egy új életet. Rooney Mara telitalálat a szerepre - víztiszta szépsége mentes minden erotikától, huncutságtól, vagy kacérságtól. Szinte nem nélküli, sztoikus, éteri nyugalommal és fókuszált figyelemmel követi a Mestert. Jelenléte szuggesztív, nézőpontja felkavaró, kérdései megrendítőek. A Jézus alakját magára öltő Joaquin Phoenix eleinte egyáltalán nem győzött meg. Túl idősnek tűnt ahhoz képest, hogy 33 éves, ápolatlan és vad, legalábbis a megszokott szeretetteli és elnéző Istenfia képhez mérten. Hangja reszelős és kellemetlen, mondatai vádlók és számonkérők, stílusa gyakran parancsoló és ellentmondást nem tűrő. Máriával szembeni ritka ellágyulásai érzékeltetik csupán, kettejüket valami megfoghatatlan, közös szál köti össze. Valami olyan érzés, ami egyszerű halandóknál talán szerelemnek nevezhető, náluk a tökéletes lelki társ talán a legjobb kifejezés.
Ám ahogy Mária esetében, úgy Jézust illetően sem árt a megszokott kép átfestése. A próféták nem mindig vonzó emberek szép gondolatokkal, a fontos mondatok nem feltétlenül mézédes hangon mondatnak ki. Nem árt, ha hiszünk nekik (nem feltétlenül bennük), de ennél is fontosabb, hogy higgyünk magunkban és a jóban. Nem kell egyformán szeretnünk a vezetőnket, és nem is kell mindenben egyetértenünk. Az áldozatunk nem lesz mindig látványos, sőt nem is lesz mindig látható, és ritkán jutalmazza azonnali eredmény.
Mária akkor lép a tanítványok közé, amikor Jézus körül már kialakult a hierarchia, a rend, és gyors "karrierje" természetes féltékenységet vált ki - elsősorban - Péterből (Chiwetel Eijofor). Ám halk, minden magamutogatástól mentes jelenléte, feltétel nélküli könyörülete, Jézusnak - és tanítványainak - az általa képviselt asszonyok felé irányított figyelme, gyengéd tapintata, megrendíthetetlen belső ereje olyan pajzs, amiről a féltékenység, a hitetlenkedés, a kétkedés, a tradíciók számonkérésének nyilai lepattannak.
Garth Davis filmje töredékes, szinte kaleidoszkóp szerű, a megszokott passió-filmeknél sokkal kevesebbet mutat Jézus élettörténetéből. A jeleneteket mint puzzle-darabkákat próbáljuk beilleszteni a a helyükre, ám hogy megtaláljuk a pontos helyet, igen intenzíven kell megvizsgálnunk az egyes képsorokat. Ez az átfókuszálás segít megérteni a film lényegét. A Mária Magdolna tisztelgés a nő (a női nem) előtt, aki kitartó, szinte naiv kíváncsiságával, eltökéltségével, támogatásával, könyörületével megmutatta, a világ valóban csak akkor változik, ha mi magunk is változunk. És tisztelgés a kételkedés, az önálló gondolkodás, a formabontás, a megbocsájtás és az emberség előtt - nemektől függetlenül.
Értékelés: Gyönyörű és szívhez szóló. Reményteli. Érzékeny rendezés, szépséges színvilág (csupa törtfehér, homokszín, drapp, barna és egy kevés égkék), remek színészi alakítások. Elgondolkodtató, lecsendesítő, egyszerre felkavaró és megnyugtató. Mint egy Liszt-szonáta. Négy nappal a választások után számomra a legfontosabb üzenete: isten országa mustármag, amiből fa nő, ágai közt madarak, virágok és újabb mustármagok. Ha vigyázunk rá.