Először azt hittem, rossz filmre, rossz terembe ültünk be. Rokokó arisztokrácia vacsorál dévaj hangulatban, sikamlós viccekkel körítve, váratlanul ébenfekete (rab)szolga vetemedik horror-replikára... Döbbent csend a nézőtéren (talán mások is hasonló problémával küzdenek), de már robogunk is tovább. A hihetetlenül felpörgetett első negyedórának köszönhetően szinte a székbe préselődve érkezünk a sztoriba.
Marianne (Fanny Ardant) és Victor (Daniel Auteuil) házassága szemmel láthatóan romokban, már a család, barátok jelenléte sem tompítja frusztrálóan bántó és gunyoros szócsatáikat. Marianne energiától kirobbanó hatvanas szépasszony, aki ellenállhatatlan vasakarattal veszi fel a versenyt a
fiatalabb generációkkal tájékozottságban, lelkesedésben, szakmailag, a 21. századi technika szinte minden területén, s nem utolsósorban, szexuális és szerelmi igényeit illetően. Victor ezzel szemben tüntetőleg fordít hátat a jelennek. Nincs se okostelefonja, se számítógépe, nem tudja használni a bankkártyáját, nem dolgozik (mivel nem rajzolhat papíralapú újságba), nem lép be fia cégébe, s mióta öntudatos depressziója éket vert közé és örökifjú felesége közé, már házaséletet sem él. Hosszú öregember-szakállt növesztve sírja vissza a régi szép időket.
Antoine (Guillaume Canet) sikeres vállalkozó, kisebb vagyonokért a gazdag és unatkozó francia elit tagjainak időutazást ajánl: a szerencsés ügyfél válogathat korok, helyszínek, híres emberek társasága között. Antoine aprólékos precizitással és jól felkészített színészekkel, statisztákkal teremti meg igény szerint XIV. Lajos udvarát csakúgy,
mint a Gestapo főhadiszállását, vagy éppen a gyarmatosítás korát. Ám hiába lenyűgöző népszerűsége a hölgyek között, hiába karrierje szárnyalása, Antoine egy síbaleset, és a szépséges színésznővel, Margot-val (Doria Tillier) folytatott seveled-senélküled kapcsolata miatt csak botladozik saját életében.
Marianne egy, a szokásosnál is hevesebb veszekedés végén kidobja Victort, aki ezután elveszetten téblábolva keresi a helyét. Bánatos nosztalgiázása közben rájön a megoldásra: elfogadja fia barátja, Antoine ajánlatát egy időutazásra, visszarepül a boldog időkbe, 1974-be, amikor megismerte Marianne-t. A 24 órából több nap lesz, Victor képtelen elszakadni a fiatalság illúziójától, a gyönyörű színésznőtől, Margot-tól csakúgy, mint az emlékeiben élő Marianne-tól. Furcsa kettősük olyan érzelmi utazásra visz, aminek a hatása alól nem tudják kivonni magukat. Ahogyan mi sem. És ezen az épphogy csak kialakuló kapcsolaton, mint valami színes kis üvegdarabon keresztül nézve nem csak a a hetvenes évek varázslatos világa csillan meg, de mintha a mai valóság eddig szürke hétköznapjai is hirtelen színeket, fényt kapnának.
Nicolas Bedos filmje még az egyébként szinte mindig különleges hangulattal fűszerezett francia vígjátékok között is kivételes. Tudjuk honnan indul a történet, azt is sejtjük, mi lesz a vége, de igazán érdemes kiélvezni az odavezető utat, felfedezni a Boldog idők minden rétegét, színét, ízét, zamatát. Bedos játszi könnyedséggel rajzolja meg szereplői leglényegét, a köztük feszülő, vagy éppen elsimuló kapcsolatok hálózatát - karakterei extrém hátterük ellenére hitelesek, érzéseik olyan egyszerűek és hétköznapiak, mint minadannyiunké. Ismerjük az öregedéssel való szembenézés - vagy éppen szembe nem nézés - fájdalmát, az ellene folytatott harc lehetséges eszközeit és buktatóit; a szülő-gyerek viszony csapdáinak állandó változását; a párkapcsolat és munka összekeveredésének nehézségeit... Mindezt végtelen humorral, öniróniával és szeretettel tálalva.
Minden főszereplő, mellékszereplő, statiszta remek, de az igazi jutalomjáték a két "nagy öregé". Fanny Ardant mindig pont annyira gyönyörű, lenyűgöző és szenvedélyes, illetve fáradt, nevetséges és bizonytalan, amennyire kell, hogy a szívünkig érjen. Daniel Auteuil elveszettségét, fájó múltba révedését talán a fiatalok is megértik, de az ötvenen túliak kizárt, hogy ki tudják vonni magukat a hatása alól. Amikor a vad füves házibulikba repíttette magát vissza, nem tudtam nem azon gondolkozni, nekünk micsoda nyarak és szerelmek jutottak azokban a tiltott piával átitatott építőtáborokban...
Értékelés: egyszerűen hibátlan. A történet, a rendezés, a színészi teljesítmény. Az elképesztően valósághű díszletek és jelmezek, a soha nem közönséges, de franciásan szókimondó humor, a mély ember- és önismeret, és a tanulságok. Olyan tanulságok, amiket nem rágtak a szánkba, könnyű, színes papírba csomagolták, hogy otthon bármikor újra kibonthassuk. Ha akarjuk csak a csücskét, ha van bátorságunk, az egészet.
Belle époque... Szép korszak. Szép idők. Boldog idők. Valaha volt pillanatok, talán csak az emlékeinkben. Vagy a vágyainkban. Egyvalami biztos, sosem most, a jelenben.