Amikor októberben megvettem a jegyeket, még nem tudtam, egészen pontosan miről szól a darab. Ahogyan azt sem, az idei december szinte minden napja tragikusan igazolja fogja Dennis Kelly darabjának műsorra tűzését.
A 23 perc egy asszony, egy anya története. Aki nem mellesleg nő, szerető, feleség, munkavállaló, üzletasszony - de mégis, legfőképpen anya. Amolyan átlag-anya. Még neve sincs. Semmi-különös családból az élet színes forgatagába csöppent nyugat-európai, fehér, heteró, középosztálybeli, átlagos műveltségű és képességű, átlagosan csinos, átlagos álmokkal és átlagos vágyakkal rendelkező nő. Ott vár minket a bejáratnál, mosolyogva, kabátban, kézitáskával. Kedvesen köszönt mindenkit, a szituáció szinte azonnal otthonossá és intimmé válik, olyan intimmé, mintha egy jó ismerőshöz érkeznénk. Semmi fura nincs hát abban, hogy az összes vendég érkezése után besétál ő is, leveszi a kabátját, félreteszi a táskáját, iszik egy korty vizet, kényelmesen elhelyezkedik a fotelben, aztán mégis inkább feláll, és mesélni kezd.
Rendkívül szórakoztatóan, humorosan, néha érzelmesen, máskor maró öniróniával, de érezhetően őszintén és valamiféle szomorkás nosztalgiával mesél a Nő utazásairól, kalandjairól, szerelméről, házasságáról, karrierjéről, gyermekeiről. Nincs ebben az életben semmi, de semmi különleges. Nincsenek nagy drámák, nincsenek politikai-vallási törésvonal mentén eszkalálódó családi viták, nincsenek feloldhatatlan kulturális különbségek, nemi identitási vagy származási problémák. A Nő néha kicsit élvhajhász (persze csak amíg független), kipróbál fűt-fát, ismerkedik, utazgat, van véleménye a világról és a benne felbukkanó szereplőkről. Jól felvágták a nyelvét, nem áll tőle távol - kizárólag dramaturgiailag indokolt esetben - a trágár szavak használata sem, stílusa közvetlen és sziporkázó. Okos, céltudatos, szorgalmas, nem utolsósorban hűséges és család-centrikus. Meglehetősen tisztán látja nem csak a környezetét, de saját magát is.
Tulajdonképpen szívesen hallgatjuk, annak ellenére, hogy nem tudjuk, hová tart a sztori. Először akkor zökkenünk ki, amikor hirtelen megváltoznak a fények, az addig egyenletes világítás átfókuszál a Nőre, aki teljesen váratlanul elkezd valakivel kiabálni sárról és vödörről, tisztaságról és saját szobáról, tiszteletről és rendes viselkedésről - aztán rájövünk, a lányával, Leanne-vel veszekszik. Pillanatokkal később pedig láthatatlan kisfiát, Danny-t nyugtatgatja. Mintha itt tört volna meg először a tér-idő egyensúly.
Ettől fogva a darabnak ezek a váltások - és a szinte észrevehetetlenül halk, szívdobbanásnyi hangeffektek - adják a lüktetését. A Nő nekünk mesél, mintha friss barátok, vagy valami sajátságos csapatépítő társaság lennénk, ám ezt a laza élet-sztorizást rendre megszakítja a gyerekeivel folytatott vita, játék, békítés - mintha időről időre kilépne a jelen valóságából. Ám minden visszatérés után egyre többet látunk egy folyamatosan mélyülő szakadék félelmetes mélyéből, a gyomrunk egyre kisebb, tudjuk, érezzük, a szakadék mélyén valahol ott vár minket a borzalom.
*****
SPOILER - és elmélkedés
Sokféle neve van a borzalomnak. Családon belüli erőszak, párkapcsolati erőszak, családirtás. De ahogyan ez el is hangzik a darabban, mind ugyanarról szól: az irányításról, pontosabban annak feldolgozatlan elvesztéséről. Dennis Kelly igen helyesen nem analizálja az elkövetőt, nem az ő mozgatórugói, gondolatai mentén építi fel a darabot, hanem a Nő, az áldozat szemszögéből. Igen, ő az áldozat, a nő. Az elkövető szempontjából az üzenet egyértelmű: nem számítanak a gyermekek (sokszor a születésüket sem kísérte őszinte öröm), haláluk csupán eszköz a nő megbüntetéséhez.
Ma, amikor Magyarországon csak az elmúlt hónapban legalább három olyan tragédia történt, ahol apák gyilkoltak feleséget, társat, gyermeket, majd próbálkoztak öngyilkossággal, kétfelé kell választanunk a tragédiák megközelítését. Egyfelől nyilvánvalóan fel kell térképezni, mi vezethet el látszólag normális, átlagosan működő, legfeljebb köznapinak nevezhető problémákkal (válás, kapcsolat felbomlása, állás elvesztése, nehezedő gazdasági feltételek) küzdő embereket - megközelítőleg 95%-ban férfiakat - oda, hogy a helyzet kezelése, a megoldás keresése helyett előre megfontolt szándékkal azokon álljanak bosszút, akiket az élete árán is óvnia, védenie kellene. Másfelől fontos lenne arra is aprólékosan ránézni, mik azok a sokszor ártatlannak tűnő jelek, amiknek az együttes és egyre gyakoribb felbukkanása be kellene kapcsoljon egy belső riasztó csengőt a társban - és amit szakértők is elfogadnának mint intő jeleket, hogy ennek tudatában lépjenek. Mert éppen ezek a bosszú-gyilkosságok következnek be igen gyakran mindenféle fizikai figyelmeztetés nélkül.
Elsőre talán úgy tűnhet, egy romantikus szerelem szenvedélyes hullámzását látjuk, egy hagyományos házasságot, igencsak hagyományos férfi-nő szerepekkel. Magas, nagydarab, cselekvő férfi, sikeres üzletember, fantasztikus szexuális partner (vagy legalábbis a Nő számára, ameddig szerelmes, az), okos, tévedhetetlen, határozott, lehengerlő és ellenállhatatlan - aki mellett Anya ellátja a háztartást, neveli a gyerekeket, és ha szerencsés, még a karrier-építésre is engedélyt kap. Ám amikor meghalljuk a csalódások, kiábrándult felismerések mondatait is, felismerhetővé válik egy mintázat: minden olyan pillanat, amikor Férfi kikerül a Nő figyelmének fókuszából, vagy képtelen teljesíteni belső férfiképéhez kötődő saját elvárásait, elveszíti a dolgok feletti irányítás képességét, az tehetetlen dühöt vált ki belőle. Ez a düh és tehetetlenség folyamatosan gyűlik, s mivel nincs olyan tanult megoldási képlet, amivel ezt kezelni tudná, borítékolható a tragikus robbanás: partner elleni gyilkossági kísérlet, gyermekek és/vagy partner megölése, öngyilkosság.
Kelly nem ad receptet a megelőzésre, nem kotorászik a szereplők múltjában, gyerekkorában. Egyes szám első személyben, a Nő szemszögéből meséli el a történteket, megfigyelő, leíró, önreflektív üzemmódban. Tárgyilagos esetismertetése a gyermekek megöléséről, a túlélés pokláról dermesztő, zsigereinkben érezzük: a feldolgozhatatlanhoz csak hideg tényeken keresztül lehet közelíteni. És éppen ezek a hideg tények világítanak rá: ez nem szerelem. Birtoklás, hatalom, kontroll-igény, féltékenység - egy ideig a romantikus szerelem csalfán csillogó papírjába csomagolva. (((Szakértők egyik legjobb javaslata a korai felismeréshez: próbálj meg időnként nemet mondani (szexre, programra, irányításra, hagyományos nemi szerepek elfogadására), és figyelj a reakciókra. Ha a partner sértődött, megszégyenítő, dühös, vagy éppen (akárcsak verbálisan) erőszakos lesz, esetleg hideg hallgatással büntet, az legalábbis egészségtelen belső működésre utal.)))
A tragédia azonban legtöbbször akkor következik be, amikor a nő végül felismeri a helyzet tarthatatlanságát, és egyedül vagy a gyerekekkel együtt szakítani próbál. Ez az a pont, ahol a részben elfojtott, fortyogó düh felszínre tör, pusztít és önpusztít. Ám legtöbbször, a hiedelmekkel ellentétben nem hirtelen felindulásból, nem átmeneti tudatbeszűkülés miatt - épp ellenkezőleg, hideg fejjel eltervezve, és mániákus precizitással kivitelezve. Ebben a pillanatban mutatkozik meg teljes valójában a nárcisztikus szörnyeteg, akinek senki és semmi nem számít, ha saját tökéletességébe, születési jogon járó hatalmi pozíciójába, mindenekfelett-állóságába vetett hite sérül.
A 23 perc célja kettős: rávilágítani ezen esetek sokáig nagyon is átlagosnak tűnő természetére, fájdalmasan hasonló dinamikájára, másfelől elindítani egy társadalmi gondolkodást arról, miért történik egyre több ilyen tragédia? Mi változott meg körülöttünk olyannyira, ami miatt egyre több családfő választja konfliktus-kezelés helyett a családirtást? Hogyan lehetne felismerni, megelőzni?
"“We didn’t create society for men, we created it to stop men.” (Nem a férfiakért teremtettük meg a társadalmat, hanem hogy megállítsuk őket.)
*****
A darabot 2018-ban mutatták be Londonban, óriási sikerrel. Keszég László hazai rendezése - ahogy maga a tér is, amiben játszódik (látvány: Cziegler Balázs és Sinkovics Judit) - puritán, egyszerű, érzékeny. Dinamikája pontos és kifejező, ott gyorsítja, lassítja a történet folyását, állítja meg a pillanatot, ahol kell. Fabacsovics Lili fordítása remekül működik, szóhasználata, nyelvi fordulatai, még a káromkodásai is hitelesek, életszagúak, szórakoztatóak. De akitől működik a darab, az Járó Zsuzsa. Nehéz magunkban tudatosítani, önmagában is milyen óriási munka egy ilyen tömény, pergő szöveget elsajátítani, segítség - társak - nélkül másfél órán át hibátlanul visszaadni. Ami csak a szükséges, de nem elégséges feltétele egy sikeres produkciónak. Járó Zsuzsa erős színpadi jelenléte, eszköztelen őszintesége, szenvedélyes életigenlése, időnként gunyoros, máskor tárgyilagos önismerete betölti a teret, magával sodor, elvarázsol - már nem is színházban ülünk, hanem inkább egy terápiás csoportban,vagy egy élő riportot nézve, esetleg egy munkatársnőnket hallgatjuk munka után...
Lendületes járkálása, kesernyés-boldog kis fintorai, tétován haját összefogó, majd újra kiengedő mozdulatai a barátnőnkre, esetleg a szomszédasszonyra, vagy saját magunkra emlékeztetnek. Erőfeszítései - hogy gyermekeivel szeretetteljes, igazságos, nagyvonalú maradjon akkor is, amikor idegesítik, dühítik, kikészítik, amikor egészen más problémák feszítik és minden energiája máshová kellene - kínzóan ismerősek. Hallgatjuk, figyeljük, néha kicsit belefáradunk, néha felcsillan a szemünk: igen ez ismerős!, néha annyira fáj, hogy rászólnánk: ne, nem akarom hallani... De a hatása alól nem tudjuk kivonni magunkat.
Értékelés: fájón szép, letaglózó és kihagyhatatlan - ha vállalod a szembenézést a valósággal. Köszönet Orlai Tibornak, aki bevállalta a darabot és megtalálta hozzá a tökéletes színésznőt, valamit a befogadónak, a Jurányi Háznak (január-februárra jegyek még kaphatók!).
I don’t remember exactly when things with us started to go properly wrong – I just remember suddenly finding myself in it.” /Nem emlékszem, pontosan mikor mentek szarrá köztünk a dolgok, csak arra emlékszem, hogy hirtelen benne ülök./
