Valahányszor egy fesztiválon nézem meg valamelyik kedvenc operámat, mindig előre félek a csalódástól. Minél nagyobb kedvenc, minél nagyobb beharangozás, annál inkább. Puccini abszolút a csúcs, művei között pedig a Tosca erősen érem-esélyes.
Karácsonyra kaptam a jegyet, nagy volt az öröm és a várakozás. Ki rendezi? Kik lesznek a főszereplők? Milyen lesz az idő? Hol lesz a színpad? Szemben a dómmal, vagy háttal neki? Csupa kérdés, csupa izgalom. Az időjárásjelentés az utolsó pillanatig bizonytalanságban tartott minket, a kánikula kellős közepén vonultak a viharfelhők Szeged fölött fel, s alá. 
De legalább a szereplőkről voltak információink. Tosca: Rost Andrea, Cavaradossi: László Boldizsár, Scarpia: Kálmándi Mihály. Ez a trió azért minimum biztató a színvonalat illetően. Rost Andreát nem kell bemutatni. Olyan világszínvonalú énekes, aki ugyan talán túl van fénykorán, de ha nem kell megküzdenie a nagy tér, nagy hangerő-igény problémával (márpedig a szabadtéri színpadon mikroport és hangosítás van), akkor szépen csengő, tiszta szopránja, színpadi rutinja, nőies kisugárzása megnyugtató garancia. Még akkor is, ha először énekli Tosca szerepét. Kálmándi Mihály az elmúlt évek nagy bariton-nyeresége a magyar operavilágnak. Rigolettóként, Amonastróként (Aida), Germont-ként (Traviata), Carlo Gérard-ként (Andrea Chénier) volt szerencsém látni, fantasztikus figura, fantasztikus hanggal, impozáns és rendkívül fiatalos külsővel. László Boldizsár némiképp kakukktojás. 1994-ben alapítója, majd tizenöt évig vezetője a Cotton Club Singers együttesnek. Tulajdonképpen itt, Szegeden debütált mint operaénekes, és mondhatni, "itt ragadt" a műfajban. Ismerős volt, de nem emlékeztem, hogy még a Cotton Club Singersből, vagy láttam már operában énekelni.
Sok Toscát láttam már, az elmúlt években a budapesti Operaházban, gyakorlatilag mindig ugyanazt a rendezést. Hagyományos, kicsit poros, megbízhatóan unalmas, legfeljebb az énekesek teljesítménye változott. Aztán volt épp itt, Szegeden, a Nemzeti Színházban egy Anger Ferenc rendezés, ami elég éles hangú kritikákat kapott, de azt sajnos nem láttam. Viszont láttam a tévében egy fantasztikus Toscát a veronai arénából, elképesztő, monumentális díszletek között, félúton a hagyományos és a modern között. Készült a mű alapján egy fantasztikus operafilm is, amit többször megnéztem. Éppen ezért vágytam már valami újra, frissre, valami varázsra.
Attól tartok, a szakma is valami hasonlót várt, ezért kérték fel Bocsárdi Lászlót első operarendezésére. Mert a romániai magyar rendező ugyan ismert és elismert a színházi világban, egyetemi tanár, számos díj tulajdonosa, de opera, az azért egy másik univerzum.
Szép, nyugodt, csillagos az este. A színpadon, a díszleten - vagy éppen annak hiányán - már látszódik, ez biztos, hogy modern lesz, leginkább minimál. Szűk tér, fekete háttér, újrahasznosítható papírtasakban borosüveg... Nyitány, a nyitány utolsó hangjai mellett hangos lihegés hallatszik. Nem hiba, inkább a hangosítás remek kihasználása: Angelotti (Rácz István) érkezik, véres ingben, véres fejjel. Majd a sekrestyés (Altorjay Tamás), laza nyári vászonnadrágban és -zakóban. Lélegzetvisszafojtva várom Cavaradossi érkezését, az ő megjelenése végképp eldönti majd, milyen rendezést látunk ma. Lovag jő, s éppen annyira nem lovag, mint amennyire nem hős. Némiképp túlkoros, trendi rongyokban járó életművész, aki mellesleg festeget, néha kicsit forradalmárkodik, de mindenekelőtt örömest hódol a női nem szépsége előtt. Megjelenése ráerősít a rendező álmodta karakterre: felelőtlen, könnyelmű, nyughatatlan, romantikus, bohém - egy el nem ismert művészember kamasz attitűdökkel és üres zsebbel. Tosca ellenben híres, elegáns, gazdag - és féltékeny. Az elegáns hidegzöld ruha mellén nyíló vérvörös virág már az első pillanatban szinte mágnesként vonzza a pillantásunkat, mintegy folyamatosan azt sugallva: a szerelem, a szenvedély, az elvakult vágy és az elszabadult ösztönök törvényszerűen vezetnek a tragédia felé.
Bocsárdi operájában nem Tosca és Cavaradossi kettőse a fő szál. A két igazán erős karakter Tosca és Scarpia. Tosca, aki mindenét hajlandó feláldozni ezért a szerelemért: karriert, pénzt, hazát, sikert, szabadságot, erényt. És Scarpia, akinek valójában nem elsősorban a nő kell, nem az aznap esti erotikus kaland, hanem az erőszakos győzelem, a hatalom mámora. A szépség, a tiszta érzelmek beszennyezése, az áldozatok eltiprása, testi-lelki megtörése. Az áldozat elidegenítése, arctalanná tétele, totális megalázása, elállatiasítása - nem véletlen, hogy Bocsárdi rendezésében az erőszak-jelenetben Scarpia hátulról próbálja meg elkapni Toscát. Ráadásul két áldozatot kínozhat egyszerre, perverz kéjjel figyelheti a kínzást és annak Toscára tett hatását. Az asszony végül úgy menekül, ahogy a bántalmazott nők tudnak egy ellenséges környezetben: megölik az agresszort.
Tosca tragédiája naivitásában rejlik. Rosszul választott szerelmest - könnyen belátható, a szakadt, infantilis, felelőtlenül gúnyolódó, a valós veszélyre kamaszos lelkesedéssel rálegyintő Cavaradossi méltatlan párja az érzékeny, tapasztalt, sikeres, ám a féltékenységtől elvakított asszonynak. Scarpia is Toscát akarja betörni, számára Cavaradossi csak játékszer, beáldozható gyalog a játszmában. Neki a királynő kell.
Bocsárdi László minimál-rendezésében minden kelléknek, díszlet-elemnek jelentősége van, de talán a jelmezek, a színek súlya a legmeghatározóbb. Scarpia fekete-sötétkék, napszemüveges sziluettje a bármikori elnyomó hatalmat idézi (a mögöttem ülő fiatalember náci tisztekre asszociált), szerepe kiemelt az operában. Olyannyira, hogy a templomi jelenetben gyakorlatilag egyedül marad. A Te Deumra gyülekező papok, ministránsok, hívők hangját csak a háttérből halljuk, a rendőrfőnök egyedül uralja a színpadot. Vallomása így felerősödik, különös súlyt kap, pucér látlelet egy erőszaktevő hatalom-mániás beteges gondolatairól. Csak a jelenet végén omlanak le a fekete falak. A kép megdöbbentő és rendkívül hatásos anélkül, hogy hatásvadász lenne: a rácsok mögött ott állnak az áldozatok, az ártatlan gyermekek piros-fehér ministránsruhában, a felnőttek tiszta vörösben. A harang pedig szól, értük is szól.
Ez az Tosca, 2017-ben Szegeden, nem egy romantikus szerelmi tragédia. Sokkal inkább dráma a hatalomról, az erőszakról, arról a valamiről amit - néha tévesen - szerelemnek, vágynak hívunk; dráma a hideg ész és az zsigeri ösztönök harcáról. Mert ha az eszüket követték volna, a szereplők mind túlélték volna. Ha Cavaradossi nem gúnyolódik tenyérbemászóan és teljesen feleslegesen a hatalommal, nem hogy nem ítélik halálra, de le sem tartóztatják talán. Ha Tosca mérlegeli: ez a bohókás művész nem érdemel ekkora áldozatot; vagy ha elővigyázatosabb, mit hisz el egy hatalommániás, vérszomjas zsarnoknak - ha nem dől be mindkét férfi ellentétes irányú szemfényvesztésének, akkor nyugodtan várhatta volna a viharfelhők elvonulását kényelmes villájában. Végül, ha Scarpia nem hiszi magát elvakultságában mindenhatónak, és számol azzal, hogy a sarokba szorított áldozat néha megdöbbentő reakciókra képes - óvatosabban játszadozik Toscával, fog pénzt, paripát, fegyvert, és elszegődik a következő hatalom gátlástalan végrehajtójának.
Ezért szeretem a modern, lényegre törő, elegáns rendezéseket. Először csak meglep, aztán folyamatosan dolgoztat, végül olyan új gondolatokat ébreszt egy szinte unalomig ismert mű kapcsán - sokszor napokkal később -, amiket sosem hittünk volna. Minden tiszteletem a művészeké, egy ilyen rendezésben különösen nehéz hitelesnek lenni. A zsúfolt színpad, látványos díszletelemek nem terelik el a néző figyelmét, minden pillanat, mozdulat, hang pontos kell legyen - ráadásul a Dóm téren most olyan díszlet épült, ahol a második felvonásban a szereplők szó szerint a szakadék szélén egyensúlyoznak.
Értékelés: remek előadás, remélem valahogy elkerül az Erkel Színházba is, illetve majd 2018-ban (ha elkészül addigra) az Operaházba. Méltó lenne rá. Az olyan kisebb hibák, hogy néha külön utakon járt a zenekar, a kórus és az énekesek, betudhatjuk a technikai nehézségeknek. Rost Andrea az első felvonásban nekem nem elég "dívás" - ő nem is az az alkat - de később bőven kárpótol érzékeny, hiteles alakításával, finom előadásmódjával. És a többiek, mind, szintén remekeltek, de azért amitől ez az este igazán maradandó élmény volt, az a rendezés. Örömmel látnám, ha Bocsárdi László friss gondolataival lefújná az évtizedes port pár bágyadt előadásról.
