Ha színházba, operába megyek, igyekszem mindig jó fél órával kezdés előtt odaérni. Beszívom a hely illatát, hangulatát, hallgatom a zsongást, lelassulok, elszakadok a külvilágtól. Ráhangolódom a darabra.

Így történt ez most is. Felidéztem magamban Verdi Trubadúrjának romantikus történetét, népszerű dallamait, és jóleső várakozással hátradőlve figyeltem a zenekar tagjait hangolás közben. 

Ekkor ért az első sokk: nyilván tudtomon kívül műsorváltozás történt, mert a kottatartókon mindenütt az Ariadné Naxoszban partitúráját láttam. Oké, mentális újratervezés: Richard Strauss, ókori mitológia (hogy is volt ez a sztori a királylánnyal meg a Minótaurusszal?!), nyilván barokkos meseszövés, áradó dallamok, és valószínűleg modern rendezés.

S valóban. Rögtön a nyitánynál szokatlan képi világba csöppenünk: egy burleszk-szerű fekete-fehér némafilm furcsán pergő jeleneteiből ismerjük meg Ariadné gyermekkorát, majd később ugyanerre a fonálra felfűzve, további klipekből élete sorsfordulóit. Ötletes eszköz, az opera születésének korába (1910-es évek) repítve segít eligazodnunk a szövevényes történetben.

Strauss operája nem egyszerűen egy ókori mítosz megzenésítése, valójában ellentéteken alapuló színház a színházban történet. A gazdag mecénás palotájában színre viszik az ifjú Komponista klasszikus témájú,súlyos mondanivalójú operáját. Ám a szeszélyes támogató az utolsó pillanatban szentségtörő ötlettel áll elő: a fennkölt, magasztos, ám némiképp unalmas komoly operával (opera seria) egy időben jelenjenek meg a színpadon a könnyedebb műfaj (opera buffa) énekesei-táncosai-bohócai.
Nem csoda, ha kitör a botrány. A Komponista (Polina Shamaeva), a Primadonna-Ariadné (Bátori Éva), a Zenetanár (Kelemen Zoltán), a Tenor-Bacchus (Kovácsházi István)  egy emberként sápítozik a Művészet ilyen szörnyű megcsúfolásán. Az olasz vígoperák állandó szereplői - Zerbinetta (Miklósa Erika), Harlekin (Szegedi Csaba) és társaik - természetesen azonnal lecsapnak a lehetőségre: végre saját pályáján győzhetik le pökhendi, sznob, felfuvalkodott ellenlábasaikat.

Zerbinetta első lépésként elcsavarja a Komponista fejét, aki  nem tudva ellenállni a csábításnak, szinte azonnal művészi válságba kerül. Magasztos elhivatottság, fénylő, éteri szerelem, magasröptű művészet, vagy buja, ferromonoktól felkorbácsolt testiség, önfeledt szórakozás, szégyentelenül egyszerű szórakoztatás... Nem csoda, hogy az ifjú művész kettészakad. Szó szerint. Na jó, természetesen nem ő, hanem egy őt szimbolizáló baba.

Nálam itt szakadt el először a cérna. Pontosabban fonal... Azt még elég jól viseltem, hogy a szereplők egy részét "kirendezték" a nézőtérre, és így magam is állandó nézői válságba kerültem: vagy a szereplőket nézem, vagy a szöveget olvasom. (Tudom, ismernem kellene mind, a mítoszt, az operát, az előadást... Vagy legalább németül lehetnék perfekt.)

Azt hiszem a poénok egy jó részét is értékeltem - hogy a tánctanár kerekes székben ül; hogy a parókakészítő Rejtőt idézve jön-megy egy bárddal a hátában; hogy a komolyzene értékes kottáját, az őt őrző üvegasztallal még maga a szerző sem tudja megemelni, annyira nehéz; hogy a Tenor és a Primadonna a két konkurens luxusszálló (Hotel Kréta és Hotel Naxosz) köntöseiben rivalizál... Rengeteg apró, valóban találó fricska.

De sok. Az első részben még csak sok. Alig tudom - így felkészületlenül - követni a zavaros történetet, a szereplőket, olvasni a szöveget, figyelni a szimbolikus utalásoktól túlzsúfolt színpadot. A zenére gyakorlatilag szinte nem is tudtam koncentrálni. 

De ami a második részben történt, az nekem, aki nagyra tartom, és kifejezetten szeretem a modern rendezéseket, nekem sok volt. Ariadné, az elhagyott szerelmes reménytelenül várja vissza Thészeuszt, a csalfa kedvest, aki egyszerűen kirakta az epedező királylányt Naxoszon, mint egy megunt koffert. Vagy legalább Hádészt, a halál urát. Hiába körülötte a sok napozó (?!) pucér hím, hiába biztatja Zerbinetta, hogy élvezze az életet, a testi szerelmet, használja (ki) a férfiakat, Ariadné szinte kéjesen veti magát az önsajnálatba, a magányba, az önmarcangolásba. Egészen addig, amíg egy fallikus piros jármű (vonat? űrhajó?) gyakorlatilag a királylány ölén keresztül landol a szigeten. Kiszáll belőle Bacchus-Dionüszosz, aki a kopár földet zöld műanyag fűvel borítja be (látjuk, ahogy nő!!!), s teszi imígyen termékennyé a szigetet, s egyben Ariadnét.

Hiába érkezik tehát a majd' tucatnyi vörösen villogó szemű kaszás, Ariadné már Bacchuszé és az életé, győzött a hepiend.

Azt hiszem ebben a második felvonásban (bár szünet nincs, ami nekem okozott is némi problémát), már jobban igyekeztem és tudtam figyelni a zenére. Már csak azért is, mert gyakorlatilag az egész felvonás alatt mindvégig egy hason fekvő, pucér férfibábu hátsófelének a kellős közepével kellett volna szemeznem. Ha pedig oldalra néztem, ott vagy a kettészakadt Komponista függönyön lógó kibelezett  torzóját láttam, vagy szegény megölt Minótaurusz mementóként az út szélén rothadó, legyektől hemzsegő hulláját. Néha a szereplők is borzalmas dolgokra ragadtatták magukat. A kalauznők (???) néha kifejezetten szexuális célzattal, kiéhezetten rávetették magukat egy óriás polip karjaira, Miklósa Erika az alfelén zsigerelt ki egy férfibábot, Bátori Éva pedig a légypapírba ragadt legyet kóstolta meg... Néztem hát inkább a zenekart, és hallgattam Strauss gyönyörű zenéjét.

Végül, amikor az Udvarmester (Franz Tscherne, osztrák prózai színész) lelőtt mindenkit, majd saját magát, kicsit magamhoz tértem a sokkból. Csak álom volt, egy furcsa, vérgőzös, kéjsóvár, fülledt álom szerelemről, magányról, társas magányról, elhagyásról, kihasználásról, önsajnálatról, értékről és értéktelenségről. Jó aláfestő zenével. Szegény Richard Strauss, és az ő zenéje elveszett a rendező, Anger Ferenc alkotói oltárán. 

Mintha Anger úgy érezte volna, soha még egy alkalma nem lesz operát rendezni, ebbe a százharminc percbe kell az összes létező ötletét belegyömöszölni. Meg a másoktól (pl. Kovalik Balázstól) ellesett ötleteket. Erre az előadásra aztán valóban igaz a mondás, a kevesebb több lett volna.

Értékelés: vállalkozó szelleműeknek, horrorkedvelőknek izgalmas kiruccanás. Sajnos az énekesek jó része sem alkotott akkorát, hogy miattuk érdemes lenne a gyengébb idegzetű, vagy hagyománytisztelő operakedvelőknek megnézni. Miklósa Erika szopránja fakul, bár jól áll neki a pajkos prosti szerep (ez már az Arabellában is kiderült), Kovácsházit gyakorlatilag alig hallani, ha szól a - csökkentett létszámú - zenekar. Kiemelkedőt Polina Shamaeva és Bátori Éva énekelt, ők valóban megérdemelték a közönség zajos tetszésnyilvánítását, és kifejezetten kellemes volt a három nimfa (Váradi Zita, Simon Krisztina, Zavaros Eszter) előadása.  A darabban megfogalmazott problémák meg többet érdemelnének egy polgárpukkasztó, néha kicsit gusztustalan geg-parádénál.

Utóirat: Ha valaki esetleg tudja, mit keresett a darabban a kis Minótaurusz-balettnövendék, az írja meg nekem!